Mark & Louis

Először minden hétköznapinak, unalmasnak ígérkezik. Felosonok, el a szülei hálója előtt, senki sem vesz észre, úgy nyomulok, hogy még büszke is vagyok magamra. Szinte hallhatatlanul. Szinte. Pedig már egyre jobban megy. Hogy őszinte legyek, alig várom, hogy végre összeszedje magát a srác és megszöktethessem. Haha. El se tudom képzelni, milyen unalmas lehet hónapokig aludni. Bár nem tud róla. Olyan ez, mintha csak egy este lenne?
Felesleges ezen agyalnom. Csak megnézem, hogy azért veszi-e a még a levegőt, van-e színe és rendesen nyomják-e bele az éltető szutyikat. Hé, lehet, hogy én nem öltöztetem meg ilyenek, de attól még hasznos vagyok a mindennapjai szempontjából. Talán ma el is mesélem neki, mennyire unatkoznék egy kicsit én is vele.
A kilincset óvatosan nyomom le, bár már megolajoztam, hogy ne csapjak vele zajt, bármikor újra bemondhatja a fuccsot. Annyira nyitom ki, hogy beférjek rajta, aztán be is csukom magam mögött.
Az ablakon bevilágítanak az utcalámpák, így éppen elegendőt látok. Először mégsem veszem észre, hogy az ágy mellett álló oszlopos tagok hiányoznak - semmi sem csöpög a srácba.
- Szevasz! - Bátran lépek közelebb, az ágy melletti székre lecsücsülök. Szinte látom, ahogy mindenki aggódva hajol át innen hozzá és a kezét szorongatja... Inkább felállok. - Anyádék ma is úgy alszanak, mint a bunda. Ha végre hazamész, tehetnél majd javaslatot valamilyen riasztó felszerelésére... Ez egyáltalán nem biztonságos. - Nem tudom, minek beszélek, úgysem hallja. Körbejárom a megszokott utam, de nem fogom be. - Nem mintha bánnám, hogy könnyű a dolgom, félre ne érts.
Nos, az első állomásnál máris hibát észlelek.
- Mi a.. - Még a fejem is félredöntöm, ahogy a gyér fénynél igyekszem megtalálni az infúzióját. - Ha most tényleg feldobtad a pacskert, ezek meg itt tartanak, esküszöm, hogy sikítok. - Motyogom magamnak, főleg azért, mert félek, ez meg legalább részben megnyugtat. Bár büdös nincs. Szóval lehet, hogy konzerválták, ahogy a múmiákat szokták. Mi a fenének ijesztgetem magam? Egyébként sem tűnik sápadtabbnak.
Lassan araszolok vissza az ágyhoz. Tényleg be vagyok tojva, egy kicsit meg bűntudatom is van, hogy nem szóltam a többieknek, legalább nézzék meg, milyen békésen szunnyad. A temetésre is csak azért mentem el, hogy majd elmesélhessem neki, milyen volt, hiszen erre valók a barátok, nem? Ha most kéne eltemetni, azt egyáltalán hogy oldanánk meg? Nem tetszik ez a játék.
- Nem azért hoztalak haza, hogy ne vigyázzanak rád.  Ha pedig nem értesítettek, duplán dühös leszek. - Persze, a húgán kívül nem tudta senki, hogy be szoktam nézni, de ugyan már, azért mégsem tűnhetek annyira szívtelennek!
Valóban aggódva, de azért kellő határozottsággal keresek pulzust a nyakán, ami már elsőre sikerül (hála a sok gyakorlásnak), és ami olyan szapora, mintha kviddics meccs közben lennék.
Dunsztom sincs, mit jelent.

Komolyan be vagyok szarva. Olyan naivan reménykedő voltam, erre ha most mondja be az unalmast, az olyan lesz, mintha a kedvenc játékomat veszteném el. Csak rosszabb. Lehetünk akármennyire is előre, nem hiszem, hogy a klónozás az élen járna...
De miért rágódok ezen?
Inkább elébe megyek a gondoknak, és még mielőtt teljesen összezavarodhatnék, elkap a szívinfarktus.
Hátraugrok, mikor megmozdul, mert erre még csak nem is számítottam. Hogy zombivá váljon! Eszem a zuzáját. Először szól hozzám, és máris meg tudnám fojtani egy kanál vízben.
- Bzdmeg, jó?! - sziszegek vissza neki ingerülten. - Magadhoz térsz és inkább engem akarsz a halálba küldeni? Más hálára számítottam.
Persze, ez csak pillanatnyi dolog, ahogy kidühöngöm magam az ijedtség miatt, vele röhögök. Marhára megkönnyebbültem.
- Persze, bébi, igazából azért jöttem, hogy megszöktesselek. - Újra közelebb merek jönni, a széket húzom magam alá, ahogy mellé ülök. - De kezdem úgy érezni, hogy csak kihasználtál, most meg gúnyolódsz rajtam. - Lebiggyesztem az ajkam egy pillanatra, aztán tovább röhögve túrom hátra a hajam. El se hiszem. Ki hitt nekem, mikor azt mondtam, minden rendben lesz? Hát a fene sem.
- Legalább kipihented magad? - Nem sokat látok, és bár azt tudom, hogy legutóbb mindene be volt még kötözve, nem tudott nyilatkozni a fájdalmairól. Bár Alyse biztosan rendszeresen zaklatja a kérdéseivel, egyet én is megengedhetek magamnak.
- Jól. - Hátradőlök a széken, kényelembe pakolom magam. - Most, hogy tudsz válaszolni, helyreállt a világ rendje, nem érzem magam többé skizofrénnek. - Nem mintha bárki is hallott volna eképpen "magamban beszélni".
- Nem maradtál le sokról. Közel a világvége, aki már nem él, az mind meghalt, kivéve téged. - Habár a háborús téma valóban untat, nem fogok leállni a feltámadására vonatkozó poénokkal. - Van valami konkrétabb, amire kíváncsi vagy? Vagy valaki?

