Gideon & Emmeline

gideon+emmeline

Szörnyen dühítő. Hihetetlennek tartom, hogy az ember minden próbálkozása és munkája feleslegesnek bizonyul, ha egy valamit nem úgy csinál, ahogyan azt mások elvárják. Hiszen elvárják, hogy mindig a toppon legyek, mindig legyek kedves és elnéző, sőt, nyitott, de mégis milyen alapon, mikor a tegnap belépett tizennyolc éves mitugrászok is azt gondolják, hogy ugyanannyi joguk van, mint nekem? Nem várhatja tőlem senki, még maga Dumbledore sem, hogy mindent azonnal az orrukra kössek és még mosolyogjak is hozzá. Minden napom erre áldozom, mindent úgy csinálok, hogy a Rendnek csak haszna származzon belőle, mégis én vagyok az, akit folyton kérdőre kell vonni. Egyszerűen hihetetlennek tartom. Mi van, ha egy besúgó is betéved? Mind tudjuk, hogy a Roxfortba nem csak későbbi szentek járnak, így az aggodalmam igenis jogos, míg ha a mindenkori igazgató igen körültekintően is válogat. Engem nehéz meggyőzni. Ha pedig arra gondolunk, hogy saját húgomat is a kihallgatásom alá helyeztem, mikor belépett, szerintem nem is kéne ennyire meglepve lenniük.
Egyértelműen forrongok, ahogy lefelé baktatok a Roxfort lépcsőin, és sietek végig a folyosókon. Máskor talán nosztalgikusan érezném magam, hiszen nem járok már minden nap erre, és ha nem is a legszebbek, de elég szép napjaim voltak itt. Mikor még minden rendben volt. Legalábbis az volt a legnagyobb gondunk, hogy a Griffendél megnyeri-e a kviddicsbajnokságot és hogy Molly a Weasley gyerekbe szerelmes... Talán a szüleink néha váltottak egy-egy aggódó pillantást, ha valaki kísértetiesen eltűnt, de ennyi. Most pedig pont mi háborúzunk. És még azon vannak fennakadva, hogy miért vagyok olyan nyers az újakkal, mintha tényleg nem lenne...
Az egyik sarkon befordulva valami nekem ütközik, és csak pár pillanattal később fogom fel, hogy ez inkább egy valaki. Először dühös leszek, amiért a bárgyú diákok képtelenek a szemük elé figyelni, és már a nyelvemen is van valami cifra, mikor ismerős hang mondja a nevem.
- Emmeline - biccentek köszönésképp, nem kell megismételnem a saját nevem, hogy tudja, tényleg én vagyok az. Legalábbis remélem, hogy ekkora gondok nincsenek a memóriájával.
Én nem mondhatnám, hogy megfeledkeztem róla. Sőt, szörnyen bosszantott, amikor pár éve az ő neve is felkerült az újoncok listájára, de már akkor sem számított a véleményem. Mivel most sem számít, és épp elég dühös vagyok ahhoz, hogy ezen még jobban felhúzzam magam, jobbnak látom, ha ennyivel le is tudom a kis találkozást. Nem hiányzik, hogy kínosan beszélgessünk mindazok után... Így is épp elég kellemetlen, amikor néha látom. És ne legyek feszült. Köszönöm, Albus, mindenre megvan a legjobb tanácsod.
Mégis, ahogy hátrébb lépek, nem állom meg, hogy ne pillantsak végig rajta. Gyönyörű. És őrjítő, hogy más karjában alszik el. Még úgy is, hogy a ruhája egyszerű (hiszen nem tizenhat éves már) és szakadt. Talán menekül? Mi a fenét keres egyáltalán a Roxfortban? Tanár lenne a szerencsés? Vagy rossz példa voltam és diákról van szó? Természetesen a gondolataim felét sem gondolom komolyan, nem hogy az arcomon is meglátszódna belőlük valami vagy kimondnám őket. Felesleges a túl sok érzelem, ha valami már ilyen régóta halott.
- Jól vagy? - Talán egy kis aggodalom mégis szökik a hangomba, de remélhetőleg nincs benne annyi, amit félreérthetne.

