Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Egy újabb dolgos nap, és én megint sietek. Elveszett az egyik üzenet, amit nekünk továbbítottak, és persze, hogy nekem kellett megkeresnem. Végül kiderült, hogy beragadt a liftben. Legalább egy órán át lifteztem az emeletek között, amikor végre sikerült kiszednem a kis nyavalyást a rácsok közül. Nem tudom hogyan sikerült ezt kivitelezni, de ez nagyon ritkán fordul elő, sőt inkább soha. Ez most még is így végezte. Pedig ez egy nagyon hatékony rendszer, sosem szokott felakadás történni. Erre meg ez történik. Lenne fontosabb dolgom is, mint egy üzenetet hajkurászni, amit nem mellesleg még egyszer elküldhettek volna. De minek? Szitkozódva lépek ki végül a liftből, miközben a markomban ott figyel a sötétzöld papírból készült repülő. Viszont annyira nem figyelek, hogy véletlenül nekimegyek valakinek, aminek az lesz a következménye, hogy újabb lapokat látok szanaszét szóródni. Úgy tűnik ez már csak egy ilyen nap. – Basszus! Nagyon sajnálom, nem figyeltem oda – mondom kapkodva, miközben leguggolok, hogy segítsek az illetőnek felszedni a száraz falevélként széthullott papírokat. Végül összerendezve sikerül újra útnak indulnia vele a dolgozónak. Amikor körülnézek, hogy nehogy megint belemenjek valakibe, megpillantom a felém közeledő Bonest. – Amelia! – kiáltok neki felemelve a kezem, és integetek neki. Ezután elébe sietek, majd elengedem a repülőt, hogy tovább szállva végre elérjen az irodánkba. – Mi újság? Mit keresel ezen a szinten? – kérdezem érdeklődve. Talán itt akadt dolga, vagy keresett valakit.
Felszegett állal kerülgetem az embereket, olyan apró, finom és gyors léptekkel, hogy néha úgy tűnhet, a lábam nem is éri a talajt. Aki a minisztériumban dolgozik, annak muszáj elsajátítania ezt a közlekedési formát, ha nem akar áldozatul esni egyetlen kínos ütközésnek sem. Mióta itt dolgozok, kizárólag azért tűzöm kontyba a hajamat, hogy ne lobogjon emiatt naphosszat és ne nézzek ki úgy, mint egy lebegő szellem. Egyébként is jól bevált szokás: érettebbnek és komolyabbnak tűnök, ami a tapasztaltabb és jobbára idősebb kollégáimmal szemben egyáltalán nem árt. Úgy érzem, sikerült kiharcolnom az elismerésüket, hisz letettem már az asztalra egyet s mást, viszont mindig akadnak olyanok, akik kételkednek az ítélőképességemben csupán a korom miatt. A mai napon sem történt ez másképp, és ki másnak, mint nekem kell rohangálnom azért, hogy minden egyes mozzanatot kézben tudjak tartani. Ami persze teljesen korrekt lenne, ha csak arról lenne szó, hogy megdolgozok a saját ügyem miatt. Korrekt lenne, mégsem az, ugyanis nemhogy mindent a rendje és módja szerint tennének, akadékoskodnak és szánt szándékkal megnehezítik a munkámat. Senkiről sem szoktam ilyesmit feltételezni alaptalanul. Talán önelégülten hangozhat, de magamból indulok ki: nem lenne okom rá, hogy bárkinek is keresztbe tegyek, egyúttal ráadásul saját magamnak is, elvégre minél később tárgyaljuk meg és zárjuk le a dolgot, annál inkább elcsúszok én magam is. De úgy tűnik, én vagyok az egyedüli, aki így vélekedik erről. Úgy tűnik így is van, akinek megéri kigáncsolni úgy, hogy rá sem szolgáltam. Mindennek ellenére nem vagyok dühös, a kedvem sem hagyott cserben. Nem az a lány - nem az a nő vagyok, akit ilyen egyszerűen ki lehetne hozni a sodrából, vagy meggátolni abban, hogy elérje, amit akar. Leszámítva talán, ha az ambiciózus merengéseimről van szó, mert most elég könnyen sikerült félbeszakítani. - Rick! Örülök, hogy látlak - mosolygok rá őszinte örömmel, majd a füléhez hajolva suttogom: - Ha elárulnám, meg kéne öljelek. - Felnevetek, majd kiegyenesedve, normális hangerőn folytatom tovább. - Inkább azt mond el, te merre jártál.