- Ja, persze, majd azt is üvöltözöm, hogy betörtem a házatokba, hívjanak már rendőrt - csak a szememet forgatom, de már a vigyor is felmászik az arcomra. - Te is hamarabb szólhattál volna, hogy mégsem vagy halott. Akkor összeborulhattunk volna sírni egy sort, így meg csak krva dühösek vagyunk mindketten.
Ez persze nem igaz, le is ülök mellé, megcáfolva a szavaim. Sőt, tovább pofázok. El se tudja hinni, milyen jó érzés. Ha nagyon szentimentális akarnék lenni, megmondhatnám neki is, hogy ő az egyetlen, aki igazán meghallgat. Aztán tényleg összeborulhatnánk.
Sajnos, a feltámadással kapcsolatban túl sok poén jut eszembe és nem győzök válogatni.
- Ez sajnos nem történhet meg. - Még a fejem is megcsóválom lemondásomban. - Alyse így is úgy néz már rám, mintha meg akarna nyúzni. Folyton. Tudod, még így az orrát is felhúzza.. - Igyekszem bemutatni azt a csúnya képet, amivel a húga be szokott engedni az ajtón. És még csoda, hogy elkerülöm őket? - Szerintem kitűnően tud rád vigyázni - vonom le a következtetést. - Amikor majd talpra állsz, ígérem, hogy kitámogatlak innen. Addig bírd ki. - Elvigyorodok, elhiszem, hogy nem ez a legjobb, amit most kaphat, de majd megbecsüli, ha eljön az ideje.
- Ha anyád felhívott volna, hogy kívánós vagy, az egész Mézesfalást és a sarki hambist is elhoztam volna, tudod. - Komolyan bólogatok mellé. - Bár azt hiszem, még egy ideig úgysem ehetsz, a gyomrod is szabadságon volt. Nem kell neki a sokk. Majd keresek hamburger ízesítésű bébipapit. - Ezúttal tényleg komoly vagyok, nem tudom, az övéi mennyire néztek utána a kóma dolognak, mert ha olyan felületesen, ahogy engem értesítettek az újdonságokról, akkor nem lesz szabad magára hagynom.
- Szerintem fel kéne venned második névnek. Mark Csoda Cavelier. Imádnivaló lenne.
Az természetes, hogy egyből a világ felől érdeklődik, bár nem hiszem, hogy olyan infóval tudnék neki szolgálni, ami igazán segítene. Thea nevére bár számítok, fogalmam sincs, mit válaszoljak neki.
- Hallod, bánnád, ha rágyújtanék a sok izgalomra? - Nem bírok élni mugli hóbortok nélkül, ez van. Amennyiben nem bánja, a dzsekim zsebéből elő is horgászom a felszerelésem.
Mi a fenét mondjak?
- A dolog... eléggé megviselte. Hogy úgy mondjam, nem nagyon kért a vigasztalásból. Mármint, nem az énfélémből, abból nyilván nem kért, hanem bármilyenből. - Kattogtatom egy kicsit az öngyújtót. - Beszéltem vele. - Most mondjam, hogy kicsit ketyós lett? - De nem mostanában. - Basszameghogynemég. - Szóljak neki? Vagy szeretnéd, ha csak random felkeresném? Talán, most jobban menne. Már régen láttam. Tudod mit? Holnap beszélek vele - jelentem ki, mikor végre a cigim is meggyullad. Hát erről van szó. Thea a megoldása mindennek. Vettem, Merlin, jó jel volt.
- Egyébként, imádtad volna a temetést. Csomó olyan arc is eljött, akit a suli óta nem láttunk. Emlékszel Jesse-re? Hugrás kiscsaj, behemót nagy szemüveg? Mindig kócos? Úgy bőgött, mintha húsz évig házasok lettetek volna. - Felröhögök, bár nagyon bénának érzem a próbálkozást egy vidámabb téma felé tereléshez.

