Aly & Mark & Hector - A régi-új családtag

Alyse & Mark

& Hector

Amikor megkaptam Hector levelét, egyszerűen nem bírtam tovább a négy fal között lenni. Talán az emlékek miatt, de visszatért az a jól ismert vágy, hogy a szabadban legyek. Mikor először kiléptem az ajtón, el sem tudtam képzelni, hogy élhettem e-nélkül két teljes hétig. A szabadság érzése, a határtalan ég látványa. Hogy felejthettem el? Ezután minden időm azzal töltöttem, hogy kint olvassak, horgásszak, túrázzak, vagy csak egyszerűen kiüljek a teraszon lévő hintaszékbe, és hallgassam a szél játékát a fák között. Ma izgatottan ültem ki a székbe. Azt írta háromkor jön, de mi van, ha korábban? Így már dél óta kint voltam. Most, délután három óra múlt három perccel, és végre meglátok egy alakot kilépni a fák közül. Szívem kihagy egy ütemet. Felállok a székből és amikor látom, hogy az alak megtorpan a lépcső tetején és beleveszik a látványba, már biztos vagyok benne, hogy Hector az. Beszaladok a házba és felkiáltok az emeletre.

– Mark gyere! Itt van!
Megpróbálok kifelé menet nem úgy rohanni, mint egy kislány, de nehezen bírok magammal. Egy normális felnőtt megvárná, amíg a vendég szépen a terasz elé ér, vagy legalább a boltívig, de mit tesz egy rendes felnőtt, ha a gyerekkori legjobb barátja toppan be hosszú évek után? Nos, én még talán nem vagyok rendes felnőtt, mert Hector alig ér a lépcső aljára, amikor nem tudom tovább türtőztetni magam és odakiáltok neki.
– Hector!– Ő felnéz, én kilépek a terasz lépcsőjére, és ekkor eltéveszti a lépést. Hatalmasat zúg a lépcsőről. – Úristen! – sikkantom. Ijedten indulok el felé, de hallom, hogy mögöttem Mark felnevet. – Fogd be Mark! – fordulok vissza egy pillanatra. Ő feltartott kézzel vigyorog, miközben jön utánam. Tudom, mire gondol. Gyerekkorunkban is mindig ez volt. Hector nagyon gyakran elesett, és ilyenkor általában némán ontotta a könnyeket, vagy egyszerűen csak magába fordult. Én mégis olyan édesnek találtam. Olyan volt, mintha lett volna egy kisöcsém, akire vigyáznom kell. Mindig is erre vágytam. – Jól vagy Herki? – guggolok le hozzá, és amikor felnéz, meglátom, hogy az arca oldalára egy kis kosz került.
Gondolkodás nélkül odanyúlok, hogy letöröljem. Ő szó nélkül hagyja. Egy kis vért látok az orránál, ezért előkapok egy zsebkendőt is. Ahogy letörlöm, belenézek mogyoróbarna szemeibe, és most először látom teljes egészében az arcát. Már nem gyerek. Egy nagyon helyes, fiatal férfi lett belőle. Egy fiatal férfi, akinek az arcát taperolom! Érzem, hogy zavaromban elpirulok, de a kezem valamiért nem mozdul. Nem akarom elereszteni. Hisz ő Herki. Az én Herkim! A nyakába borulok és úgy ölelem, mintha az életem függne tőle. Ó, mennyire hiányzott!

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

A fák közötti tisztásra érkezem. Kedves emlékeket idéznek a nagy fenyők és a friss őszi illat. Elindulok a kitaposott ösvényen, mely a fák közé vezet, hogy aztán alig két perccel később kivezessen a domboldalba épített fa lépcső tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a tóra és a partján álló, mesébe illő házra. Gyerekkoromban mindig rám kellett szólni, hogy ne bámészkodjak sokáig. Most is nehezen szakadok el a látványtól. Már majdnem leérek a lépcső aljára, amikor meghallok egy hangot.
– Hector! – Felnézek és Alyset látom meg a ház teraszán, én pedig teljesen elfeledkezem arról, hogy még van egy lépcsőfok. Megbotlom és az esést arccal tompítom. – Úristen! – sikkant Alyse és miközben felküzdöm magam négykézlábra hangos hahota üti meg fülemet. Mark az. Már azelőtt tudom, hogy meghallom Alyse korholását. – Fogd be Mark! – Alyse hangja közelről szól, ezért felnézek és szívem tripla tempóba kezd. Sokkal szebb, mint emlékeztem. – Jól vagy Herki? – guggol le mellém, és kezét arcomra teszi. Melegség önt el ott ahol megérint.
Talán vérzik az orrom, mert zsebkendőt vesz elő, de én képtelen vagyok elszakítani tekintetem az arcától. Aztán észbe kapok. Már nem ugyanaz a kis srác vagyok, mint régen. Most már van bátorságom megszólalni. Igen, szólalj meg, Hector! Jó, akkor háromra. Egy… kettő…
– Most törtek össze a kaszkadőrré válásról szóló álmaim, de ezen kívül, remekül – mosolygok Alysere. Keze megdermed az arcomon, és amikor elpirul, ellenállhatatlan vonzást érzek, hogy megöleljem. Tényleg, miért is nem teszem? Még véget sem ér a gondolatom, amikor Alyse a nyakamba veti magát és szorosan átölel. Nagy levegővel szívom be különleges fahéj illatát.
– Lys – sóhajtom. – Hiányoztál.

✖ K.P ✖

Alyse & Hector

Elfelejthettem önzetlen lenni, ugyanis cseppet sem hiányzott Hector, vagy bárki más jelenléte. Egyedül az vigasztal, hogy Alyse ennyire boldog a hírtől... és ettől is legalább olyan kedvtelenség fog el, tekintve, hogy nekem több hét alatt sem sikerült kicsikarnom belőle ezt a mosolyt. Nesze neked, Cavelier: az imádott bátyus mégsem annyira imádott.
Épp csak egy grimaszra futja, mikor a húgom felkiabál, úgy sem látja senki. Komótos léptekkel, zsebre vágott kézzel indulok lefelé a lépcsőn, eszemben sincs elsietni, legalább a nyáladzásról is lemaradok. Na jó, talán mégsem - ezt a látványt azonban semmi pénzért nem hagytam volna ki. Azonnal kitör belőlem a nevetés. Lehet, hogy mégsem jött olyan rosszul a (már nem annyira) kis srác jelenléte?
- Hűha. Van, ami nem változik - jegyzem meg kuncogva. Gyanús nekem ez a nagy ölelkezés, de megtartom magamnak a kommentárt és inkább melléjük lépjek, hogy ha vége a jelenetnek, kezet nyújthassak Hekknek.
- Üdv itthon, Fortescue - kacsintok rá. - Látom, még mindig nem vagy immunis Alyse-re. Remélem, azért vártok az esküvővel.
Nem, nem bírtam kihagyni.
Amint kezet fogtunk, meg is célzom az ajtót.
- Na gyerünk, a szervezetem nem bírja még olyan jól a hideget. Bent is folytathatjátok - teszem hozzá nagy kegyesen, széles vigyorral az arcomon.
Amúgy köszi, egy ideje már kifogástalanul vagyok, dehát mégsem tehetem ki a selyem-sima bőrömet ennek a fagyos, téli szélnek.

Alyse & Mark

& Hector

Lys. Csak ő szólított így, senki más. Olyan hat és hét évesek lehettünk, amikor játék közben megkérdezte, hogy szólíthat. Addig mindenki Alynek vagy Alysenek hívott, és mivel nem volt bajom vele, soha nem gondoltam, hogy az Alyn kívül más is lehetnék. Amikor Herki feltette a kérdést, úgy éreztem hatalmam van. Az lehetek, aki lenni akarok. “Lizzie!” Vágtam rá és még a földről is felpattantam hevességemben. Hector tátott szájjal nézett fel rám, én pedig annyira elpirultam a heves reakciómtól, hogy azonnal visszakoztam. Herki nevetni kezdett. Mivel azt hittem rajtam nevet, bevágtam a durcát, de ő bocsánatért esedezve Lysnek szólított. Azt hiszem ez volt az első, hogy úgy gondoltam rá, ő a legjobb barátom. Most ennyi év után újra hallani ezt a nevet könnyeket csalt a szemembe. De szerencsére, mint mindig most is számíthattam bátyám könnyed stílusára. Így amikor elsütötte azt a hülye viccet, megkönnyebbülten nevettem, amiért lerázhatom magamról érzelgős könnyeimet.