– Az nem lenne túl jó, nem igaz? Em főleg nem örülne neki – mondom felnevetve, majd a hátam mögötti liftek felé intek. – Lifteztem egy órán át. Engem küldtek, hogy szedjem össze a repülőt, mert elveszett valahol fél úton... De lehet, hogy csak szívatni akartak, mert igazán elküldhették volna újra, és akkor nem azon vagyok, hogy megpróbáljam kiszedni azt a fecnik a rácsok közül. Persze, ha azt mondom, hogy csinálja más, vagy húzom a szám, akkor meg a főnök fog kinézni magának. Jelenleg elég hasznos ember vagyok a szemében, és ezt nem kéne elszúrni, már csak azért is, mert tényleg csak nem rég dolgozok itt. Ha pedig azt mondják, hogy csináljam meg, akkor meg kell csinálni, nincs mese. Már csak abban reménykedhetek, hogy ezután nem azért leszek lecseszve, mert sokáig tartott egy kis papírfecnit kiszabadítani a liftből. De már nem érdekel, most szünetem van, ráérek utána is aggódni az ilyesmi miatt. – Ezt leszámítva viszont jó helyem van, és gyorsan sikerült belejönni a munkába. Már akadnak olyanok is, akik hozzám fordulnak segítségért – mondom büszke mosollyal. Igaz, hogy újoncok, de nekem már ez is marha sokat számít. Még azt sem mondhatom, hogy unalmas meló, mert van dolog bőven, és szinte minden nap találkozhatunk olyanokkal, akik vérfarkasként tengetik az életüket. – Egyébként nem tartalak fel? Nekem szünetem van, de ha dolgod van, akkor nem tartalak fel – felelem közelebb lépve Amyhez, majd nekidőlök a közeli korláthoz és kezeimmel megfogom a csövet. A gyűrűmön pedig megcsillan a fény, ami pár másodpercre magára vonja a figyelmem.
Nem ismerem Ricket túlságosan régóta, a kirobbanó jókedve viszont azonnal feltűnik - és nem hagy nyugodni. Persze, természetes, hogy megkönnyebbült most, hogy a halálfalók többé nem fenyegetik az életét. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmel, ez a megérzésem pedig csak nőttön nő, miközben hallgatom őt. - Lehet, hogy szívatni próbáltak, de nekik sem lesz túl jó, ha rájuk marad a munka eredetileg rád eső része, ami már korántsem lesz olyan egyszerű és rövid feladat, mint egy üzenet hajkurászása - jegyzem meg cinkos mosollyal az arcomon. Már csak azért is, mert én ugyanebben reménykedek. Végül is a szerencse forgandó... - Na, örömmel hallom - válaszolom őszintén. Az, hogy itt áll előttem sértetlenül, már önmagában is egy jó kezdetet jelent. Remélem a későbbiekben sem lesz másképp. - Nekem is belefér egy kis tüntető szünet - legyintek könnyedén, majd hozzá hasonlóan a korlátnak támaszkodom. Ujjaim lassú táncot járnak a fémen, majd hirtelen megtorpannak, mikor észreveszem, milyen megbűvölten néz a gyűrűjére. - Nemrég kaptad? - kérdezem óvatosan, korábban ugyanis elkerülte a figyelmemet ez az apró részlet. Ahhoz képest, milyen alaposan megfigyeltem őt... Különös.
Örülök, hogy már nem kell annyira tartanom a halálfalóktól, főleg mióta találkoztam Flamellel. Már nem méreget senki sem úgy, mintha azon gondolkodna, hogyan is kéne eltennie láb alól. Így pedig én sem vagyok olyan feszült, és a munkámra is jobban oda tudok figyelni. – Az lehet, hogy nekik ez jó, de nekem túlórát jelent. Egy óra mínusz nálunk legalább két óra pluszt jelent, annyi a papírmunka, hogy szinte belefulladunk – jegyzem meg nevetve. Persze ez annyira nem vicces, amikor már este tíz is elmúlt, én meg fáradtan még mindig a papírok felett görnyedek, mert azok holnapra kelleni fognak, vagy éppen iktatni fogják. – De persze megcsinálok mindent, egy szavuk sem lehet, hogy bármihez is húznám a szám. Most sem tettem másként, amint mondták, hogy mi a gond, meg mivel kapcsolatban, én mentem is. Csupán annyi bajom van, hogy ma sem megyek haza hamarabb. De ki tudja? Talán nem gyűlt össze annyi munka és hamar el tudom intézni. A korlátnak támaszkodva egy pillanatra magára vonja a figyelmem az ujjamon lévő gyűrű. – Hm? Ja, igen – mondom elmosolyodva Amyre pillantva. – Flameltől kaptam. Általában nem hordok ékszereket, de ez a gyűrű nagy segítség volt. Sokkal jobban érzem magam, mióta hordom – felelem megforgatva az ujjamon az ékszert. Nem is próbáltam még levenni, de mintha olyasmi rémlene, hogy Nigel azt mondta, hogy csak az tudja levenni, aki felhúzta.