Nem bírom ki röhögés nélkül a lekicsinylőnek induló, majd még inkább lekicsinylő beszédét. Szóval nem vagyok elég jó hozzá, mi?
- Csak azért tűrsz meg, hogy ezt az orrom alá dörgölhesd, ha? - Egy pillanatra elgondolkozó képet vágok, majd megrázom a fejem. - Ez egyébként is képtelenség, nem lehetek felelősségteljesebb, mint a Griffendél kedvenc Cavelier-je. - Talán sosem bocsájtom meg neki, hogy miatta nem mondhatom, hogy mindet utálom. Pedig így árulónak érzem magam. Ez elég felelőtlen, nem?
Nem mondom, hogy nem értem meg a családja ellenszenvét, csupán csak jobbnak látom lekerülni. Még akkor is, ha ennyire nehezteli, hogy éjszaka törtem rá.
- Úgy vettem észre, egyszerűen nem vagyok nekik szimpatikus. Pedig azt hittem, a hazahozásod elég hízelgő lesz. - Nem volt az. Szerintem azt hitték, csak megjátszom a hőst és igazából én bántam el vele. Ami inkább számomra hízelgő, de nem éltem bele magam.
- Ha szólsz a húgodnak, hogy hívjon fel, hogy életben vagy, akkor legközelebb világosban jövök. - Ez egy remek alku. Legalább hasznát venné a számomnak... - Már ha akarod egyáltalán. Nem vagy túl meggyőzően boldog, csak kritizálsz, amióta itt vagyok. - Felhúzom az orrom. Túl sok mindent tettem érte és most el van kényeztetődve. Ejnye. Jobb, ha valójában is felébred.
De inkább csak tovább elégedetlenkedik. Rossz, rossz Mark!
- Ja, persze, a hányásod sokat javítana a szőnyeg színén. Még kitakaríttatnának velem! - Megrázom a fejem. - Nem, először lábra állsz, egyedül, mindenfélék összetörése nélkül, aztán elhagyjuk ezt a börtönt és még fizetem is a leitatásodat. - Hős. De ne mondogasd ennyit, tudom én.
Legalább kedvességből kihagyhatna egy kicsit a Louis-s memóriája és elhagyhatná a berögzült megfigyeléseit velem kapcsolatban! Hogy a fenébe húzzam úgy az időt, ha pontosan tudja, hogy húzom az időt? Nagy bunkó.
- Semmi - vágom rá, miközben a zsebemben turkálok. - És persze, hogy kaphatsz. De ha nem bírod, nem kell leerőltetni, ennyi idő alatt biztosan elgyengült a tüdőd. - Elvigyorodok. - Amíg halott voltál, disztingváltam, de most már meg bírlak kérdezni. Értékelhetnéd. - Jófejségem további bizonyítékaként gyorsan - és sikeresen - gyújtok neki egy szálat, azt nyújtom oda neki. Persze, ha tudom, hogy a sajátommal mennyit fogok bénázni, talán mégsem tennék így, de késő bánat.
Igyekszem anélkül elmakogni néhány gondolatot a lányról, hogy megérezné, titkolok valamit és nem kotyognám ki, amit titkolok. Azzal, hogy Mark a barátom, Theát is inkább erre a listára írnám, mint egy másikra, amiből az következik, hogyha kell, egymás előtt is titkolózhatnak, nem beszélek. Több kéne belőlem és jobb hely lenne a világ.
Elégedetten veszem, mikor végre meggyullad a cigi. Kulturáltan az éjjeliszekrényre hamuzok, majd később eltakarítom.
Csak biccentek, igen, hős vagyok és megmentek mindenkit. Csak bírjam szusszal. De azért megmentek.
- Nem kell félned, nem csapom le a kezedről - csinálok úgy, mintha ezért bizonytalankodna. Igazából nem tudom, miben kételkedik, de hát mennyivel egyszerűbb ezt is csak elviccelni? - Azt már kinőttem - elvigyorodok, hiszen pont a pofátlanságom miatt ismerkedtünk meg. Gondolná az ember?
Előállok egy temetéses sztorival, amelyik az egyik kedvencem, bár nem kérdez rá, így nem mondom el neki, hogy a csaj végül milyen könnyen le is higgadt. Nem lenne fair felvágni egy halott előtt.
Nagyot sóhajtok, mikor a nagyvilágra kérdez rá. Túl sokat foglalkozik az ilyen nagyjátszmás dolgokkal, ahelyett, hogy élvezné az életét. Nyilván máshogy érezném magam, ha engem hallgattattak volna el hónapokra a csuklyások. Persze, ha ez számít valamit, nem kifejezetten szimpatizálok velük. Se.
- Hullanak a muglik. Főleg véletlenszerűnek tűnik, mert némelyiknek gőze sem volt a mágusvilágról, nem is lesz már soha. A jók, vagy hogy hívjam őket, nincsenek ott mindenhol. A minap beszéltem az egyik volt szobatársammal, nem sok jövőt jósol nekik. - Azt nem akarom mondani, hogy nektek, hiszen Mark már meghalt egyszer. Most meggondolhatja magát és kezdhet új életet. Támogatnám. Még akkor is, ha ismerem a véleményét és a makacsságát. - Ha esetleg úgy alakul, lehet, hogy hazamennék. Akkor meg jó, ha tudod, hogy van üres szobánk.
- De ha nem erre gondoltál, a kviddicsbajnokság jelenlegi állását is felvázolhatom. - Attól függetlenül, hogy mindenki be van szarva, ilyen még van. És hahó, lehet nézni.