– Ne aggódj Mark, te tudod meg elsőnek az időpontot.
Még letörlök pár könnycseppet, mielőtt Mark után indulok. Igaza van, elég csípős az idő. Amikor észreveszem, hogy Herki nem követ, megtorpanok és vissza fordulok felé. Ő engem néz, de mégis mintha máshol járna. Kedvem lenne használni csekélyke legilimencia tudásomat, de hamar elvetem az ötletet. – Minden rendben, Herki?
Neve hallatán összerezzen, és látom visszatérni tekintetét a jelenbe. Megdöntöm a fejem és úgy mosolygok rá.
A házban csak Mark vár ránk és én azonnal beszélni kezdek ahogy beérünk. Nem akarom, hogy azt higgye szüleink nem várják őt örömmel. – Anya dolgozik, apa pedig a kiadójával tárgyal, de hamarosan jönnek. Már nagyon várják, hogy újra lássanak. Nem vagy éhes? Vagy először inkább kipakolnál? Megmutassam a szobád? Vagy még emlékszel rá hol van? Ugyan azt adtuk, ahol nyaranta aludtál. Gondoltuk így talán könnyebb, de persze ha másikat szeretnél... – Tudom, hogy csacsogok, de nem bírom leállítani magam. Olyan izgalmas, hogy itt van. Szerencsére nem kell sokáig beszélnem.

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

Annyira izgultam, amikor elindultam otthonról. Féltem, hogy Lys talán mégis csak neheztel rám, még akkor is ha a levelében megértő volt. Féltem, hogy kínos lesz a viszont látás, vagy a legrosszabb, hogy azonnal észreveszi rajtam, hogy még mindig érzek iránta valamit és azonnal visszautasít. Arra a legszebb álmaimban sem gondoltam, hogy megölel és olyan szeretettel fogad, mint most. Hogy olyan lesz velem, mintha soha nem mentem volna el, és visszakapom a legjobb barátomat. A megnyugtató ölelésnek aztán Mark hangja vet véget. Felnézek rá és elfogadva a kézfogást felállok. Csak mosolygok, mikor az Alyre való immunitásról beszél, de amikor esküvőt említ megdermedek. Félve nézek Lysre, aki nekünk háttal áll, de felnevet ezt a mondatot hallva. Nagyot sóhajtok és én is mosolygok a viccen. Aztán Lys mond valamit és újra benn szorul a levegőm. Bár látom, hogy ők elindulnak a ház felé, nekem elképzelésem sincs miért érint ilyen furcsán ez az egész poénkodás. Persze az sem segít sokat, hogy elképzelem Lyst egy menyasszonyi ruhában.
– Minden rendben, Herki? – Becenevem hallatán észhez térek és visszamosolygok Lysre, aki úgy fordítja a fejét, mint egy kiskutya. Gyerekkorunkban is mindig ezt csinálta, ha megakarta tudni mi jár a fejemben.
– Igen, bocsánat, megyek.
Elmerengve veszem fel a bőröndömet, és követem őt a jól ismert házba. Amikor belépek, megrohannak az emlékek. Szinte semmi sem változott. Az esernyőtartó a tükör alatt, az óra a fogas felett. Még az illatok is ugyanazok. Narancs és fahéj. Lys furcsán és sokat beszél. Figyelem gyorsan mozgó ajkait és csillogó szemeit miközben beszél. Gyönyörű nő lett belőle.
– Tökéletes lesz – szakítom félbe a szóáradatot. – Ne aggódj ennyire, nagyon örülök, hogy itt vagyok és megértem, hogy a szüleid dolgoznak. Akkor első emelet jobbra az első ajtó, igaz? – Lys bólint én pedig egy megnyugtatónak szánt mosoly után felmegyek, hogy birtokba vegyem a szobát. Nem tervezem, hogy hosszan maradok, csak a csomagot teszem le és kiveszem az ajándékokat, amit hoztam. Tépelődöm, hogy most adjam-e át, vagy később, amikor itt az egész család. Végül az utóbbinál döntök. Jobb lesz, ha mindenkinek egyszerre adom át őket. Miután átveszem az utazó köpenyem egy kellemesebb viseletre, visszamegyek hozzájuk.

✖ K.P ✖

Alyse & Hector

Jó látni, hogy valami nem változik. Hiába nőttek fel és komolyodtak meg - legalábbis így hittem - a műsor továbbra is ugyanaz, és Alyse ugyanolyan vakon neveti el az egészet, pedig ha látná, amit én! A srác még a viccemtől is teljesen ledermed. Talán van némi valóságalapja? Remélem, nem gyűrűt hozott utazásból-visszatérési ajándék gyanánt.
- Attól félek - morgom az orrom alatt, a mosoly viszont egy pillanatra sem tűnik el az arcomról, és ebben nincs semmi megjátszás. Lehet, hogy kicsit... Csak egy nagyon kicsit féltékeny vagyok, de ez nem változtat azon, hogy végső sorban örülök Hekk látogatásának.
Olyan rég ettem már halat.
- Mintha kissé lesápadtál volna - jegyzem meg ártatlanul. - Alyse, talán meg kéne vizsgálnod. Nem különbözhet annyira egy növénytől.
Még akkor is kuncogok magamban, mikor elindulok felfelé a lépcsőn. Hát létezik nálam viccesebb ember?
Persze, talán jobb lett volna mást kitalálni, a végén még előbb kerül ki egy elsősegély doboz, mint ők ketten be. Szívesen hozzátenném még azt is, hogy ilyen időben úgysem huncutkodhatnak a susnyásban, de... mire tudatosul bennem az ötlet, én leszek az, aki lesápad.
- Még az... első seprűm is gyorsabban közlekedne nálatok - siettetem őket kissé rekedten.
Biztos vagyok benne, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok aludni.
- Én éhes vagyok - szakítom félbe a hosszúra nyúlt monológot. Nem bánnám, ha a kis srácot elnyomná az álom és fel sem kelne reggelig.
- Mond csak Alyse, volt már kapcsolatod? - kérdezem kicsit sem átlátszóan, miután Hector eltűnik balfenéken, de azért próbálok komolyságot erőltetni az arcomra. A hangsúly a próbálkozáson van, amiből leginkább egy furcsa fintor lesz. - Tudod, korábban is eszembe jutott már, de most megint felidézte Hekk azzal, hogy eszembe juttatta, neki biztos nem volt még barátnője.
Sosem beszéltünk még ezekről a dolgokról, épp csak Theáról nagy ritkán és szűkszavúan.

Alyse & Mark & Thea

Ennyi év után, már jól ismerem Mark humorát és azt is tudom, mikor kell szó nélkül hagyni a hülyeségét. Persze, mint minden más, ez is hozzátartozik. Ettől lesz Mark, Mark. És én minden csipkelődését, és idióta viccét imádom benne. Ezért sem lep meg most a sok félreértelmezhető beszólás. De persze én sem vagyok tévedhetetlen. Amikor a volt pasikról kérdez minden átvezetés nélkül, rögtön egy újabb poénra gondolok. Így szinte reflexből válaszolok neki.
- Persze, hogy volt! Legalább hat - vigyorgok szélesen, de amikor meglátom sápadt arcát újra értelmezem a viselkedését. Először meglepődök, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerült. Aztán elgondolkodom, miért éppen most. Furcsa időpontot választott. Talán valami aggasztja és nem vettem észre? Átkozom magam, amiért nem figyeltem rá eléggé.