- Lesz ez még másképp. A továbbiakra csupán egy bólintással válaszolok: az a legjobb, ha minden feladatát elvégzi. A tökéletes munkába lehetetlen belekötni, bármivel próbálkozzanak is, ellenben ha akadékoskodik, hiába teszi jogosan, könnyedén megütheti a bokáját. Sajnos vagy nem sajnos, ez mindenhol így működik. - Flamel? - vonom fel a szemöldökömet. - Esetleg a munkatársad? Egyáltalán nem meglepő, hogy nem ugrik be egy arc sem a név hallatán - sokszor a saját kollégáimról is megfeledkezem -, inkább megszokásból érdeklődök a kiléte után. Azon kívül, hogy továbbra sem nyugodtam meg a viselkedését illetően, és már azt is gyanítom, mi okozhatja. Persze, ez nem jelent feltétlenül rosszat: talán csak egy egyszerű kedélyjavító hatása van a gyűrűnek, más változás ugyanis aligha tűnik fel. - Megengeded, hogy megnézzem? - Mivel a megbűvölt tárgyak iránti vonzódásom és ismereteim folytán ismerkedtünk meg egymással, azt hiszem se nem gyanús, se nem meglepő a kérésem.
Válaszára csak bólintok. Valóban lehet ez még másképpen is, az idő változik, csak azt nem tudhatjuk, hogy mikor és milyen rendszerességgel. Nem panaszkodhatok, hiszen jó munkám van, amire még az apám se nagyon panaszkodhat. Persze szívesebben látna magasabb beosztásban és halálfalóként, de ezt már elrontottam. Nem mellesleg az akadékoskodással nem megyek semmire, csak ronthatok a helyzetemen. Én pedig inkább szeretnék jóban lenni a vezetősséggel, mint az ellenségemmé tenni őket, hogy aztán folyton rajtam csattanjon az ostor. – Igen. Nigel Flamel, ha minden igaz, akkor ő is új még itt, viszonylag... Azt hittem, hogy hallottál már róla. Ő a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály Veszélyes Kísérleti Növények Kutató és Tesztelő Bizottság vezetője. Így sem ismerős? – kérdezem felvont szemöldökkel. Persze én sem ismertem és tudtam a létezéséről, míg az egyik nap nem találkoztam vele. Ami aztán ivászatba csapott át, majd másnap erős fejfájással ébredten. Nem volt túl kellemes, akkor meg főleg nem, ha vissza akartam emlékezni a történtekre. Arról a napról még a mai napig homályosak az emlékeim, bár egy-két részlet tisztán megmaradt. – Megnézheted, de levenni nem tudod. Én sem tudtam – mondom Amy felé nyújtva gyűrűs kezemet, hogy szemügyre vehesse az ékszert. Nem is kerestem rá a választ, hogy miért nem, mert amint elkezdtem ezen gondolkodni, akkor ugrott be, hogy Nigel valami olyasmit mondott, hogy csak az tudja levenni, aki felhúzta azt. Mivel nem tapasztaltam negatív hatást, így nem is foglalkoztatott sokáig a dolog. Mostanra pedig már olyannyira megszoktam, mintha rajtam sem lenne.