Tessék látni, áldozat vagyok. Bármit teszek vagy mondok, az nem jó, mert Mr. Cavelier-nek nem tetszik. Összeszűkítem a szemem. Aztán elgondolkozom. Végignézek rajta, ahogy itt fekszik, néhol még mindig bekötözve, máshol már csak hegekkel, magatehetetlenül, és csak nekem hála, hogy jókedvűen. Aztán bólintok.
- Igen. Szerintem te többet agyalsz. - Na nem mostanában, mert 1, kómában volt 2, minden mondatomat végig kell gondolnom, amikor beszélek valakivel, nehogy véletlenül elszóljam magam. Mindenhol kémek vannak, mindenki oldalt választ, és mindenkivel el kell hitetni, hogy 1, mugli vagy vagy 2, már választottál, különben megőrülnek és még meg találnak ölni. De egyébként, Mark sokkal átgondoltabb szokott lenni és erre igenis büszke vagyok. A magam részére legalábbis.
Vigyorgok. Nem azért, mert nem tud felkelni, hanem mert már magánál van. azok után, hogy három hónapig se kép se hang nem volt, most magánál van és azzal viccelődik, hogy ágyhoz van kötve. Mondhatni. És pontosan ez az, amiért én itt vagyok. Ha nem sütne el ilyen fekete vicceket, sosem tűrtük volna meg egymást.
Tudom, hogy én vagyok a kis ördög a vállán. Én szívok el mellette mindent, amit csak lehet, én hívom meg a legtöbbször ingyen körökre, sőt, néha még egy-egy csajra is ráuszítom. Az igaz, hogy utóbbi elég értelmetlen volt, tekintve, hogy milyen hamar a fejére esett a szerelem sziklája, de nem mindig kedveltem ám Theát. Mármint, a barátnő dolgot, nem számított, ki a csaj. Utólag azért örülök, hogy nem tudtam eltéríteni a hősszerelmest a neki kijelölt útról. Még ha most nagy is a szar.
- Mondtam, hogy ne erőltesd, te barom! - Előrehajolok, hogy elvegyem tőle, de már szívja is a következőt. Kis mohó. Hihetetlen. De ha megfullad, én már úgy találtam.
- Ez a személyes varázsom - megvonom a vállam, tudom, hogy azt hitte. Sőt, szentül hiszem, hogy most is téved - egyszerűen csak képes vagyok megálljt parancsolni magamnak. Mert ilyen jó vagyok. És mert Thea nincs oda értem, és nem hiányzik nekem semmilyen összetűzés. Békés élet, én ezt vallom. - Te is bekajáltad - vonogatom meg a szemöldököm, mintha Mark Cavelier neve lenne a hódításaim listájának éke.
Főleg azért, mer ilyen nagy szíve van és az egész világ belefér. Én sosem álltattam senkit, hogy érdekelne a sorsuk. Szerintem ez csak felesleges energiát vesz el a mindennapjaiból, ahogy rágódik és aggódik, aztán mikor vége lesz, már hatvan évesen fog kötögetni, mert azt is elfelejtette, hogy férfinek született. Nem, nem jó ez így.
- Ha nagyon rosszra fordulnak a dolgok - körbeintek, mintha ez a rossz helyzet már itt is lenne. - Nem akarok háborúzni. Nincs közöm hozzá. - Azt sem akarom, hogy most kifejtse, mennyire is van közöm hozzá. Én is lehetek makacs.
Az már jobban tetszik, mikor valami nekem tetszőről kérdez, így szívesen elpanaszkodom neki, hogy megint a Montroes fog nyerni, mennyire uncsi, és blaaa. - Az EB-n pedig megint sehol sincsenek a franciák. Őrület, hogy nem megy nekik! - Ez azért még jobban fáj.
- A legfrissebb hírem az, hogy kutyát akartam. Mert egyedül éreztem magam. de most, hogy felkeltél, elbizonytalanítottál, szóval légy szíves és segíts. Szerinted legyen kutyám? - Az elfogyott csikket a hamuba teszem, és öntudatlanul húzom elő a következő szálat, miközben a pillantásom vissza-visszakúszik a srácra és komolyságot kíván kicsikarni belőle.

