Éjszakai kóricálás? - Poppy & Finn

Azt hiszem az első időszak könnyűnek nevezhető, noha akadnak nehéz esetek, incidensek, helyzetek, mikor bizony úgy gondolom, hogy ez a munka nem testhezálló számomra. Nem volt sosem részem abban, hogy kell kölyköket egyengetni, hisz noha kviddicskarrierem volt világ életemben, azért nem edzősködtem senki mellett. Mindig énorientált voltam, a saját céljaim, a sikereim érdekeltek. Meg persze a csapaté, szóval azt nem mondanám, hogy teljesen menthetetlen vagyok csapatjátékosi körökben. Most azonban úgy fest az kell, a többi tanárral vagyok egy csapatban, akikkel egyet kell értenem, akikkel ki kell jönnöm és... ki találta ki az ilyen badarságokat? Elég lenne néha csak a saját dolgával foglalkozzon mindenki. A büntetést elvégzett diák nem panaszkodott végül a fülön csípésről. Volt egy megbeszélésünk, ő pedig jött segíteni. Nem köptem be, ő sem köpött be engem. De ez nem jelenti azt, hogy Miss Pomfrey húzását csak olyan könnyen elfelejtem. Hajj, az élet nehéz, miért kell valaki ennyire szabálykövető lenni, mint ő? Miért kell mindig minden sarkon felbukkannia, amikor épp nem kellene? Folyamatosan kerülöm őt, főleg amikor még megiszok pár kortyot is. Biztos vagyok benne, hogy némi egészséges italozásért is már jelentene az igazgatónál, miközben a markába röhög. Kezdem nem szívlelni, vagyis hát... nem tetszik, amit csinál. Legyen javasasszony, foglalkozzon a betegeivel. És lám-lám, megint a sziluettjét vélem felfedezni hajnali fél kettőkor. Mit csinál ő idekint? mert én épp azt csinálom, amiért bent marasztaltak éjszakára. Nem szeretek az iskola falain belül tartózkodni hosszasan, van hol lakjak és meg is teszem, hogy amint vége a vacsorának, én tovább állok. Odahaza vár az imádott unokahúgom, akit mondhatni sokszor altatok el én, amikor az öcsém ki tudja merre tekereg. Most én tekergek itt, folyosóról folyosóra. Nehéz úgy szigorúnak lenni, hogy tudom, én is ugyanazt tettem annak idején mint az imént elriasztott párocska valamelyik teremben. Na nem valami komoly dolgot, csak ismerkedtek. Vagyis beszélgettek, én pedig szívesebben kínáltam volna meg őket, mint hogy azt mondjam, menjenek a hálókörleteimbe, különben...
Na szóval persze, hogy nem a legjobb ezek után azt látni, hogy ezzel a zsémbes nővel futok össze. Már ittam három kortyot, nem sokat. Csak hármat, a laposüveg pedig még mindig nálam lapul, a nadrágzsebemben.
- Nincs ilyenkor már épp késő, Miss Pomfrey? Vagy épp ilyenkor megy ki a növényeket beszerezni? - kérdezem tőle egy picit derűsebb szórakozottsággal. A fene is egye meg, ha most nem túl kedvesen szólítom meg, úgyis valamibe bele fog kötni és akkor a jó ég tudja mikor fog elvonulni aludni. De szó nélkül meg csak nem mehetek el mellette nem? És még csak direkt nem is az elsőn vagyok, hogy mindenáron elkerüljem azt a környéket, ahol ő tevékenykedik.

Nők és a bajaik. Meg amikor túlbonyolítanak valamit és úgy kell kihúzni belőlük, hogy mit akartak. Jelen pillanatban is ez áll fenn, amin valamiért egy idő után roppant módon szórakozni kezdek. Amilyen gondterhelt arcot vágtam amikor felbukkant, az már most a múlté. Inkább megpróbálom az idegességét valahogy oldani, ugyanis azzal semmire sem fogunk jutni, ha csak feszült és nem mond semmit. Mint ha valami fontosat akarna, ez is megfordul a fejemben. Ügyet sem vetve a falon lévő festmények egyre hangosabb zúgolódásába, csak a nőt figyelem.
- Vigyázzon, mert még vasalhatja ki azt a kényes ruhát. - inkább terelem a figyelmét arra, hogy mit csinál. Nem tudok vele szemben jobb dologgal előrukkolni, ha így tennék, bizonyára megkapnám életem második pofonját is. Márpedig most nem vagyok abban a hangulatban, hogy vitát szítsak, épp elég lesz még így is kihámozni mit akar.
A homlokom közepére szökik a szemöldököm attól a hű de feszítő várakozástól. Gyerünk bökd már ki mit szeretnél, mielőtt idepetézek a kíváncsiságtól. Majd ahogy meghallom mit is akar, csal eláll a szavam is. Tessék? Jóóól hallottam? Bocsánatot kért, pont ő? Döbbenten pislogok kettőt, közben érzem, hogy erőltet a nevetés, de nem szabad nevetnem, mert tudom, hogy arra biztos megsértődne, hogy őt nevetem ki, pedig nem. Hajj de nehéz néha az élet. De végül csak bólintok.
- Nem érdekel, hogy hogyan vélekedik rólam, de van egy határ, amin túl már inkább megalázó a helyzet, főleg mivel oktatom azt a két kölyköt. - kontrázok rá, hogy érezze, valóban így kell neki is belátnia, ahogy megerősítettem. Ellenben engem nem zavar annyira a dolog, mint hogy most egy életre megsértődjek. Szívem szerint csipkelődnék, most mégis bohókásabb énem kerül előtérbe.
- De tudja mit? Spongyát rá, nincs kedve valahol meginni egy felejtőt? - ütögetem meg a zsebemben a laposüveget, ami csak úgy dong. Persze hozzáteszem,
- Mielőtt még a festmények kiátkoznak a világból minket, hogy nem tudnak tőlünk aludni.