Ezt helyre kell hoznom. Odalépek hozzá egészen közel, és egyik kezem az arcára teszem. - Természetesen csak vicceltem. Igazi párkapcsolatom soha nem volt még, de miért is akarnék, amikor itt vagy nekem te? - mosolygok fel rá tiszta szívemből.
Végül egy hosszú ölelés után engedem csak el. Ezeket a pillanatokat mindig kincsként őrzöm. Egy kis ölelés, egy puszi a fejemre, és máris helyre állt bennem minden. Talán ő nem érez így, de nekem már ez a kis aggodalom is sokat jelent. A családot, a biztonságot, hogy van valaki aki gondol rám, és szeret. Mi mást kívánhatnék még? Amikor felnézek, Herkit látom meg a lépcsőn.
- Ez gyors volt! Gyere egyél valamit, biztos éhes vagy már.
A konyhába megyek és miközben pálcámmal kilebegtetem a terítéket, kezemmel az ételt készítem elő.
- Mi sem ettünk még. Megakartunk várni téged, hogy együtt ebédeljünk. Mond csak, ugye időközben nem lettél vegetáriánus, vagy ilyesmi? - kérdezem nevetve, talán kissé késve. Igazán rákérdezhettem volna a levélben. Jaj, Aly ilyen buta hibát!

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

És íme itt van. A híres Cavelier testvéri szeretet. Persze, csak én nevezem magamban híresnek. Gyerekkoromban nagyon sokszor voltam tanúja, és akkor is furcsának találtam. Talán csak azért, mert én egyedüli gyerekként nem érthetem meg a testvérek közti kapcsolatot, de könnyen lehet, hogy a Lys iránt érzett szerelem miatt voltam féltékeny. Mindenesetre reménykedtem, hogy az évek során leszoktak erről a különös viselkedésről, de most talán még rosszabb, mint akkor volt. Igaz, hogy csak az ölelést kapom el kilépve a szobából, de még így is úgy érzem, hogy szerelmesek intim perceibe nyerek betekintést. Kényelmetlen érzés, és hirtelen nem is tudom mit kezdjek vele. Aztán Lys megfordul, és ragyogó mosolya minden rosszat kiűz szívemből. Amikor átmegy a konyhába, nem bírom megállni, hogy ne lépjek oda Markhoz. – Szerinted ez normális? – kérdezem halkan, hogy Lys még véletlenül se hallja meg. Aztán nem várom meg a válaszát, csak követem Lyst a konyhába.
– Semmi vegetarizmus – mosolygok a lányra, aki boldogan teszi elém a finomabbnál finomabb fogásokat. A desszert ráadásul a kedvencem. Ez nem lehet véletlen!
– Nem mondod, komolyan! Ennyi év után is emlékszel? – Kérdésemre félénken elpirul. Régebben ez nagyon ritkán fordult elő, úgyhogy ez talán jó jel. – Köszönöm – mosolygok rá. Ekkor eszembe jut, valami nagyon jó, de természetesen csak az étkezés végén hozom fel.
– Úgy látszik, mégsem volt olyan fontos a titkos kézfogásunk, mert teljesen megfeledkeztél róla – szúrom oda, mint egy mellékesen. Amikor felpattan és követeli hogy menjünk ki, elnevetem magam. Tényleg azt hiszi, hogy ki megyek, ha már egyszer beengedett?
– Még mit nem! - nevetem. Persze a rángatás nem sokat segít. Egy kicsit nagyobb vagyok nála, és bár ő sincs rossz erőben, hozzám azért több kellene.
– Na jól van, de csak itt az asztal mellett - állok fel végül, hogyha kint nem is, de idebent mindenképp eljárjuk régi kézfogásos táncunkat.
A bonyolult mozdulatsort az ABBA Dancing Queen számára írtuk, így mikor belekezdünk, Lys azt kezdi el énekelni. Végig nevetem az egészet. Az utolsó mozdulat egy beállás, aminél én letérdelek ő pedig mögém áll, és úgy pózolunk, mint a szuperhősök. Abszolút nevetséges az egész, de amikor elvéti a lépést, és a karomban köt ki, egyikünk sem nevet. Mindketten lihegünk és a mosoly ott van az arcunkon, de amikor realizálódik bennem, hogy épp a karjaimban tartom az első szerelmemet, már nem mosolygok. Ő zavartan köhint egyet, én pedig kelletlenül, de elengedem. Szívem nagyon gyorsan ver. Ember, ez meleg helyzet volt.

Alyse & Hector

Csak most, 21 év után tudatosul bennem, hogy néha tényleg idegesítő tud lenni, ha valaki mindent elviccel. Bármikor máskor szívesen szembesültem volna ezzel a ténnyel, de ezúttal... Lehetek az eddigieknél is sápadtabb?
Lehetek.
Én? Alyse. Én a bátyád vagyok, egy párkapcsolat pedig... egy párkapcsolat. Nem érzékeled a különbséget? Ugye tudod, hogy nem a gólya hozza a babákat? Hát, akkor most elmondom, hogy a hipogriff sem - mondanám, az ölelése azonban pillanatok alatt belém fojtja minden tiltakozásomat, így csak egy bólintásra futja, mielőtt viszonoznám a gesztust.
Ó, hogy megint belevágtam a kést a saját hátamba! Babák, mi? IGEN, Mark?! Komolyan ezzel kellett pedálozni, te bal...
A tenyerembe temetem a homlokomat, mielőtt tényleg elhánynám magam. És mire azt hiszem, hogy végre elfelejthetem ezt az egészet, felbukkan Hector, Alyse eltűnik, és jön egy újabb csodálatos kérdés.
Nem hagyom, hogy azonnal utána menjen, ehelyett a pulóverét (vagy valami más felsőt) megragadva rántom vissza.
- Hát, ha ilyen pasik veszik körbe, mint te, nem tudom, mi a normális reakció. - Lehet kiabálva suttogni? - Mikor növesztesz már magadnak szerszámot, haver? Reklamálás helyett inkább szedd össze magadat és hívd el randizni!
Nem gondoltam volna, hogy valaha is elhagyja a számat ez a mondat. Ennél drasztikusabb lépést el sem tudok képzelni. Még akkor is kissé le vagyok sújtva, mikor újra felbukkannak az ebédlőben.
A műsor viszont, amit levágnak előttem, még az életből is kizökkent - kis híján hátraesek a székkel együtt.
- Ha úgy érzitek, hogy kaja előtt inkább szobára mennétek, ígérem, nem eszek meg mindent.

Alyse & Mark

& Hector

Amikor az ebéd végén Herki felhozza a kézfogásunkat ledermedek. Hogy felejthettem el? Természetesen azonnal felpattanok.
- Kifelé! - mutatok a bejárati ajtó felé, mire Herki elneveti magát. - Nem viccelek! Nyomás azonnal kifelé a teraszra Hector Fortescue! Amit ígértem, megígértem. Így honnan tudjuk, hogy te te vagy? - Mivel még mindig nevet, megpróbálom fizikai erővel felállítani. Mondanom sem kell, nulla eredménnyel. Egyre reménytelenebbül taszigálom. - Naaa, Herkiii - veszem könyörgőre a dolgot. Ez beválik és feláll. - Oké, nem kell kint, csak itt. Mehet?
A táncot még gyerekkorunkban találtuk ki, az akkori kedvenc dalunkra a Dancing Queen-re. Először egész rövid volt, de ahogy minél többet hallgattuk a dalt, úgy lett egyre hosszabb és bonyolultabb a köszönés. A vége, már szinte csak tánclépések sorozata. Ahogy most elkezdjük járni, akaratlanul is fülembe idéződik a dal, és énekelni kezdem. Lehet, hogy gáz, de ha a családom körében nem engedhetem el magam, hol máshol? Herki nevet, így én is sokkal bátrabban hajlítom meg a hangokat. A végén viszont megbotlom a szőnyegben, és pillanatok alatt megmentésre szoruló, zuhanó szerencsétlenséggé válok. Szerencsére itt van az én Herkulesem és megment. Lihegve mosolygunk össze a hülyeségemen, de amikor Herki tekintete megváltozik, elpirulok. Nem tudom miért, de kissé kényelmetlenné válik a helyzet. Bizonyára ő is észleli a hangulat változást és elenged.