Persze, hogy elszokott a tüdeje, csoda, hogy magától vett levegőt eddig, nem hogy máris füstöljön! Tudom, hogy az én hibám, hogy eltehettem volna, de nálam ez nem ilyen egyszerű. Viszont majd visszafogom a friss tüdejét, nehogy rászokjon és én legyek az aktuális csúnyabácsi.
Jót röhögök rajta, az egója nem szokott el az élettől, és nem baj, hadd higgye csak, hogy igaza van. Van biztosan egy ilyen mondás, hogy a halottnak mindig igaza van - vagy ha nem volt, kéne.
Valami olyasmi is kéne, amit a kézfejemre írhatok és mindig elolvashatom, mielőtt baromságba fognék bele. Pedig nem mondok semmi nagyot, semmi veszélyeset a világunkra nézve, mégis tudom, hogy beszéd következik. Még reménykedem egy kicsit...
Éééés nem úszom meg. Tudom, hogy ő az igazi szent, nem én. Tudom, hogy ő hoz igazi áldozatokat másokért, én pedig soha nem érhetek a nyomába, de ő ugyanaz is, aki három hónapig nyomta az ágyat eszméletlenül, mert ilyen idiótán meg akar menteni mindenkit! Mert én, én csak azokkal törődöm, akiket ismerek és kedvelek, és ez nem önzőség, hanem rendes tőlem. Megmentettem a seggét, mert róla volt szó, nem azért, mert valamilyen hős csapat tagja, akik minden sárvérűt a hátuk mögé vesznek. Nekem nincsenek ilyen nagyzoló vágyaim.
- Vágom, oké? De mindkét oldalon vannak barátaim. Nagyrészt a szobatársaim voltak, azok a srácok, akikkel először rúgtam be. Amott meg te és a barátaid, akik mindenkit meg akartok védeni, és mindenhol még ezer más, akiket ismerek. Tudom, hogy mi a helyzet. De nem fogok választani csak azért, mert mindenkit elvakít ez az egész szar. Együtt nőttünk fel, és ez nekem jelent annyit, hogy ne akarjam kinyírni egyikőtöket se. - Nem akarok ezen veszekedni. Sosem akart beszervezni, mint valami hittérítő, sosem akarta lenyomni a torkomon a nézeteit, ne a feltámadós ágyán próbálja meg. - Csak hagyjuk, jó? Nem kell, hogy egyetértsünk. Ezen ne izgasd fel magad. - Én sem fogom megpróbálni visszafogni a hősködéstől, mert nem lehet. Elfogadom. Nyelje le, hogy én meg nem vagyok olyan, mint ő. Fognám a barátaimat és elhúznék innen a francba. Kéne egy sziget, amit megvédenénk mindenki mástól és totál chillbe lenne mindenki attól függetlenül, hogy van-e idétlen tetoválás a karján vagy nincs.
Igyekszem a szokásos mellébeszéléssel oldani a feszültséget, köztünk sosincs feszültség. Megőrjít a vibrálás, valamit kezdeni kell vele.
- Aha, szóval te egy hetet sem adnál a kutyának velem? Tudod, mennyire megszívom mindig az ugrálós kajával. - Lehetetlen megfogni. Szörnyű. De egy kutyának meg lehet tanítani bármit, okos és engedelmes lehet, nem csak rohanni kell utána.

- Ezért inkább megvárod, hogy mi nyírjuk ki egymást - szúrom közbe lágyan. - Oké, hagyjuk. Talán nem ez a megfelelő pillanat, hogy megvitassuk. - Nem mintha bármikor máskor az lenne, amíg nem értünk egyet. Bár többnyire tiszteletben tartom az álláspontját, ezúttal nehezemre esik elhallgatni - akkor is, ha érthető, amit mond. Részben én is a barátaim miatt harcolok, persze, de ezen kívül egyszerűen elvi kérdés.
- Nem én mondtam - emelem fel védekezően a kezemet. A kutyáknak elég jó a tűrőképességük, egy hétig mindenképpen kihúzná. Egyébként Louis és az ugrálós kaják... Nem, nem bírom megállni, hogy fel ne röhögjek, túl sok emlékem van velük kapcsolatban.
- Komolyra fordítva a szót... - Nem, nem megy, ezen megint nevetnem kell. A komoly szó az én számból körülbelül úgy hangzik, mint a kutyapisi. - Khm. Szóval, szerintem imádna, és a lányok is imádnának. Csak ne fiút szerezz, nem akarom, hogy körbehugyozzon.
Persze, ilyesmi eddig sosem fordult elő velem, de azért nem árt az elővigyázatosság. A lány kutyák egyébként is sokkal elviselhetőbbek, tudtommal. Saját tapasztalattal nem tudok szolgálni a témában, ugyanis mivel a húgom allergiás rájuk, eddig csak macskánk és baglyunk volt... meg persze én.
- Tényleg, szerinted nem furcsa, hogy Thea nem gondolt még rá, hogy legyen egy közös állatunk rajtam kívül? - kérdezem tűnődve.

