Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Tárgy: Emmeline & Richard Kedd Nov. 29, 2016 10:16 pm
Emmeline
Nem hiszem el, hogy apám képes volt bezárni a saját szobámba. Nem, mintha annyira kintre vágynék, de azért ez még is csak túlzás. Kerülöm én anélkül is, hogy bezárna. Viszont ekkor még nem tudtam, hogy mire is készül. Azt tudtam, hogy elment Emhez, majd egy idő után haza is jött. Már tudom, hogy miért záratott be a manókkal. Amikor meghallottam odalentről a zajokat, ki akartam szabadulni. Minden fajta varázslatot kipróbáltam, hogy áttörjem az ajtót, de nem történt semmi. Ugyanott állt sértetlenül és szilárdan, mint egy szikla. Tehetetlenül köröztem előtte, egyre inkább idegesebbé válva. Végül egy artikulátlan üvöltéssel csaptam az ajtóra. Nem teheti ezt! Nem akarom, hogy bántsa a nővéremet! Mert biztos vagyok benne, hogy az előbb rá kiáltotta vagy harmadjára a cruciatus átkot. – Dixy, azonnal engedj ki! – kiáltottam a manónak, aki hamarosan megjelent a hátam mögött, én pedig felé pördültem. – Nem akarhatod ezt! Engedj ki! – Dixy nem teheti, Richard uram. Megparancsolták, hogy nem engedhetem ki uramat, amíg Vance uram nem végzett – mondta remegve, lekonyuló lapát fülekkel a házimanó, miközben összehúzta magát. – Engedj ki! Apám ezt nem teheti – mondtam indulatosan, mire a manó összerezzent. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. – Kérlek! – feleltem már sokkal nyugodtabban. Dixy egy ideig még tépelődve toporgott egy helyben, végül feloldotta a varázslatot a szobán, ami benn tartotta őt. – Dixy ezért nagyon meg lesz büntetve, gazdám – mondta mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Egy ideig még néztem a hűlt helyét, majd hirtelen megperdültem és szinte feltéptem az ajtót. Rohantam lefelé a lépcsőn, hogy a nappali előtt lefékezzem magam, amikor apám méltóságteljesen kilépked onnan. Csak egy pillantást vet rám, aztán tovább is megy, mintha csak jól végezte dolgát. Szívem a torkomban kezd dobogni, miközben fejemet a nappali ajtaja felé fordítom. Ökölbe szorítom kezeimet, ahogy teszek pár lépést a félig nyitva hagyott nyílászáróhoz. Az egész olyan, mintha kívülről látnám magam, ahogy megérintem a sötétre mázolt fát, majd lökök egyet rajta. Az a pillanat, és az a kép, ami engem fogadott a retinámba égett. Teljesen megszűnt körülöttem a világ, amint megláttam a földön fekvő nővéremet, aki szilánkok között volt. Meredten figyeltem, hogy lélegzik e még egyáltalán, majd lassan megtettem az első lépést. Aztán a következőt, végül már odafutottam hozzá és térdre estem mellette. Teste alá nyúlva felemeltem és kisimítottam az arcából a tincseket. Végignéztem rajta, hogy apánk nem e bántotta máshogy is, de nem láttam vért, se sebeket a testén. A felsője teljesen ép volt. Másik karommal a lábai alá nyúltam, hogy a karjaimba véve felállhassak vele. Egy pillanatra meginogtam, de meg tudtam tartani magunkat. Ezután indultam vissza a szobámba, hogy elláthassam őt. Szüksége lesz fájdalomcsillapítóra és jó sok pihenésre. Így is átkozottul fájni fog minden porcikája, amikor magához tér. A szobámba érve lefektettem őt az ágyra, előkerestem két adag fájdalomcsillapító főzetet, majd az egyiket megitattam vele. Betakartam egy pléddel, aztán kiegyenesedve álltam az ágy mellett, miközben lenéztem rá. Kezeim ökölbe szorultak a testem mellett, torkomban gombóc növekedett, a szemem pedig égni kezdett. Végül éreztem, ahogy az első könnycsepp utat törve magának legördül az arcomon. Dühösen töröltem le, mielőtt az ablakhoz léptem volna, hogy a távolba bámuljak.