Nem elég, hogy a helyzet ilyen kínos, még Mark is beszól. El tudom képzelni milyen vörös most a fejem, így gyorsan összeszedem a koszos tányérokat, és bemenekülök a konyhába mosogatni. Oldja csak a légkört az, aki képes normálisan gondolkodni. Aztán nekem sem kell egy perc, és dühösen megyek vissza az ebédlőbe.
- Édes, drága bátyuskám, ha megengeded... - és azzal egy hatalmasat csípek a vállába. Amikor feljajjdul még egy közepes nyaklevest is kap búcsúzóul. Ezután elégedetten vonulok vissza, hogy befejezzem a mosogatást. Nem vagyok én az erőszak hívője, de ami jár, az jár. Már épp befejezem a törölgetést, amikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Bizonyára apa érkezett meg. Boldog mosollyal lépek ki a nappaliba, ahol épp Herkivel fog kezet.
- Szia apa! Hogy ment a tárgyalás? - lépek hozzá egy puszit nyomva arcára.
- Remekül! Az olvasók szeretik a ponyváimat, úgyhogy még öt évre megújítottuk a szerződést.

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

Ha Mark eltudná képzelni, tizenéves tiniként hányszor gondoltam arra, hogy bevallom Lysnek, hogy szeretem. Hányszor álmodtam, hogy megcsókolom és ő viszonozza. Még azután is, hogy elköltöztünk. Én tényleg mindent megtettem, hogy elfelejtsem Lyst, de bármennyire is boldog voltam az aktuális lánnyal, akivel randiztam, legbelül tudtam, hogy nem ugyanazt érzem irántuk, mint Lys iránt. Most pedig, hogy visszatértem épp csak pofán nem csapott a tény, hogy még mindig szeretem, de már rögtön támadjam is le? Hát Mark nem látja, hogy bánik velem Lys? Én szeretném a legjobban belemagyarázni a pirulásába, hogy tetszem neki, de amikor minden zavar nélkül megérint, és olyan fesztelenül viselkedik a társaságomban, látom, hogy csupán testvérként tekint rám. Mark miért nem látja? Miért kínoz?
Amikor Lys kiviharzik Mark újabb lenyűgöző beszólása után, én vörös fejjel visszaülök székembe, és a zavart csendben kortyolok egyet vizemből. Már épp megszólalnék, amikor Lys hurrikánként tér vissza és bántalmazza Markot. Elfojtom mosolyom cselekedete láttán. Bár megérdemelte, ha nevetek, Mark csak még dühösebb lesz rám. Pedig én szeretnék végre vele is beszélni. Eddig minden figyelmemet Lys kötötte le, pedig Markot is épp olyan rég láttam, mint őt.
– Öhm, és veled mi újság? – kérdezem szerencsétlenül és egyáltalán nem veszem zokon, amiért nem felel. Nehéz beszédbe elegyedni azok után, hogy úgy megszóltam a Lyssel való közeli kapcsolatát. Ahhoz nem volt jogom, de a pillanat hevében elöntötte agyamat a féltékenység. Persze ez nem mentség. Hibáztam, és a legjobb amit tehetek, ha férfiként felvállalom a hibámat.
– Nézd, szeretnék bocsánatot kérni az előbbiért ott az előszobában. Nekem nincs testvérem és ezért mindig is nehéz megértenem ezeket a kapcsolatokat. Sajnálom – kérek bocsánatot és csak remélem, hogy meg tud bocsájtani.

Alyse & Hector

Én tényleg igyekeztem normálisan kezelni a helyzetet, de nem tehetek róla, hogy folyamatos sokkok érnek, ráadásul két oldalról. Mindig is kedveltem Hectort, részben önmagáért, még nagyobb részt azért, mert tudom, mennyire szereti Alyse-t. Ha valaki törődött vele valaha is igazán, az ő, és nem lehetek elég hálás azért, mert megmutatta neki, milyen egy igazi barát.
(Egy igazi barát, aki nem titkolja el A Nő elől, hogy nem haltál meg, ezzel pedig képes megakadályozni a kacsa hír következményeit.)
Viszont ez a szoros barátságuk mindig is hagyott bennem némi kivetnivalót. Tudom, hogy Alyse rajongása néha túlzás, azt is, hogy nem kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog. Ez a nem kell pasi, mert van egy bátyám duma teljesen betette a kaput. Csakhogy... hozzászoktam. Hiányzik, ha nem figyel rám annyit, mint egyébként, és igenis belém lett kódolva, hogy mindig, minden helyzetben ott legyek mellette és megvédjem, pedig már nem az a kislány, akinek puszit kellett adni a sebeire, felnőtt nő. Csakhogy bennem eddig egyáltalán nem tudatosult, hogy ez nem normális értelemben véve lenne sok.
Amennyire nehéz megfogalmazni, ugyanolyan nehéz cselekedni is, erről biztosíthatok mindenkit. Sosem volt meg bennem a taktika képessége, sajnos ez nálam csak bevett, tanult, felszedett tudás, olyasmi, amit a munkában kamatoztatok, a magánéletben azonban anélkül vetem le magamról, hogy észrevenném. Béna vagyok, ha érzelmekről és emberekről van szó. Tudom, hogy mindenki imád és én is imádok mindenkit, az egyik következik a másikból, de ez egyedül a személyiségemből fakad. Nem azért, mert tudok manipulálni, vagy mert tudom, hogy kell összeboronálni ezeket az idiótákat. Igazából nem is akarom, csak mégis, mert Hector az egyetlen, aki ilyen fontos lehet számára.
Annyira bonyolult!
- Hé, elég, ha én viselkedek gyerekesen. Inkább gyere, beszéljük meg! - szólok utána, persze, én is tudom, mennyire feleslegesen. Pedig az én számból hallani ilyesmit, hogy beszéljünk normálisan! Nem hogy ritkán, sosem fordul elő.
- Velem? Elég sok futballcsapatnyi varázslót és boszorkányt lecsuktam már, mióta auror vagyok, de mint látod, a húgommal még mindig nem bírok - kuncogok fel a saját szerencsétlenségemen. - Na és veled, Hekk?
Remélem, nem veszi bántásnak a becézését, magától jön, és igazán csak kedveskedésből. Így görbüljek, ni.
Csak legyintek a mentegetőzésére.
- Én is hülyén viselkedtem. Nem a mi hibánk, a körülmények teszik. Esetleg... nem gondolod, hogy ideje lenne megbeszélni? Vagy még húzni akarod az időt? - kérdezem óvatosan, ragaszkodva az iménti ötletemhez.

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

Későn reagál, ezért kicsit megzavarodom, amikor az aurorságról kezd el beszélni. Régi becenevem hallatán elmosolyodom. Igen, Lysnek Herkules, a horgászat iránt rajongó Marknak pedig Hekk vagyok. Kicsit megkönnyebbülök, amikor megbocsát, de amint visszakérdez tanácstalan leszek. Próbálom kitalálni mire gondol. Mit kellene megbeszélnünk? Amikor nem sikerül rájönnöm miről beszél, vagy tudat alatt nem is akarom érteni mire gondol, muszáj visszakérdeznem.
– Ezt hogy érted? – Újra megemelem a vizes poharat, még meg is húzom, amikor észreveszem, hogy üres. Zavartan töltök vizet magamnak, gondosan kerülve a pálca használatot, miközben válaszát hallgatom.