gideon+emmeline

Frusztrál a tétlensége, semmi jót nem jelent ez az időhúzás. Vagy azonnal elájul vagy még mindig sokkos valami miatt, én pedig képtelen vagyok megfékezni az aggodalmamat. Először kivárok, nem rohanok vele egyből a gyengélkedőre, de ha sokáig bámul még ilyen értetlenül maga elé...
Választ hiába várok, úgy tűnik, mert először azt akarja, hogy kövessem. Elég határozott ahhoz, hogy ne ellenkezzem vele, és ha valóban segítségre van szüksége, talán csak nem meri a folyosón kérni.
Nem lep meg, hogy nem vettem észre az ajtót mellettünk, az volt a tervem, hogy minél hamarabb elkerülök innen, és mivel a Roxfortban nem lehet hoppanálni... Addig meg nem nagyon figyeltem, merre járok, elég időt töltöttem itt ahhoz, hogy a lábaimra bízhassam a legrövidebb út megtalálását. Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, a Roxfortban soha nem érhet senkit baj (előttem áll éppen az ellenpélda), de ennyire könnyelmű néha még én is lehetek.
Na de, készségesen követem a szobába, valószínűleg az ő szobájába és figyelem, ahogy mindenféle záróbűbájokat tesz az ajtajára. Ha nem tűnne határozottan ijedtnek, valószínűleg megkérdezném, hogy ennyire örül-e a viszontlátásomnak vagy ennyire nem... Azonban így én is érzem, hogy most nincs itt a viccelődés ideje.
Végre válaszol, bár ez sem túl meggyőző, hát még a kis megjegyzés a végén.
- Még? - A fenébe is vele, tudom, hogy aggódom érte, de a hangomra továbbra is ügyelek. Remélem, tud majd valamilyen magyarázattal szolgálni. Ha nem azért nem is védelmezhetem ennyire, mert hozzám tartozik, azért biztosan, mert a Rend tagja. Ez mindennél többet jelent.
Tovább figyelem a kétségbeesett mozdulatait, majd mikor folytatja a beszédet, ledobom a kabátom a kanapéra.
Először nem teljesen értem, kiről vagy miről beszél, de nem vágok közbe, addig hallgatom, míg a bájitalokról be nem ugrik.
- Snape? - kérdezek vissza a bizonyosság kedvéért. Emlékszem már, hogy szó volt róla, tanár lett halálfaló létére. Senki sem érti, Albus miért ment ebbe bele, mikor egyértelműen tudjuk, melyik oldalt választotta. Talán csak közelebb akarja tudni az ellenségeit... Mindenesetre Dumbledore döntéseit nem kérdőjelezhetem meg.
Az elkeseredettsége láthatóan tovább nő, ahogy nem sikerül begyógyítania a sebeit, ezért meggondolatlanul térdelek le elé a pálcámmal, és a karjáért nyúlok.
- Mutasd. - Nem ígérem, hogy én csodát tudok tenni vele, de ha csak az átokra rájönnék, máris sokkal előrébb lennénk.
- Tőle jövök - válaszolom velősen, még mielőtt szabadkozna, hogy nem akar feltartani. Sokkal fontosabb most, hogy rendben legyen, mint hogy bárhová is sietnék.
- Nem lenne szabad egyedül intézkedned - jegyzem meg, ahogy továbbra is a sérüléseit vizsgálgatom. Nem azért mondom ezt, mert nem lenne elég ügyes, hanem mert senki sem lát a háta mögé, ami nagyon rosszul jöhet. Csak egy olyasvalakire lenne szüksége, aki jelezni tudna, amikor forrósodik a helyzet - azzal nem is próbálkozom, hogy egyáltalán nem kellene ezt csinálnia. Tisztában vagyok vele, hogy nem számít a véleményem, a veszekedést pedig még mindig szeretek elkerülni.
- Kerestél valami konkrétat vagy csak valami gyanúsat? - Nem tudom, miért lenne ez fontos, talán csak beszélgetni akarok vele, tudni, miket művel a Rendért vagy magáért, tudni mindent... akár csak úgy.