Tárgy: Re: Emmeline & Richard Szer. Nov. 30, 2016 8:12 am
Richard & Emmeline
Még magamhoz sem térek tejesen, máris megérzem az átok utóhatását, melyet a tulajdon apám mért rám. Tudom, hogy részben magamnak köszönhetem: túl bátor voltam, vagy inkább túl ostoba, most pedig megfizettem az árát. Nem mintha számítana. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése volt, hisz évekig táplálta az irántam érzett haragját, a szemtelenségem csak kapóra jött. Először azt hiszem, csupán álmodtam Rick jelenlétét, ám mikor megérzem magamon a plédet, feltámad bennem a remény. Kinyitom a szemeimet. - Rick - suttogom gyengén, mikor megpillantom az ablak előtt. - Jól vagy? Nem akartam, hogy valaha is így lásson, de úgy tűnik, más lehetőségem nincs - ezek után legalábbis semmiképp. Igyekszem erősnek tűnni és mosolyt erőltetni az arcomra, bár tudom, lehetetlen próbálkozás. - A... pálcámat is hoztad? Alig merem feltenni a kérdést. Ha Corneliusnál maradt, az mindent tönkretehet.
Hello darling, my name is
Richard Vance
I have got magic power. I'm a wizard.
♦ Everybody has secrets. ♦
Leadott tekercsek : 92
Tárgy: Re: Emmeline & Richard Vas. Dec. 04, 2016 1:22 am
Emmeline
Az ablaknál állva próbáltam lenyugtatni magam, hogy ne kezdjek el valamit összetörni dühömben, vagy éppen ne próbáljak az eddigi elveimet sutba dobva most rögtön megölni az apánkat. Felvehetnénk anyánk családjának a nevét, újrakezdhetnénk mindent, eldobva a Vance nevet. Nem gondoltam volna, hogy apánk ilyen messzire képes elmerészkedni csak azért, mert ő egyedül nem képes semmire. A hideg ablaküvegnek döntöm a homlokom, miközben lehunyom a szemem, és igyekszem lenyugtatni az indulataimat. Szemhéjaim azonnal felpattannak, amint meghallom a nővérem gyenge hangját az ágy felől. Felé fordulok, majd kérdésére reménytelenül megcsóválom a fejem. Őt kínozták meg nem is olyan régen, és miattam aggódik. Sosem változik... – Ezt inkább én kérdezhetném. Nem engem kínoztak meg – mondom, majd az ágyhoz lépve leülök a szélére. – Egy ideig ne próbálj meg most mozogni. Én fél napig nyomtam az ágyat, mire fel tudtam kelni a Nagyúr kínzása után... Bár te mindig erősebb voltál – felelem, aztán átnyújtok neki még egy fájdalomcsillapítót. – Igen, ott feküdt melletted a padlón – mondom, és a farzsebemhez nyúlva előhúzom a pálcáját, hogy átadhassam neki. – Meg akartam ölni őt... – hangom halk, szinte már suttogva ejtem ki a szavakat. Bal kezem pedig eközben ökölbe szorul. Valóban képes lettem volna kimenni innen és véget vetni mindennek még most az elején, de végül még sem mentem. Még mindig ott van az a gát bennem, ami miatt úgy döntöttem, hogy nem leszek halálfaló, hogy öljek és a Nagyúrt szolgálva szó nélkül teljesítsek mindent.