Alyse & Hector

Kitartóan várom, hogy mesélni kezdjen - bár lehet, hogy én vettem túl komolyan ezt a mizu-kérdést -, a válasz azonban elmarad. Végül is lesz még időnk később is, nem igaz? És ez nagyon-nagyon szuper így. Mindig is egy öcsikére vágytam, akivel megoszthatom az otthonomat, meg minden.
Anélkül válik keserűvé a mosolyom, hogy egyáltalán észrevenném.
Nem úgy, mikor újabb sikert arat az üres poharával. Az asztalra könyökölök és a kezem mögé rejtem a számat, nehogy hangosan felnevessek. Még csak most békültünk ki, nem akarok máris belegázolni a lelkivilágába, vagy a férfiúi büszkeségébe.
- Nem akarlak megsérteni, de talán megvárhatnád, amíg befejezem. Ebben a hidegben nem lenne valami kellemes, ha leöntenéd magad vízzel. - Persze, itt bent kimondottan jó idő van, mégis... Ugye, milyen rendes és törődő vagyok? Alyse meghatódna, ha itt lenne. - Szóval mindketten, mindannyian, sőt, az egész világ tudja, hogy még mindig teljesen bele vagy esve. Épp csak ő nem. Még a vak is látja, hogy ez mennyire ciki. Teljesen ki fog borulni, ha megtudja; szerintem jobb lenne minél előbb túlesni ezen.
Én biztosan elmondanám, lesz ami lesz, és tulajdonképpen ezt is tettem annak idején. Nálam bejött, már csak az a kérdés, náluk hogy fog elsülni és megelőzi-e a katasztrófát.

Alighogy túlesünk a lelkizésen, ajtócsukódás hallatszódik, mi pedig elindulunk a nappaliba, hogy köszöntsük apát.
- Hector! Milyen nagyra nőttél! - gurul hozzá széles mosollyal az arcán és a kezét nyújtja üdvözlésképp.
Erre már Alyse is megjelenik. Igyekszem nem feltűnően vizslatni az arcát, miközben én is köszönök apának és váltunk néhány szót.

Alyse & Mark

& Hector

- Szerződésújítás? Akkor ezt meg kell ünnepelnünk! Hozom is a pezsgőt! - lépkedek izgatottan a kamra felél, de aztán megtorpanok. - Vagy megvárjuk anyát? - kérdezem visszafordulva. Apa elszomorodó tekintete válasz a kérdésemre. Szó nélkül megfordulok és hozom az üveget. - Melyik erős, bátor férfi siet a segítségemre és nyitja ki az üveget? - mutatom fel a pezsgőt. Nagyot nevetek, amikor Herki felpattan és úgy jelentkezik. Ezzel mindig be lehetett húzni a csőbe. Valamiért mindent megtett, ha az erejét firtatták. Nem tudom miért. Gyerekként sem volt soha egy nyeszlett kölyök. A magasságával ugyan voltak problémák, de mire bekerültünk a Roxfortba, már azt is kinőtte. Mára pedig már egészen jól látszott, hogy a kviddics és a munkája is milyen jól megedzette. Egyáltalán nem kellett bizonyítania semmit. A pezsgőzés alatt apa elmesélte a találkozót, ha már arra koccintottunk, de hamar Herki faggatására került a sor.
- És kviddicseztél a Roxfort után is? - kérdezem, ha az előbb már eszembe jutott mennyire szeretett védő lenni a Roxfortban.

Amikor Mark szólal meg, egy kis nem tetszéssel hallgatom. Még nem bocsátottam meg egészen, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozott Herki előtt. Bár régen is ezt csinálta, most valamiért egész más a helyzet. Herki a legjobb barátom, ezért természetes, hogy megbocsájtottam neki ezt az öt évet, de ettől még igenis furcsa, hogy hirtelen visszatért. Furcsa, mert már nem vagyunk gyerekek és én is megváltoztam. Nem tudom, hogy miért esik most rosszabbul, ha Mark gúnyolódik, csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy Herki előtt tegye. Ne bántsa Herkit, és a köztünk lévő törékeny, de annál fontosabb kapcsolatot.

A pezsgő már elfogyott, de a téma kiapadhatatlan volt. Rengeteg mindent kellett még bepótolni, és nem győztük Herkit az eltelt évekről faggatni úgy, hogy közben maradjon lélegzetünk felidézni a régi szép időket is. Az idő azonban telt, és hamarosan meghallottuk anya és a nagynéném hangját a ház ajtaja előtt. Már előre készültem a pillanatra, amikor anya belép. Bár Herki tudott a betegségéről, teljesen más tudni, mint látni. Csak remélni mertem, hogy ma nem múlja felül önmagát. Hamarosan nyílt az ajtó és a két nő belépett rajta.

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

Megmondani Lysnek mit érzek? Akkor sem tenném meg, ha nem fűzné hozzá, hogy ki fog borulni.
– Megőrültél? Most költöztem hozzátok és legalább egy hónapig itt is lakom majd. El tudod képzelni milyen kínos lenne a légkör amikor visszautasít? Nem, jobb lesz, ha hallgatok – válaszolom, és remélem ezzel ennyiben is hagyjuk a témát.
Szerintem elég egyértelmű miért nem mondhatom el. Egyébként pedig már így is épp elég jól tudom, hogy semmi esélyem nála. Miért akarnám ezt hallani a szájából? Lehet, hogy a külsőmből úgy tűnik titkos mazochista hajlamaim vannak? Már így is épp eléggé fáj a szívem, nem akarok ennél nagyobb fájdalmat. Egyébként is, így legalább a barátja lehetek. Ami nekem sokkal fontosabb, mint hogy elrontsam egy ilyen szerelmi vallomással.
Stephent nagy örömmel köszöntöm. Nagyon rég nem láttam, és már el is felejtettem mennyire csípem az öreget. Apám legjobb barátja, vagy ahogy apám emlegeti, a mugli kópé, gyerekkorom nagyon kedves szereplője. Ő az, aki mindig úgy bánt velem, mintha legalább az unokaöccse lennék.
Emlékszem kisebb koromban valóban bácsikámnak neveztem, egészen addig, míg Mark el nem mondta, hogy kit nevezünk nagybácsinak, és hogy Stephen nincs rokonsággal az apámmal. Ha nem mondja el, valószínüleg mind a mai napig hinnék benne, hogy Apa és Stephen minimum távoli rokonok. Mindketten barna hajúak, barna szeműek, és még arcra is hasonlóak. A rengeteg együtt töltött idő után, pedig már egymás mondatait is képesek befejezni. Csoda, hát hogy a gyermeki fejemet így átverték?
A Lys és az apja közti kis közjáték megragadja a figyelmemet. Gyerekkoromban annyira nem voltam tanúja Galatea betegségének, de Lyséket mindig nagyon megviselte az anyjuk pillanatnyi kedve. Mikor erről kérdeztem a szüleimet, nem sokat mondtak el, hisz fiatal voltam, és nem érthettem még a mánia és a depresszió váltakozásából adódó folyamatos stresszt, amit ilyenkor a család átél. Később viszont a pszichológiai tanulmányaimból jobban megismerkedtem a mániás depresszió fogalmával. Erről ugyan még valószínüleg nem tudnak Cavelierék, de talán nem sokára sikerül megemlítenem, így oldva a félelmüket az iránt, hogy mit fogok szólni Galateához. A pezsgővel a hangulat is fokozódik, így jóval könnyebben válaszolgatok én is a felém özönlő kérdésekre.
- Az első évben nem játszottam. Akkoriban semmihez sem volt kedvem, de aztán visszatértem a pályára. Sőt, az iskola után is játszottam. Volt egy kis amatőr csapatom Romániában, akikkel rendszeresen edzettünk és hétvégente még versenyeztünk is más csapatokkal. Remélem majd itt is találok pár srácot, akik szívesen összejárnának.
- Igen, Gregovicsot tényleg csak úgy tudtam meggyőzni, hogy leültem az üzlete elé, és ott csöveztem napokig. Először észre sem vette, hogy nincs vevője, de aztán feltűnt neki a dolog. A legjobb, hogy amikor elmeséltem miért ülök a földön, volt, aki leült mellém, hogy segítsen. Hatalmas élmény volt, amikor már tízen ültek velem. Remek volt a hangulat.
- Nem használhatok pálcát. A pálcakészítő céhek régi hagyományai egyike, hogy amíg két mester között vagyok, nem használhatom a pálcámat. Pénteken tettem le a lantot Gregovicsnál, és Mr. Ollivandert szerdán látom vendégül. Aznap tudom meg, hogy dolgozhatok-e nála, így csak aznap vehetem megint kézbe a pálcám. Mivel a céhek már megszűntek, senki nem tartja számon a hagyományok betartását, de én tisztelem őket és azt, hogy a mesterek, akiknél most dolgoztam és dolgozni fogok, mindet betartották. Ezért járom én is ezt az utat.
Amikor látom Lys arcán a büszkeséget én is megengedem, hogy elfogjon ez az érzés. Pedig tényleg nem olyan nagy dolog betartani ezeket a kis szabályokat. Inkább nevezném izgalmasnak.
Ekkor hallom a kulcsot a zárban és tudom, hogy megérkezett Galatea. Hiába tudom, hogy nem lesz gond, mégis elfog a többiekre telepedő aggodalom. Bárcsak Lys mellett ülnék a kanapén, hogy megfogjam a kezét, ezzel is megnyugtatva őt. Ehelyett azonban felállok a fotelből, és a bejárat felé fordulok.