// Bocsesz a hosszért ♥

- Ezért inkább megmentelek titeket egymástól, ha kell. - Nem tudom titkolni, hogy felzaklat a téma és utálom, ha a saját igazukat akarják lenyomni a torkomon, de ettől függetlenül a humor... Hiszen pont őt mentettem meg, és egy pillanatig sem bánom. Bárkit megátkozok, ha ezen múlik az élete - a kómája -, még ha vért nem is szívesen tapasztanék a kezemhez így.
Még szerencse, hogy a tématerelés bajnoka vagyok, így egyikről a másikra ugrani egyáltalán nem jelent problémát. Főleg, ha valamiben tényleg érdekel a véleménye, hiszen ha valaha lesz kutyám (vagy nőm), azt elsősorban ő fogja megérezni. Így a fontos kérdésekbe szívesen avatom be, még akkor is, ha kiröhög. Nem gáz, értem én, egy kicsit még aggódom is.
- Merlin mentsen meg, nekem nem kell szuka! - Szinte felháborodok, ahogy ezt feltételezi. - Nekem tökös kutya kell - elvigyorodok, hiszen simán vinném harcolni is. Véresszájú. Grr. A túl sok nőnemű lény magam körül tuti elrontana. - Egyébként nem kell aggódnod a kutyapisitől, majd nem engedem Mark bácsi közelébe. - Ehhehh. Még hogy körbehugyozza... Ha nem tenné, hová maradna el a móka?
- Nem - bár az nagyon is furcsa, hogy ilyen kérdéseket tesz fel. - Kérdezd meg tőle. - Megvonom a vállam. - Szerintem ketten éppen eléggé tudtátok szórakoztatni egymást. - Na meg, ha sikerült volna nekik a családalapítás, még felfalta volna a kiskölyköt. Nem mintha ez vicces lenne vagy nekem kéne Mark orrára kötni. - Az a kérdés, hogy a "halálod" után miért nem tett szert egyre. Tudod, hogy továbbra se unatkozzon. - Elvigyorodok, nem áll szándékomban ezzel Theát bántani, de a halálos viccek és Mark önmagát állathoz hasonlítós vonala után ki tudna ilyesmit kihagyni? Hát én nem.
- Te is szeretnél valami dögöt? Azt hittem, a baglyokkal is mindig összevesztek. - Vagy az is én vagyok? Nem, nem, Jackkel csípjük egymást. Mondjuk Jack nem csípi Markot. Vagyis szó szerint de.

Válaszára csupán egy lesújtó pillantást küldök felé, elmondhatatlanul utálom, mikor így próbál érvelni. Jobb, ha tudja: nem vált be. Most az egyszer azonban kénytelen vagyok annyiban hagyni a vitát, hisz tudom, ebben úgysem győzhetek. Csupán felesleges hangulatrombolás az egész - megvan róla a saját véleménye, ami tulajdonképpen jogos is, csak épp... Hát komolyan az én makacsságom mértékét kéne ecsetelnem?
- Hogy az egyetlen ici-pici kölyködet nem engeded a közelembe? - kérdezek vissza megtörten. Ez most fájt. Még akkor is, ha tényleg nem hiányolok magamra és magam köré semminemű kutyapisit.
- Egyébként végre meglágyíthatná egy lány a szívedet. Olyan aranyos az a kutya! - Nem is létezik még, de én már látom, hogy az. - Képes lennél nemet mondani neki? Mikor a nagy, sötét kis szemecskéivel néz rád? - szembesítem a körülményekkel, miközben lebiggyesztett ajkakkal pillantok rá a nagy szemecskéimmel. Ha nem fogadja be, esküszöm, hogy magamhoz veszem.
- Ó, igen. Egymás szórakoztatása tényleg ment - felelem kissé elkalandozva, csíntalan mosollyal az arcomon. - Illetve, menni is fog.
Három hónapnyi betározás után? Hűha, de még mennyire. Már attól beindulok, hogy eszembe jut.
- Hé, ez nem volt szép!
Felháborodottan csapok a combomra,... AUCS.
- Elfelejted, hogy szeretek veszekedni. - Kikérem magamnak. - Egyébként nem gondoltam még rá, de... lehet. A macskák például nem csípnek...meg.