- De én kérdeztem - válaszolom aggódva. - Ugye téged nem bántott? Bármilyen fájdalmaim legyenek is jelenleg, nem haboznék tettekhez folyamodni, ha megtudnám, hogy apám megszegte az ígéretét és akárcsak egy ujjal is hozzáért. Megjegyzésére erőtlen mosoly tűnik fel az arcomon. - Erősebb? Talán inkább akaratosabb. Elvégre lássuk be, még most, félholt állapotban is képes vagyok kötekedni és erősködni. Tény, hogy nem tartozik a legjobb tulajdonságaimhoz... Amint megpillantom a pálcámat, ülő helyzetbe lendülök; a Ricktől kapott fájdalomcsillapító bájital kis híján kiszabadul medréből a hirtelen helyzetváltoztatást követően. Kis híja van, hogy nem nyögök fel fájdalmamban. Ennyit Rick figyelmeztetéséről. - Francba - szűröm a fogaim között. Ekkor tudatosul csak bennem, mit mondott az imént. - Azokban a percekben én is - vallom be csendesen, miközben átveszem tőle a pálcámat és óvatosan belekortyolok a bájitalba. - Másra sem tudtam gondolni. Rick... Szerinted... Van esélyünk túljárni az eszén? Biztos vagyok benne, hogy máris blokkot vont a birtok köré, hogy eszünkbe se jusson elhagyni a házat. Persze, a hopponálást nem olyan könnyű meggátolni. És ha ki is jutunk innen, a probléma nem oldódik meg. Üldözni fognak minket. - Nem mondta neked, miért akarja ennyire eszelősen ezt az egészet? Próbálok gondolkozni és minden lehetséges szempontot számításba venni, de az agyam fogaskerekei csigalassúsággal pörögnek.
– Valóban – mondom egy halovány mosoly kíséretében. – Nem, egy ujjal sem ért hozzám. Egyáltalán nem foglalkozott velem – felelem, miközben a nővéremre tekintek. Apánk kezd túl messzire menni ezzel az egésszel. Nem volt ő mindig ilyen, de később megváltozott, anyánk halála óta pedig csak egyre rosszabb a helyzet. Nem véletlenül akartam innen elköltözni, amint lehetségessé vált. Most viszont visszakényszerültem ide. Ha féltettem volna annyira a nővéremet, akkor felhagytam volna az egésszel, lemondtam volna a Vance névről is, de nem hagyhattam egyedül Emmet. – Így is fogalmazhatunk. Mosolyogva nyújtom felé a pálcáját, aztán pedig ő a figyelmeztetésem ellenére ugrálni kezd. A hirtelen felülés egyáltalán nem volt jó megoldás. – Én szóltam – jegyzem meg felvont szemöldökkel, majd a bájital felé intek. – Idd meg inkább, mielőtt az ágyamon végzi. A pálca ezután visszakerül jogos tulajdonosához, majd Em bele is kortyol a bájitalba, én pedig visszafogom magam, nehogy beszóljak, hogy az bájital és nem tea, amit kortyolgatni kell. Le kell húzni és kész, aztán pedig várni a hatást. – Ha összefogunk, akkor mindenképpen sikerülhet. Lehet üldöznének, apánk kutatna utánunk, de még ez sem érdekelne. Nem tudom, hogy vagy vele, de nem egy ilyen életet akarok leélni. Cassiet persze így is, úgy is el fogom venni, ezt nem vonom vissza, így talán őt is megmenthetem. Szeretném, ha jó élete lenne – mondom, majd következő kérdésére megcsóválom a fejem. Bár tudnám, hogy mire fel akarja még ilyen eszközökkel is ennyire ezt az egészet. Talán kezd elborulni az elméje, és egyre mélyebbre süllyed. Egyre inkább azon agyalok, hogy nélküle sokkal jobb lenne az életünk. Miért anyánk és miért nem ő? – Már eljátszottam a bizalmát, semmi olyanba nem fog beavatni, amit nem akar a tudtomra adni. Szeretném tudni, hogy miért akarja ilyen eszelősen ezt az egészet... Szerinted kezd megőrülni? – kérdezem a nővérem szemébe tekintve. Ha így van, akkor kár lenne logikát keresni ott, ahol már nincs, csak őrület.