Alyse & Hector

- Nem azt javasoltam, hogy kérd meg a kezét. - Viccnek is rossz. - Csak tudom, hogy minél tovább vársz, annál rosszabb. Lehet, hogy most nem gondol rád úgy, de rengeteg ideig nem is láttátok egymást, mindketten megváltoztatok. Olyan ez, mintha tiszta lappal nyitnátok a kapcsolatokat. Ha most minden marad úgy, ahogyan volt... - Most komolyan Hekknek adok csajozási tanácsokat, ráadásul a húgomhoz? Elment az eszem. - Akkor hátralevő életedben ácsingózol majd utána és összetöröd magadat a lépcsőn, mikor meglátod. Ami sosem lehet a tiéd, arról soha nem is leszel képes lemondani. - Én pedig nem szándékozom végignézni ezt az ördögi kört úgy, hogy ne tegyek semmit. Már engem fáraszt le, hogy élheti meg ő? Biztosan beleőrültem volna, ha Theával ilyenné vált volna a kapcsolatunk annak idején. - Lehet, hogy sokáig itt leszel, de itt, köztünk lehetőséged van rá, hogy enyhíts a következményeken. Ha elköltözöl, nem lesz több esélyed. Elég csak elkerülnie téged, és máris elvágtad minden lehetőségedet.
Még én sem tudom, hogyan működik pontosan a húgom, mert hát lássuk be: nő. A nők ufok is kész, nem számít, milyen szoros kapcsolat fűz hozzájuk. Minden férfinak bele kell egyszer törődnie szánalmas életében, hogy nem tölthetnek együtt annyi órát, annyi napot, ami alatt igazán kiismerhetné a csaj minden egyes mozzanatát. Alyse pedig, a nem-kell-pasi-van-bátyám világnézeteivel még ennél is ufobb. Könnyen lehet, hogy szegény Hectort egy katasztrófa kellős közepére csábítgatom.
Ezt végiggondolva a lelkiismeretem unszol rá, hogy hozzátegyem az elhangzottakhoz:
- Persze, mindezt csakis saját felelősségre teheted meg, a szavaimat nem használhatod fel ellenem és nem áll jogodban haragudni, ha nem sülne el jól. Már ha vagy annyira tökös, hogy tégy egy próbát.
Ehhez persze a lehető legaurorosabb, legszigorúbb arckifejezésemet veszem elő.
Majd egyszer, véletlenül megtalálja csókolni és olyan pofont kap, hogy csak néz. Mert láttam ám, milyen közel álltak hozzá az imént. Vagy az csak a félelmeim pillanatnyi megtestesülése lett volna?
Ezt már sosem tudom meg.

Megérkezik apa, én viszont jobban örülök a pezsgőnek, ami világot lát a poharamban. Más helyzetben, ha nem otthon lennék, közöttük, egész biztos be sem állna a szám, így viszont csak néhány megjegyzést fűzök hozzá a dolgokhoz, meg sem említve, egyáltalán milyen napom volt, vagy tegnap, vagy azelőtt, vagy... Nem is tudom, mióta nem beszéltünk már normálisan. Irigylem Alyse-t, amiért képes ilyen fesztelenül viselkedni. Dehát miért is ne lenne az? Nekem sem lenne okom rá, igazán. Nem kéne több tíz évvel később is sanyargatnom magamat a gyermekkori hibám miatt, mégis akárhányszor apa székére vetül a pillantásom, görcsbe rándul a gyomrom és elfelejtek megszólalni. Még Hector is lazábban viselkedik.
És persze, megint róla van szó. Micsoda baromságok... Minden iránta érzett szimpátiám eltűnik egy csapásra, és már azt is bánom, hogy ilyen kedves voltam vele az imént.
Utálok itt lenni.

Arra sem veszem a fáradtságot, hogy az ajtó felé nézzek, mikor meghallom a kulcs csörrenését.
- Sziasztok. - Alig lehet hallani az elgyötört, fáradt hangját. Lassú léptekkel közelít felénk, erőtlen mosolyt vetve Hectorra... ami azon nyomnak el is tűnik, mikor megpillantja a pezsgőspoharat. - Ó... Ti már el is kezdtetek nélkülem ünnepelni.

Alyse & Mark

& Hector

- Tudtam, hogy fáj a fejed - ugrok azonnal anyuhoz, hogy átöleljem, még mielőtt sírni kezd. - Említette Liv néni a telefonban. Szia Liv néni! - adok puszit nagynénémnek, de rögtön visszafordulok anyához. - Ha fáj a fejed, nem szereted az alkoholt, de azonnal nyitok másikat, ha mégis kérsz.
Mark teljesen inkompatibilis ma, még csak el sem mozdul a kanapéről, hogy segítsen anyával. Apa persze rögtön megfordul a székével, és mellém jön, hogy köszönjön anyának, ami úgy tűnik nem olyan jó ötlet. Legalábbis anya könnyes szeme nem vezet semmi jóra. Szétnézek a szobában, hogy valami kapaszkodót keressek, mire meglátom Hectort, aki felénk közelít.

- Nézd, ugye hogy megnőtt Herki mióta utoljára láttuk? - ragadom meg Herki karját és húzom magamhoz.
Addig észre sem vettem, hogy remegek. Miért kell ennek, mindig ennyire megviselnie? Miért nem tudok már felnőttként viselkedni és elfogadni, hogy anya beteg? Miért küzdök az ellen, hogy újra ilyennek lássam? Nem tudom, de nem akarom, hogy Herki előtt is ez legyen. Néha, nagyon nehéz időkben én is elhiszem, hogy megörököltem a betegséget, ezt látva Hector miért ne hinné ugyanezt rólam? Meglepetésemre azonban remekül kezeli anyát, és ahogy átveszi a beszélgetés irányítását egyre jobban megkönnyebbülök. Akkor hullik le rólam minden teher, amikor rám mosolyog. Ezek szerint Herki nem gondol rólam rosszat. Ő tényleg a legeslegjobb barátom!