Mark - az én legjobb barátom Mark - a leghősiesebb griffendélesek egyike. A barátságunk talán a legfurcsább dolog a világon, és szerintem, ha a memóriája olyan tökéletes lenne, mint a bátorsága, akkor sem tudna visszaemlékezni, hányan próbálták meg lebeszélni róla, hogy egy mardekárosnak fogadjon örök hűséget. Mégis megtette, ez pedig szintén őt dicséri, viszont valamiben hallgatnia kellett volna a többiekre. Nem fog megváltani. Nem fog magához hasonlóvá tenni. Nem leszek hős, nem leszek önfeláldozó egy csomó olyan ember kedvéért, akit nem is ismerek. Nem érdekelnek a nagy játszmák. Önző vagyok. Csak magammal törődöm, és nekem szükségem van a barátaimra. Gyűlölhet, ha közben életben van, nem érdekel. Jobb is, ha hagyja a vitát, mert mindketten hajthatatlanok vagyunk és tudom, hogy mindkettőnknek igaza van - csak más-más oldalról közelítjük meg a kérdést. Egyszóval nem ez az, ami összeköt bennünket. Szerencsére olyasmiből éppen elég van még.
- Csak a te érdekedben - bólintok szomorúan, de azért jóakarón, hiszen ha ennyire ódzkodik a kutyám pisijétől, ez lesz a legjobb megoldás. - Legalább szobatisztaságig.
Felröhögök, amikor a kutyáról beszél, amit még sosem látott, amit nem utasíthatok vissza. Persze, az imitációja teljesen elrontja a dolgot, nevetségessé teszi szegény párát, de ezt sosem mondanám meg Marknak.
- Egy kankutya is lehet aranyos. És legalább megértenénk egymást. Dögös gazdikat keresnénk dögös szukákkal. Napjában többször, hiszen a séta egészséges szükséges. Nagyon jól tengetnénk a napjainkat. - Azt persze nem tudom, egy lánykutyussal mennyire lenne más a helyzet, de hát csak makacskodom. Sajnos abban Marknak igaza van, hogy amelyik megtetszik, azt viszem. Csak azért imádkozzunk, hogy ne tetsszen meg több is.
Újra röhögök, ahogy megváltozik az arckifejezése, atyám, hogy ne ismerném az érzést? Sajnálom is, hogy Theával ennyire... rosszul állnak most a dolgok, fogalmam sincs, hogyan fog reagálni a feltámadt pasijára, és hogy aztán mi lesz... Persze azt tudom, hogy a legjobb forgató könyv szerint már az ajtóban újra egymásba szeretnek. Nyálasan tökéletesen, amilyenek mindig is voltak.
- Hallod, azért... először talán járnod kéne újra. - Nem mintha alábecsülném a képességeit, de kellemetlen lenne, ha az utolsó pillanatban derülne ki, hogy mégse. Ezen aztán újra nevetek, nem rosszindulatúan, inkább kínosan. Kínos. Az biztos.
- Meg harapnak és karmolnak, aztán Merlin tudja, még mit művelnek. - Megrázom a fejem. - Ördögfattyak. - Nem kifejezetten kedvelem a macskákat, azt hiszem.

Jellemző, hogy amint megtagadna tőlem valamit, amit én sem szeretnék, mindjárt fordul az álláspontom, és...
- Nem, nem, a kölyköd mellett a helyem - tör ki belőlem szinte szenvedélyesen. Az ő kölyke az én kölyköm is.
- Te sosem javulsz meg - nevetek fel. Dehát ezt szeretem én benne, hogy a tudtára adjam, szeretetteljesen és kissé erősebben a kelleténél megveregetem a vállát. Ez a fajta túlzás már csak a barátságunk része.
- Mármint melyik lábammal is? - kérdezek vissza kaján mosollyal az arcomon.
Ki is javíthatatlan kettőnk közül? Összemérjük a két férfiszükségletet? Nem, azt hiszem nem fog menni, mindketten egyformán vagyunk borzasztóak. Szegény Thea!
- A csajok is harapnak és karmolnak. És sok mást is művelnek - pillantok rá jelentőségteljesen. Ezt nem gondolta át eléggé. - És szerintem én tökéletesen kijönnék egy ördögi teremtménnyel. Ahogyan veled is kijövök - teszem hozzá vigyorogva. Most aztán megint panaszkodhat, hogy csak oltom, mióta felébredtem, de annnnnyira magas labda volt, nem hagyhattam ki. És hát van némi valóságalapja... Aki Louissal cimborál, az az ördögnek adja el a lelkét - gonosz kacaj -, ez vitathatatlan.
- Az ellenkezésed csak még inkább bátorít.
Ezt meg már igazán tudhatná.

Döbbenten kapok a szívemhez.
- Hogy mersz megfenyegetni a gyermekünk láthatásával? Hogy merülhet fel benned ilyesmi? Most csalódtam benned, Alejandro Mario Hoze. Később te is bánni fogod majd, hogy ilyesmi hagyta el a szádat.
A hatás kedvéért vádlóan szegezem rá a mutatóujjam.
- Na nem. Sosem tudhatod meg Althea fétiseit - méregetem gyanakvóan.
Még csak az kéne, hogy lecsapja a kezemről. Na, nem mintha úgy igazán hinnék ebben - az is lehetetlen, hogy az én kezemről bárki is lecsapjon bárkit is, ugyanakkor ugyanilyen elképzelhetetlen, hogy Thea másra is szemet vessen.
Remélem, fél-negyed-özvegyként fel sem merült...
Hirtelen kétségbeesett pillantást vetek Louisra.
- Ugye ez alatt a három hónap alatt még csak felé sem nézett senki? Mármint senki olyan...
Ennél jobban nem is szükséges kifejtenem, az arckifejezésem minden továbbit elmond. Hisz annyira gyönyörű, annyira különleges. Én egészen biztos meg akarnám vigasztalni, ha... nem, senkinek a helyében! Legszívesebben azonnal felpattannék és élő adásban fenyegetném meg London összes pasasát.
- A cicák sem vadállatok - válaszolom szemforgatva. - És a nők sokkal inkább alvilágiak.
De még mennyire. És még mennyire imádjuk ezt bennük.