Meglep a lépése, hogy felkeresett és bocsánatot kért. Valahogy nem néztem volna ezt ki belőle, túl... makacsnak gondoltam én ahhoz, hogy beismerjen bármit is. Elvégre tényleg úgy viselkedik, mint ha frigid lenne és nem is igazán akarna velem foglalkozni. Hisz utál, nem? És lám, most meglepett. De hogy lássa kivel van dolga. Sosem voltam egy haragtartó ember, inkább csak a szőnyeg alá söpröm a gondokat, mint igazán foglalkoznék velük. Elvégre ha valaki béke jobbot nyújt, nem illik visszautasítani, ha kellően egyenértékűnek és körülményesnek tekintem a helyzetet. Ez most az. Egy pillanatra azonban elgondolkozok a felvetésén.
- Tán csak nem azt mondja, hogy a gyengélkedőn is tudunk mire koccintani? - na nem is lenne ezzel baj, hisz a laposüveg még mindig itt van, mint lehetőség. Szívesen adok belőle, még akkor is ha nem ilyen célra szántam. Gondoltam majd elmúlatom vele az éjszakát. Na de pont a javasasszonnyal?
- Tudja mit? Menjünk oda. - jó a kedvem, kíváncsi lennék mi sülne ki abból, ha a gyengélkedő irodájába mennénk. Sosem voltam még ott igazából... A tanári szobában kicsi a hely és szerintem kissé félreérthető is. Mit keresnénk mi ketten ott, nem? Főleg így éjnek évadján, amikor felügyelnem kellene. Tulajdonképpen azt, amit a gyengélkedőn is. A falon a képek már-már lepisszegnek minket, így úgy döntök, elindulok, hagyom őket pihenni, jobb a békesség.
- Szóval úgy gondolja, hogy mégis csak értenék a kölykökhöz?

Nem vagyok igazán elmélkedős kedvemben, ahhoz még egyáltalán nem ittam eleget. De azt a tényt lehet fontolóra kellene venni, hogy talán mindketten változtunk az évek alatt valamennyire. Én annyira már nem nézek az üveg aljára, hogy ne tudjak egyáltalán magamról, vagy ne tudjam kontrollálni magamat. Ahogy az unokahúgom közelében, úgy itt sem iszok annyit a gyerekek között. Talán ennél jobb visszatartó erő nem is kellene, csak olykor ez.
Persze belőle nem néztem volna ki, hisz az eddigi viselkedése is arra engedett következtetni, hogy cseppet sem változott és ugyanolyan frigid, mint volt. Ezért is lep meg az invitálása és ezért is szórakoztat engem olyan nagyon. Rögvest nyújtom a kezem a folyosó felé, hogy hát akkor induljunk, magam elé engedve őt természetesen. Eleget cirkáltam már a folyosón és kötve hiszem, hogy bármi baj is adódna. Azoknak a csínytevőknek pedig legyen szép estéjük, akik ezáltal szerencsésen jártak. Biztos vagyok benne, hogy van ilyen, hisz mindig lóg meg valaki valami miatt. Csak magamból indulok ki...
- Ami azt illeti van egy unokahúgom, ugyan nem ennyire nagy, mint akik ide járnak, de minden napos jelenlét volt eddig is nálam a gyerek. - jegyzem meg szórakozott vigyorral, miközben ügyet sem vetek arra, hogy amúgy körülvéve minket a festményekben folyamatosan pisszegnek le és néznek is rám elég csúnyán.
- Mi vette rá, hogy ide jöjjön? - úgy emlékszem jól megvolt a Mungóban, mint ha csak láttam volna ahogy álmai állásában tesz-vesz minden nap. Vagy talán annyira mégsem?
- Ha jól emlékszem, otthonosan érezte magát a kórházban már.