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

Már ha vagyok annyira tökös. Ezt én sem tudom magamról, de nem is kell ma eldöntenem. Abban viszont biztos vagyok, hogy Mark szavai még napokig fognak kísérteni. Ha megmondom mit érzek, és elutasít, lesz időm helyrehozni és biztosítani Lyst, hogy öccse helyett is öccse maradok. Nem nyerhetek vele semmit, talán megnyugvást olyanban, amit eddig is biztosra vettem. Sovány vigasz azzal szemben, hogy elveszíthetem a barátságát. Abban viszont igaza van Marknak, hogy akkor van a legtöbb esélyem megtartani a barátságunk, ha kitálalok, mielőtt elköltöznék. Az, hogy összetörik a szívem, kit érdekel? De mi lenne, ha kitálalnék, és kiderülne hogy ő is... Akkorát dobban a szívem a gondolatra, hogy azonnal el hessegetem a képet. Kizárt. Nem szabad ilyen álmokba kergetnem magam.
Amikor Atea néni hazaér, látom Lys hogy próbálkozik jobb kedvre deríteni az anyját. Még akkor is, ha bizonyára tudja, hogy ez lehetetlen. Amikor közelebb lépek, Lys szinte belemar a karomba, olyan erősen kapaszkodik belém. Érzem, hogy remeg és legszívesebben átölelném, de ehelyett teszem a dolgom és igyekszem kimenteni a kialakulóban lévő helyzetből.
- Atea néni! Olyan rég láttam, nagyszerűen néz ki! Sokáig dolgoztak, nem fáradt? Jöjjön és üljön le a fotelba. Nem haragszik, ha leoltom ezt a lámpát maga mellett? Szörnyen zavar a fénye, és a fejfájásnak sem tesz jót. Csak magára vártam, hogy átadjam az ajándékokat, amiket hoztam. Máris jövök, csak felrohanok a szobába.
Amikor elmegyek Lys mellett, egy pillanatra megsimítom a karját és rá mosolygok. Könny csillan a szemében, miközben visszamosolyog. A hála mosolya ez, amit már olyan jól ismerek. Bárcsak egész életemben hű maradhatnék ehhez a mosolyhoz. Alig töltök fent egy percet, máris visszatérek az ajándékokkal. Mark olyan ellenségesen méreget, hogy félek odaadni neki az ajándékát, pedig kviddics labda készletet kapott, amit még én is irigyelnék tőle, ha nem épp én adnám. Mindenki más viszont úgy tűnik örül. Stephen egy varázstollat kapott, amit még mugliként is irányíthat. Galatea egy fülbe is betehető varázs zenelejátszót kapott, amivel akkor is magányt teremthet magának, amikor másokkal van körülvéve, vagy épp büntetlenül táncolhat bármely napszakban, amikor rájön a hoppáré. Lys ajándéka egy hordozható varázs fényképező gép. Nagyon nehéz volt ilyet beszerezni, de végül sikerült megrendelnem Amerikából. Csak remélni merem, hogy örül neki, így amikor kinyitja a dobozt a szívem a torkomban dobog.

Alyse & Hector

- Milyen figyelmes vagy, kicsikém.
Épp akkor lököm fel magam a kanapéról, mikor Hector veszi kezelésbe az anyámat. Nem véletlenül fogalmazok így: ha nem tudnám, minek készül, azt hinném, pszichiáternek, vagy pszichológusnak tanul.
Esetleg simán csak seggnyalónak.
Ajkaim jól begyakorolt félmosolyra húzódnak, némileg keserűbbre, mint általában.
- Milyen napod volt? - kérdezem kedvesen, kezeim hanyag mozdulattal kísérve tűnnek el a pulóverem zsebében. Észreveszem a lopott pillantásokat, a lopott érintést, de nem zavartatom magamat; anya foteljének a karfáját jelölöm ki új ülőhelyemül, kezdetben egy pillantást sem vetve a lépcsőfordulóban eltűnő Hector, vagy a húgom felé.
- Nem túl jó - hajtja le szomorúan a fejét. - Ha érdekel, Liv elmeséli, én nem szeretnék róla beszélni.
- Mostantól az lesz - mosolygok rá, mire ő bágyadtan, könnyes szemekkel viszonozza a gesztust. Kiszabadítom a kezemet, hogy ha megölelni nem is, de átkarolhassam őt.
Ezek után igyekszem terelni a témát, a lehető legnyugodtabb vizekre evezve a beszélgetést, ami Liv és Alyse segítségével egyáltalán nem megy nehezen. Mire Hector visszajön, anya rosszkedve épp azért látszik visszatérni, mert szerinte nekünk sokkal jobb kedvünk van és mellőzve, kívülállónak érzi magát.
- Csak téged szeretnénk boldognak látni. Mindenki azért igyekszik, mert fontos vagy számunkra és szeretnénk, ha jól éreznéd magadat.
- Értem - feleli cseppet sem meggyőzve.
Talán ezúttal mégsem jön olyan rosszul Hector segítsége.

Alyse & Mark

& Hector

Anya hangulata rosszabb, mint hittem. Bár örül Herki ajándékának, hamar leteszi a kávézó asztalra és kibámul az ablakon. Szeretnék szólni hozzá, mondani valamit, de a torkomban lévő gombóc nem segít és fogalmam sincs mit mondhatnék. Aztán Herki felém fordul, és odaadja az ajándékom. Meglepődöm, mert elég nagy csomagot kapok.
- Ez mi? - kérdezem, miközben a csomagolással bíbelődök. Amikor meglátom a varázsfényképezőgépet eláll a lélegzetem.

Világ életemben imádtam fotózni. Gyerekként Mark hobbija volt, és csak utánozni akartam őt, de amikor később megkaptam a gépét már önmagában csak a tevékenységet szerettem. A lencsén keresztül valahogy másként láttam a világot. Minden olyan szép volt és vidám. Eltűntek a gondok és csak az maradt, amit a lencsén keresztül láttam. Rengeteg képet csináltam növényekről, tájakról, állatokról és emberekről. Gyakran csak azért mentem be a faluba, vagy a városba, hogy csináljak pár életképet. Semmi különleges, csak az emberek hétköznapi arca látszott a képeken, mégis azok voltak a kedvenceim. Aztán egy balesetnek hála, a gép tönkrement, és már nem élhettem kedvenc szórakozásomnak. Egészen eddig a pillanatig.
- Óh, istenem Herki! Ez csodálatos! Köszönöm! - ugrok legjobb barátom nyakába, miközben nem győzök elég puszit adni az arcára. Kedvemet anya mondata rontja el egy pillanat alatt.
- Egy fényképezőgép, hát nem remek? Kérlek csinálj rólam egy képet drágám, azokra az időkre, amikor már nem leszek.
Kijelentésére azonnal elengedem Herkit és anya felé fordulok. Szomorú mosolya mögött nincsenek könnyek, csak az a halott kifejezés, amitől gyerekkoromban annyit rettegtem.

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

- Nyisd ki és meglátod - felelem Lysnek, miközben átadom Liviának az elvarázsolt bon-bont, ami ugyan Lys kedvence, de jobb híján Liviának adom át. Amikor megvettem az ajándékokat nem gondoltam, hogy más is jelen lesz. Livia, Atea néni testvére. Gyerekként nem találkoztam vele olyan sokszor, de amikor összefutottunk mindig nagyon kedves volt velem. Rosszul éreztem volna magam, ha nem tudok neki semmit sem adni.
- Jaj drágám, nem kellett volna - veszi át a kis csekélységet.
- Ugyan, ez a legkevesebb.
Visszafordulok Lyshez, aki idő közben kibontotta az ajándékot és most némán nézi a gépet. Aztán felugrik és hála merlinnek örül neki. A nyakamba ugrik és puszit is kapok. A szívem pedig repes. Ezért érdemes volt kiadni az összetakarított pénzem utolsó filérét is! Bármit, hogy boldoggá tegyem. Rövid kis boldogságom azonban hamar véget ér.
Atea néni depresszív epizódja rosszabb, mint gondoltam. Az a baj, hogy a mániás depresszió mindenképp orvosi kezelésre szorul, és fogalmam sincs kapott-e már ilyet Atea néni, vagy a család tudja-e ilyenkor mi a teendő. Mivel azonben sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy megkérdezzem erről őket, így megint a magam feje után cselekszem, amikor a csend túl hosszúra nyúlik.
- Atea néni - lépek az asszonyhoz és miközben leguggolok elé, megfogom a kezét. Az érintéssel sikerül meglepnem, így kicsit kizökkentem a mélabús gondolatok közül. - Véleményem szerint nincs olyan kép, ami megörökíthetné a szépségét - mosolygok rá, és Stephenre nézve kaccsintok egyet. Ő szerencsére veszi a jelet.
- No-no, el a kezekkel a feleségemtől - mondja, én pedig gyorsan elengedem Atea néni kezét, és védekezőn feltartom. Igyekszem nem elnevetni magam, nehogy Atea néni csúfolódásnak vegye. Ő viszont rám sem hederít, csak a férjét nézi döbbenten. - Egy pillanatra nem figyelek és lecsapnak a kezemről? - gurul közelebb Stephen. Atea néni enyhén elpirul, ami abszolút jó jel.
Felállok és utat engedek Stephennek, aki a helyemre irányítja a székét. Az lenne a legjobb, ha most már mindannyian visszavonulnánk. Atea néninek is könnyebb lenne, és talán Lys is lazíthatna végre egy kicsit. Lys mellé érve átfogom a vállát és kicsit megsimítom, hátha így sikerül kiragadni őt a dermettségéből. Szörnyen megviseli ez a helyzet én pedig kezdek érte aggódni.