Nem esem ki a szerepből, leesik az állam. A hátam mögé pillantok, mintegy keresve valakit, aki nincs jelen, majd szinte csalódottan nézek rá.
- Annyira megviselt ez a pár hónap, hogy már a szeretőd nevén hívsz? Ez már aztán éppen elég ok! A gyerek érdekében! - Méghogy Alejandro... Nagyon eltévesztette az országot a sérültünk, de ezt talán igazából mégsem lenne jogom felróni neki... Mégis, ha mindenbe beleköt, nem úszhatja meg egy fejcsóválással.
Én sem úszom meg, bár ezért a szigorú pillantásért komolyan megérte. Mintha valaha is csaptam volna le valakit is a kezéről! Én! Ejnyemár. Jót derülök a reakcióján.
- Azt hittem, a legjobb barátoddal mindent megosztasz. - Imádom ezt a kártyát és imádom kijátszani, még akkor is, mikor tudom, hogy egyáltalán nem jogos. Na meg Theából egy kicsi rész nekem bőven elég, az, amelyik elvisel és nevet a vicceimen. Tökéletesen elég. Mi úgysem passzolnánk igazán.
- Senki. - Komolyan nézek rá, tudom, hogy ez fontos neki, Thea fontos neki. Na meg egy kicsit bűntudatom van, hogy nem mondhatom, hogy én bezzeg minden percben vigyáztam rá, amíg ő nem tudott. Fordított helyzetben valószínűleg így lett volna, de kettőnk közül nem lehet mindenki hős. - De az biztos, hogy ő sem engedett volna be senki olyat. - Nem hogy az ágyába, de magához sem. Nem volt olyan állapotban soha, amikor találkoztunk, hogy bárkire is nyitott legyen úgy, meg aztán... Mark igazán ne becsülje magát alá, mennyire viselte meg a gyász a barátait. - Tutira nagyon örülni fog neked. - Azért, mert él és azért, mert végre valakivel összebújhat. Hahaha. De nem célozgatok jobban, nem az én bizniszem.
A macskákra továbbra is húzom a számat, nincs az az isten, amiért én egyet is megtűrnék a közelemben. Akkor már inkább a varangy, de Jackkel is tökéletesen megvagyunk. Mark véleményétől függetlenül.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, panaszkodsz - nevetek fel, ahogy alvilági nőket említ. - Bár Thea nagyon kis kedves lány, nem gondoltam, hogy ilyen tapasztalataid vannak vele. - Hát persze, hogy én is buliztam már velük, de sosem mentünk együtt haza, így mindent nem tudhatok.
- Lenne valamire még szükséged? Mármint a társaságomon kívül, mert abból akkor sem kapsz kevesebbet, ha már meguntál. - A márt persze úgy értem, hogy az újjászületése óta, nem az örök ismeretségünk alatt. Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy a szülei nem fogják mindenféle földi jóval elkényeztetni, így nekem kell majd bemutatnom neki, mennyire nem változott meg a világ ennyi idő alatt. Vagy igazi fájdalomcsillapítóval szolgálok, hogy hamarabb pattanhasson fel, vissza az életbe.

- Ne játszd meg az ártatlant! Láttam, amint az a férfi kilopózik a hálószobánkból! - válaszolom felháborodottan, és mintha takaró helyett asztallap lenne előttem, ököllel lecsapok rá. Persze csak finoman, nem áll szándékomban eltörni a saját lábamat, de a szemléltetés nem maradhat el.
- Egyáltalán enyém az a gyerek? Vagy ő csinált fel?
Már eszembe se jut, hogy épp egy kutyáról vitatkozunk.
Bár Theával kapcsolatban se jutna eszembe semmi. Egymás után idézek fel az újabb és újabb férfiakat, akikhez valaha is köze volt, vagy csak kedves ismerősök. Mi van, ha... Mi van, ha... És ha ő?
Leírhatatlan, ám épp ennyire kikövetkeztethető a megkönnyebbülésem, mikor biztosít róla, nincs min aggódnom.
Eleresztek egy sóhajt.
- Visszatérve két mindenem van: Thea és minden más. Szóval mindent megosztok veled, de mindent mégsem.
Ilyesfajta, tekervényes logikára csakis egy Cavelier lehet képes.
- Miiinden nőben van valami alvilági - suttogom közelebb hajolva. Ki tudja, a végén még meghallaná valamelyikük, és akkor végem lenne.
Erre nem bekiabál a húgom, hogy kivel beszélgetek?
Dermedten pillantok Louisra.
- Inkább neked lenne szükséged egy láthatatlanná tévő köpenyre, három pisztolyra...