Megkönnyebbülten és meglehetősen szaggatottan sóhajtok fel. Inkább maradjak én az egyedüli célpont, csak neki ne essen baja a későbbiekben sem.
Megjegyzését szúrós pillantással jutalmazom, mielőtt kissé mohón beleinnék a fájdalomcsillapító bájitalba. Sosem éreztem még ehhez fogható fájdalmat, borzalmas. - Nem? - vonom fel a szemöldököm. - Itthon lehetsz, Cassandrával az oldaladon. Elég csak szemet hunynotok a jelenléte felett, és olyan életet élhettek, amilyet csak szeretnétek. Tőled nem kért semmi olyat, amire... képtelen lennél. Ami tönkretehetne. Ha viszont elmenekültök, ha elmenekülünk... Folyton bujkálni nem lenne valódi élet. Volt időm végiggondolni ezt az egészet, de mindig ugyanerre jutottam: nem várhatom el az öcsémtől, hogy mindent feladjon értem. - Azon kívül, ha mégis megtalálna, nem lenne ilyen elnéző. Egyikünkkel sem - teszem hozzá csendesen. - Egy jó alkura van szükségünk, vagy egy kiskapura... Ha már itt tartunk, azt sem értem, miért engedi, hogy beszéljünk. Meggondolatlanságból, vagy azért, mert alábecsül minket? - Szerintem már megőrült.
Úgy tűnik nagyon egymást próbáljuk védeni. Én nem akarom, hogy baja essen, hogy apánk vagy bárki más ártson neki bárhogy is. Em pedig ugyanezt akarja. Látom rajta, hogy bármit megtenne azért, hogy ő legyen az egyedüli célpont, csak azért, hogy nekem ne essen bajom. – De milyen élet ez, Em?! – kérdezem indulatosan felpattanva az ágyról, és fel-alá kezdek járkálni. – Mi van, ha apánk olyanhoz akar téged hozzáadni, aki ugyanúgy irányítana, mint apánk tette anyánkkal? Én ezt nézzem végig, csak hogy nekem jobb legyen? Cassie... Ő sem ezt érdemli... Ráadásul fiatal, ami esélyt adhat nekünk, hogy elodázzunk egy-két tervet, de nem örökre! Apánk folyamatosan szövi a hálóját, és Merlin tudja, hogy miket tervelt ki előre! Mi csak eszközök vagyunk! – kelek ki magamból, szinte már ordítok, amikor leállítva magam az ablakhoz lépek. Homlokomat pedig a hűvös üveghez érintem. – Sajnálom – felelem halkan. Nem akartam kiabálni, de ez az egész egyre jobban kiborít. Se a munkában, se itthon nem lehetek teljesen nyugodt. Ha így folytatódik, a feszültség teljesen fel fog emészteni. – Én már így is halálra vagyok ítélve – mondom elnézve a távolba. – Nem érdekli. Biztos abban, hogy nem szegülnék ellene, hogy nincs bennem annyi bátorság, hogy megtegyem. Téged pedig teljesen az uralma alá akar hajtani. Nincs miért aggódnia... Talán igaz, hogy nem merném megtenni. Jelenleg biztos nem, ha az indulataim összegyűlnek és már teljesen sarokba szorítva fogom magam érezni, akkor lehet elpattan a húr, és nem lesz senki, aki megállíthatna. – Azt hiszem igazad van...