Alyse & Hector

Bár mondanom sem kell, milyen mély benyomást tett rám az ajándékozás és maga a viszontlátás, a továbbiakról nem is beszélve, ezen az estén én vagyok az a szerencsés, aki magára vállalja a feloszlató szerepét. Bevezetésképp egy hatalmas és tekintélyesen termetes hangerősségű ásítással szolgálok.
- Mint felelősségteljes felnőtt, megkérnék mindenkit, hogy fáradjon a szobájába. Az asztalon füldugókat és szem... kötő... takaró... szemletakaróalvókasegítő tárgyakat találtok, gondoltam, ha már ilyen nagy létszámú lett a horkoló kórusunk, nem árt némi óvintézkedés.
Nem viccelek, komolyan elmentem a boltba bevásárolni, mielőtt kiderült, hogy új lakótársunk lesz. És nem csak azért, mert csini az új alkalmazott. Tényleg.
- Anya, kikészítettem az esti gyógyszereidet és pluszban egy fájdalomcsillapítót is - mosolygok rá kedvesen, majd néhány lépéssel a gerlepárnál termek. Egyik kezemet Alyse, a másikat Hector vállára helyezem; szerencsére még egyik kölyök sem nőtt ki, szóval jogosult vagyok arra, hogy levigyorogjak rájuk.
- Remélem megbocsájtjátok a mai tapintatlanságomat. Örülök, hogy itt vagy, Hector - pillantok rá őszintén. Mielőtt elengedném őket, testvériesen megveregetem a vállát. Tudom, ma gyorsabban változik a hangulatom, mint egy menstruáló tinipicsának, de mit lehet tenni, ha az őrzött-védett-óvott húgi (és a család összes többi tagja) új bálványt talál magának? Mit lehet tenni, ha ezen kívül is minden olyan elcseszett? Még én sem lehetek mindig a felhőtlen hangulatú Mark Cavelier. Legalábbis mostanra már semmiképp.
- Alyse, szeretném, ha holnap beszélgetnénk egyet - jelentem be olyan könnyedén és természetesen, mintha csak azt mondanám, így, nyolc-kilenc óra tájt, hogy kisütött a nap. Tudom, hogy ez a "beszélnünk kell" dolog hány biztosítékot kicsaphat egyszerre egy embernél, de egyiküknek sincs félnivalójuk. Csak egy rendes bocsánatkérést és kiengesztelést szeretnék. Megérdemli azok után, hogy ennyire zavarba hoztam.
- Jó éjt! - Azzal a lépcsőzést is lespórolva hopponálok fel a szobámba.
Létezik ennél hosszabb nap?

Alyse & Mark

& Hector

Herki viselkedése teljesen lenyűgöz, és amikor mellém lépve átkarolja a vállam érzem, hogy a gombóc kezd feloldódni a torkomban. Szinte sírni tudnék, annyira megkönnyebbülök, hogy nem fordult az egész katasztrófába.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - szegezem neki suttogva a kérdést. Jó, hogy itt van. Jó, hogy visszakaptam.
Amikor Mark a szobákat említi nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Bár ritkán fekszem le ilyen korán, most nagyon is rám férne az alvás.

- Rendben - válaszolok mosolyogva Marknak.
Bár már egyáltalán nem haragszom, tudom mennyire fontos bátyámnak, hogy rendesen tisztázzuk a dolgokat. Mindig is ilyen volt. Én már rég elfelejtettem, hogy miért voltam dühös, ő még mindig azon rágódott, milyen szavakkal kérjen tőlem bocsánatot. Néha épp ezért gondoltam, hogy nekem nincs szükségem másra Markon kívül. Kizárt, hogy létezik másik olyan férfi, aki ennyire küzd azért, akit szeret. És ez teljesen független attól, hogy vérrokonról, barátról, vagy szerelemről van szó. Mark mindig küzd, még akkor is, amikor ennek nem látni jelét. Talán olyankor vívja a legnehezebb csatáit épp saját magával.
- Gyere, menjünk mi is - fordulok Herkihez, miután Mark eltűnt. - Jó éjt anya, jó éjt apa! Szép álmokat Liv néni!
Megfogom Herki kezét és neki iramodva felhúzom a lépcsőn. Szerencsére nem kell nagy erőt kifejtenem, kuncogva jön utánam.
- Na, elég a nevetésből - állok meg ajtaja előtt. - Nyomás befelé! - parancsolok rá és amikor nem hagyja abba a nevetést taszítok rajta egyet és rácsapom az ajtót. - Jó éjt! -kiálltok be, és én is jót nevetve lépek be a szobámba. Úgy érzem magam, mint gyerekként és ez az érzés nagyszerű. Bárcsak mindig így maradhatnánk.

Aly & Mark & Hector

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.

- Sok mindent nem tudsz még rólam - suttogom vissza válaszomat, miközben kihívóan vonom fel szemöldököm. Amikor rám mosolyog válaszként teljesen elveszek benne. Te jó ég, én már tényleg menthetetlen vagyok.
- Én is örülök - mosolygok Markra, miközben megveregeti a vállam. Mark mindig rejtély volt a számomra, de most már látom, hogy csak azért, mert gyerekként nem értem fel ésszel a Markban dúló érzelmek komolyságát. Szerencsére, már nem vagyok gyerek, és látom rajta a megbánást és az őszinte igyekezetet. Ez sokkal többet jelent számomra, mintha szavakkal kért volna bocsánatot. Miután eltűnik, Lys is búcsúzkodásba kezd. Nekem alig van időm elköszönni, amikor megragadja a kezem és maga után húz. Először megdöbbenek, de aztán eszembe jut, hogy régen is milyen gyakran csinálta ezt. Csak gondolt egyet és már kapott is a kezem után, hogy magával vigyen. Nem számított, hogy épp eszek, alszok, vagy netán a sliccem húzom fel kilépve a mosdóból. Ami hát lássuk be, nem épp a legjobb pillanatok közé tartoztak. Az emlékek hatására nevetni kezdek, ami úgy tűnik nem tetszik Lysnek. Legalábbis az a lökés erről ad tanúbizonyságot.
- És a jó éjt puszi hol marad? - kérdezem még mindig nevetve, mire rám vágja az ajtót. Még hallom ahogy nevetve jó éjt kíván, majd elmasírozik a szobájába.
Nagyon jó döntés volt, hogy ide jöttem, minden régi seb ellenére. Még ha az idő nem is gyógyír mindenre, sok mindent megszépít és más megvilágításba helyez. Úgy érzem jogosan reménykedek ebben az elkövetkező pár hétben, amíg itt vagyok. Mert ha az élet nem is arra az útra szán, amit járni akarok, biztos, hogy itt megtalálom azt, amit keresek.

» Mark & René #3
» Hector & Nigel - A pálca és a varázsló
» Mark & René #2
» Lily & Mark
» Mark & Louis