Tanácstalanul rázom a fejemet, és meglehetősen bűntudatosan, hisz nem ez az első, de nem is az utolsó eset, hogy ilyesmi előfordul velem. Talán egyszerűen csak meg kéne szoknom, ahogy a körülöttem lévők is teszik. - De nagyon örülök neki, hogy máris sikerült barátokat szerezned - mosolygok rá kedvesen. - Ha már itt tartunk... Ugye, senki sem fenyegetett meg, vagy ilyesmi? Mikor jelentkezett az állásra, minden energiámmal próbáltam a segítségére lenni. Először is abban, hogy minél hamarabb lebeszéljem róla: mindketten tudjuk, hogy jelen körülmények között nem a Minisztérium a legbiztonságosabb hely Rick számára. Azonban nem az én tisztem eldönteni, mivel és mennyit kockáztat, ahogyan az sem, hogy felülbíráljam a választását. Ahelyett, hogy akadályoztam, inkább beajánlottam néhány embernél, hogy biztosan teljesüljön a vágya, azonban az intézményen belül már kevéssé tudtam segíteni, amennyiben az épségéről volt szó. Mármint azt leszámítva, hogy eleinte minden egyes nap ellenőriztem. Mostanra ez a szám jócskán lecsökkent, főként, miután Louis belekezdett a bár létrehozásában. Ha volt egy perc szabadidőm, akkor sem jutott eszembe levelet küldeni neki minden más mellett. Egyre inkább bánom, hogy elmulasztottam az alkalmakat. Még inkább, hogy nem győződtem meg róla a saját szememmel, hogy minden rendben van. Próbálom rendezni a vonásaimat, melyeken egyre inkább kiütköznek a gyanakvás jelei, miközben közelebb lépek hozzá és megfogom a gyűrűs kezét, hogy felemelve megvizsgáljam. Mintha hirtelen szerepet cseréltünk volna. Szinte megszokásból nyúlok egyúttal a gondolatai felé is, abban a reményben, hogy nem veszi észre, amíg abba nem hagyom a varázslatot. - Na és mi a helyzet a családoddal? - kezdek puhatolózni, amint elengedtem őt.
– Igen, igyekszem – mondom mosolyogva. – Dehogy, minden a lehető legnagyobb rendben van. Nigel megígérte, hogy nem kell majd aggódnom a halálfalók miatt, és már régóta nem történt egy „véletlen” baleset sem, és átok sem húzott el a fejem mellett. Tudom, hogy mindig aggódott amiatt, hogy a Minisztériumban akartam elhelyezkedni, és persze megpróbált lebeszélni róla, de én akkor már döntöttem. Nem akartam megint elfutni és elrejtőzni, inkább azt választottam, hogy megmutatom én nem fogok félve megbújni valahol. Persze nem a Minisztérium a legbiztonságosabb hely... De mi az? Van még olyan hely, ahol nem találnak meg? A föld alá is költözhetnék, de szerintem még ott is megtalálnának idővel. Ha a Nagyúr valakit holtan akar látni, azt idővel úgy is fogja. Az már más kérdés, hogy mennyi időnek kell eltelnie. A bujdosást viszont nem bírtam volna sokáig, főleg úgy, hogy apám azt akarta, hogy költözzek haza. Az viszont egy pillanatig sem változott, hogy egyszer újra ott fogom hagyni azt a helyet. Az már nem az otthonom, csak rideg, hatalmas űr. Nem mellesleg túl sok emléket őriz, főleg anyámról. Fáj ott lenni, de nem tehetek mást. Most még nem. Miközben Amy a gyűrűt vizsgálgatja, addig én csöndben várakozva hagyom, hogy felemelje gyűrűs kezemet. Ekkor eszembe jut, hogyan is találkoztunk, és mi minden történt már azóta. Gyorsan telik az idő, és annyi minden történt már. Emet kicsit sajnálom, hogy nem lehet a szerelmével, de Nigel a legjobb számára, hiszen biztos, hogy megvédi. Nigel azt mondta, hogy vigyázni fog rá, én pedig hiszek neki. – Apa mit sem változott, mindennek úgy kell történnie, ahogy akarja. Én már csak annak örülök, hogy nem sietteti az esküvőmet. Tényleg, hallottad, hogy eljegyeztem Cassie-t? – kérdezem mosolyogva, kicsit eltérve a tárgytól egy pillanatig. – Em jól van szerencsére, kicsit aggódtam miatta, hogy apa őt is visszahívta a birtokunkra.