gideon+emmeline

- Nem haragszom - vágok közbe, pedig ez teljesen felesleges, tudja, hogy a türelmem elvesztéséhez ennél sokkal több kell.
- Ha már egyszer megtudták, sosem fogják elfelejteni - jegyzem meg és a szám sarka felfelé rándul. Nem mintha vicces lenne, hogy az otthonában is kirekesztett lehet, hanem mert ez minden másra is igaz. Vannak dolgok, amiket sosem lehet elfelejteni.
- Mi történt? - Lehet, hogy nem a legokosabb dolog faggatóznom, de még mindig érdekel a hogyléte, ha pedig néhány őrült ezt veszélyezteti, arról is tudni szeretnék. Attól függetlenül, hogy tudom, képes meghozni a saját döntéseit és felelősséget vállalni értük. Már nem az én tisztem megvédeni, de mint kis közösségem más tagjaiért is, felelős vagyok érte. Mind felelősek vagyunk egymásért, ezért nagyon fontos megbíznunk egymásban. Ha sokat mondogatom, talán jobban fog menni is.
Részben magamat is meglepve lépem át az "ismerősi" határt, amit kimondatlanul húztunk magunk közé. Hiszen mikor fordult elő utoljára, hogy egynél több mondatunk volt egymáshoz? Öt éve? Hihetetlenül régen. Egy részem hát jogosan sóvárog az érintése után, de képes vagyok fékezni magam.
Puhán érintem meg a sértetlen bőrét, nem túl súlyosak a sebei, de azért biztosan elég kellemetlenek. Itt voltam, mikor gyógyítani próbálta magát, így tudom, hogy az alapigék valóban nem működtek, viszont mindennek kell lennie fordítottjának... A gyengélkedőn biztosan tudnának segíteni. Bár nyilvánvalóan nem cél, hogy minél többen tudjanak róla, így csendben maradok.
A kérdésére futólag válaszolok, majd ahogy elhúzódom tőle ismét, megjegyzést teszek. Valóban nem tartom okos dolognak a kamikaze akciókat, és ezzel szerencsére a Rendben nem vagyok egyedül. Habár a többség elég őrült ahhoz, hogy mindenbe ilyen őrült módjára vágja a fejszéjét, és tisztában vagyok vele, hogy Emmeline ezen csoport élén áll. Túl makacs lenne ahhoz, hogy másképp tegyen.
Mégis halvány mosolyt csal az arcomra a válasza, de nem hagyom sokáig ott időzni. Nem szabad nekem mosolyognom a kimagyarázásain, még biztatásnak veszi, és egyszer tényleg megöleti magát. Annyi eszem is van, hogy ne vitatkozzak vele tovább.
- Természetesen. - Ha nem jött volna be, minden rendben lenne, és ezzel az egyetlen probléma a feltételes mód. Kissé bosszant, hogy ilyen könnyen veszi a dolgot, de majd ha a gyűlésen is beszámol róla, kíváncsi leszek a többiek véleményére. Én lennék túl óvatos?
- Értem. - Még csak célja sincs! - Unatkozol a tanítás mellett? - kérdezem már egy kicsi bosszúsággal a hangomban, bár erre valóban semmi jogom. Én is tudom. De mivel valóban ő volt, aki berángatott ide, talán ennyit még megengedhetek magamnak. Maximum kidob. Megint. De talán elgondolkozna rajta, hogy igazam lehet. Már az is érne valamit.
Ahogy hirtelen itt hagy, elgondolkozom rajta, hogy esetleg újfent a lelkébe tiportam, a kérdése viszont elbizonytalanít. Nem akarja, hogy menjek. Akkor mégis mit akar tőlem?
- Kérek. - Egyébként is tudja, hogy koffeinfüggő vagyok, így biztos vagyok benne, hogy valamit akar. A földről a kanapéra helyezem át magam, és eldöntöm, hogy ma kiderítem, miről van szó.