- Rick, kérlek gyere vissza - kérem fáradt, ám annál határozottabb hangon. Nem tudom, később lesz-e alkalmunk beszélni, szóval szeretném, ha most rám figyelne. Sok múlhat ezen. - Bármi történjék is, megbirkózom vele - mondom nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve, és ha elég közel van hozzám, a kezéért nyúlok. - Nem irányíthat sem ő, sem más. És nem is bánthat - addig nem, amíg te itt vagy nekem és tudom, hogy a többiekkel minden rendben. Néhány átok mit sem ér, cserébe a tudatért, hogy biztonságban vagytok. Tudom, hogy jelenleg nehéz ezt elhinned, de hidd el, mindannyiunknak jobb most így, úgyhogy eszedbe se jusson butaságot csinálni. Rendben? A többi tervén pedig ráérünk később is aggódni, ahogy Cassie miatt is. Maga Richard mindjárt más kérdés, viszont már elszántam magamat arra, hogy bárhogy is, de kiharcoljam apánknál a biztonságát.
Más helyzetben talán humorosnak találnám, hogy amint rá gondolok, megjelenik, most azonban egy keserű mosolyra sem futja, mikor meghallom a súlyos lépteit. Kettőt kopog, majd a választ meg sem várva tárja ki az ajtót. Mielőtt Rick bármit is tehetne, ráemeli a pálcáját, és ugyan nem mondja ki hangosan az átok nevét, de sejtem, hogy arra kényszeríti, maradjon a helyén, amíg ő odajön hozzám. Szerencsére épp idejében rejtettem el a pálcámat, így most a paplan alatt szorítva várom, hogy Cornelius újabb varázslatra emelje a sajátját. Ehelyett egyszerűen csak a talárja zsebébe süllyeszti, rólam pedig lehúzza a takarót és a karjaiba kap. - A kislányomnak a saját szobájában a helye - kommentálja anélkül, hogy említést tenne a kezemben tartott varázspálcáról, majd büszke mosollyal az arcán lép ki a szobából és búcsúzólag int Ricknek, aki ettől már - későn - újra magához tér. - Jó éjszakát, fiam!
Amikor Em arra kér, hogy visszaüljek az ágyra egy pillanatig hezitálok, majd megteszem, amire kér. Dühös vagyok amiatt, hogy ennyire tehetetlennek érzem magam, hogy még a saját nővéremet sem tudom megvédeni az átkozott apánktól. Csöndben, állkapcsomat összeszorítva ülök közel hozzá, miközben hallgatom, hogy miket mond. Nem kezdek bele, hogy ez csupán egy látszat biztonság. Ha apánk be is tartja mindazt, amit megígért nekünk, attól én még nem leszek biztonságban. Nyomasztanak a falak, az egész ház olyan, mintha börtön lenne. Ezt már csak viccből hívhatnám otthonnak. Egy otthon nem ilyen, egy igazi család nem ilyen. – Rendben. Megígérem, hogy nem csinálok semmit – mondom, bár eléggé kelletlenül. Elvágytam innen, és most még is itt kell élnem. Ez olyan, mintha egy előre lépés után kettőt tettem volna hátra.
Amikor elcsendesedünk meghallom apánk lépteit, ahogy egyre közelebb ér. Már az is meglep, hogy egyáltalán kopog, és nem ront be rögtön. A hirtelen jött átok ellen még védekezni sem volt időm. Kénytelen vagyok hát tehetetlenül a helyemen maradni, és nézni, ahogy megközelíti Emet, miközben közli, hogy a lányának a saját szobájában a helye. Az indulat újra fellángol bennem és küzdeni kezdek az átkozott varázslata ellen, de mintha szoros köteleknek feszülnék neki. Viszont amint lekerül rólam az átok már késő. Miután utánuk indulnék az orrom előtt csapódik be az ajtó, majd hallom a zár kattanását. – Hogy rohadnál meg – morgom, és megpróbálok kijutni, de egyik varázslatom sem hatásos. Végül kimerülve csúszok le az ajtó mentén. Felhúzom térdeimet, majd tenyereimbe temetem az arcom. Nem tudom, hogy meddig ülök ott, talán órákig maradtam ott, mielőtt az ajtóba rúgva úgy döntöttem, hogy lefürdök. Ez valóban nem az otthonom már. A börtönömmé vált.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