- Értem - válaszolom szűkszavúan. Egyre furcsább nekem ez a Nigel, és az sem tetszik, amit nem sokkal később Rick fejében találok vele kapcsolatban. Még, hogy Emmeline jól van. Pislogva térek vissza a valóságba, kiszakadva Richard gondolataiból. Nehéz felhőtlenül mosolyognom vissza rá, de nem lehetetlen, én pedig mindent megteszek ennek érdekében. Nem lenne jó, ha máris gyanút fogna. Sürgősen fel kell keresnem Gideont - ha valaki, ő biztosan tudja, mi folyik itt és kész lesz megoldani a felmerülő problémákat. Bár Richard nyugodtnak tűnik és kétségtelenül az is, az a gyanúm, hogy nagyobb veszély nem is fenyegethetné. Hacsak nem maga Voldemort játszana vele sakkbábusat Flamel helyett. - Gratulálok nektek! - Jóllehet fogalmam sincs, ki az a Cassie. Remélhetőleg ő nem rángatja majd még jobban bele a dolgokba, vagy éppen fordítva. - Esetleg bemutathatnál majd neki, ha lesz időtök. Kíváncsi vagyok rá, ki vett így le a lábadról. - Végül is biztosan lett volna más választása. - Nigelt leszámítva - jegyzem meg suttogva, majd hangosan teszem hozzá: - Figyelj, most már tényleg mennem kell. Remélem, hamarosan találkozunk. Még vetek rá egy utolsó mosolyt, mielőtt elindulnék. Feltéve, hogy nem fog gyanút és próbál marasztalni. Ebben az állapotban viszont mégis mi lenne az, ami szemet szúrna neki?
Eleinte tényleg nagyon vigyáznom kellett minden sarkon és nem ártott figyelni a hátam mögé sem, hiszen nem minden halálfaló vagy Voldemort hű ember mer szemtől szembe megtámadni. Ettől viszont már egy ideje nem kell tartanom. Nigel valóban közben járt abban, hogy többé ne kelljen minden lépésem után feszülten figyelnem a környezetemre. Az az örökös készenlét jobban kimerített, mint eddig bármi más. Akad egy pillanat, amikor megérzem elmémben Amy jelenlétét, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Ha jól emlékszem, akkor is a fejembe mászott, amikor azzal a tárolóval kerestem fel, hogy segítsen kinyitni. Azóta viszont sikeresen rájöttem, hogyan nyílik. Az egyik manóval beküldtem Emnek a leírásával, hogyan használhatja. Nagyobb hasznát veheti nőként, mint én. Legalább valami hasznosat kapott nászajándékként. – Köszönjük, Amy – felelem elmosolyodva. Bár lehet, hogy a Cassie vagy a Cassandra név nem mondana neki semmit, de talán az Avery már igen. – Rendben, akkor majd keresünk egy alkalmat, ami mindenkinek jó lesz. A korát már meg sem említem, mert már annyira tudom, hogyan reagálna rá ő is. Mindenki fiatalnak gondolja hozzá, de ez úgy is csak eljegyzés. Ha apám nem akar semmit sem meggyorsítani, akkor várhatunk addig, amíg Cassie-nek is jó. Kérdőn felvont szemöldökkel nézek Amyre, amikor úgy hallom, mintha Nigel nevét említette volna halkan. De nem is érdekes. – Ó, rendben. Nekem is ideje lenne visszamenni dolgozni. Én is remélem. További szép napot, Amy – mondom mosolyogva, majd a korlátnak dőlve még sokáig nézek utána. Vajon mire volt kíváncsi, hogy a fejemben keresgélt? Na mindegy, irány vissza dolgozni, mielőtt másnap reggelig betemet a papírmunka és haza sem megyek. Ellökve magam a korláttól vissza is térek az irodába, ahol aztán helyet foglalok a helyemen.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
Egy újabb dolgos nap, és én megint sietek. Elveszett az egyik üzenet, amit nekünk továbbítottak, és persze, hogy nekem kellett megkeresnem. Végül kiderült, hogy beragadt a liftben. Legalább egy órán át lifteztem az emeletek között, amikor végre sikerült kiszednem a kis nyavalyást a rácsok közül. Nem tudom hogyan sikerült ezt kivitelezni, de ez nagyon ritkán fordul elő, sőt inkább soha. Ez most még is így végezte. Pedig ez egy nagyon hatékony rendszer, sosem szokott felakadás történni. Erre meg ez történik. Lenne fontosabb dolgom is, mint egy üzenetet hajkurászni, amit nem mellesleg még egyszer elküldhettek volna. De minek?