gideon+emmeline

Nem tudom, valóban jó lenne-e, ha mindenkivel képes lennék (akarnék) ugyanannyira törődni. Nem szeretek kertelni, mindenki tudja, hogy az élen járás és a saját dolgaim rendezése minden más elől elveszi az időt, így abszolút nincs energiám mások lelki egészségével foglalkozni. Emmeline mindig kivétel volt. Nyilvánvalóan nem kivételeztem eléggé, különben most nem érezném ilyen idegenül magam mellette, de ez már túl régi nóta, hogy fájjon rajta a fejem. Komolyan mondom: képes vagyok rá. Főleg, ha akad valami fontosabb, amivel elterelhetem róla a figyelmem, de mivel jelen pillanatban mindenem az övé, képtelen vagyok nem kérdezni.
Nem tudom, meglepem-e vele vagy sem, de engem mindenképpen meglep (nagyon is pozitívan), hogy ilyen könnyen bök ki egy számára ennyire fontos dolgot. Legszívesebben azonnal elkapnám Snape grabancát, de az se nem mutatna jó példát, se nem az én tisztem. Egyelőre. Ha túl sok fát pakol a tűzre, nem fog számítani, hogy kinek milyen jó barátja volt valaha...
Nagyon szeretném, ha tudná a lány, hogy értékelem az őszinteségét és a nyíltságát irányomban, és nagyon sajnálom... De ez az életünk! Ezt vállalta, mikor belépett a Rendbe, ettől próbáltam annyira megóvni, és tessék, minden hiábavaló volt.
- Részvétem.
Muszáj hozzáérnem, van megfelelő kifogás is, és nem akarom tovább a fájó témát nyúzni. Inkább maradjunk a fizikai sérüléseknél, azok olyan egyszerűek, még ha ez nem is engedelmeskedik a gyógyító bűbájoknak.
Azonban ez sem sikerül tökéletesen. Szörnyen bosszant a túl laza hozzáállása valami komolyhoz, mintha azt hinné, csak vicc az egész, pedig épp bemutatták neki a bizonyítékot, hogy itt életekkel megy a játék. Máskor biztosan megint a nyelvembe harapnék, de már olyan régóta tartogatom magamban a feszültséget - és nem csak erről a negyed óráról van szó. Egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor beszélgettünk az elmúlt években, de arról persze kilométeres listám van, hányszor szerettem volna. Ha pedig itt a lehetőség, ő pedig téved valamiben, kutya kötelességem erre rávilágítani. A fene sem akarja, hogy megölesse magát, nem hiszem el, hogy nem érti!
- Hidd el, pontosan értem, mi a feladatunk, hiszen én is nyakig benne vagyok, de nem gondolom, hogy az efféle kamikaze akcióid sokat segítenének. Éppen elegen sérülnek meg egy-egy komolyabb összetűzésben, bocsásd meg, ha nem akarok azon is aggódni, hogy az a szerencsétlen éppen milyen új átkot próbál ki rajtad!
Hiába igyekszem legalább a hangom fékezni, ha már a mondanivalóm nem a legfinomabb. A francba is, ha valóban aggódom érte! Miért hiszi mindenki, hogy ez nekem olyan könnyű? Merj bízni, mondd el, ne tartsd magadban, és a többi bölcselet, amit mindenkitől kapok. Igaz, hogy nagy erőfeszítés a távolságtartó stílus, de a legbiztonságosabb. Hihetetlen, hogy nem értik.
Biztos vagyok benne, hogy előlem menekül el és nem is hibáztatom érte. Mindig bánom, ha átlépem a határaimat, még ha tudom is, hogy igazam van. Ő biztosan másképpen gondolja. Nem is kellene győzködnöm. Abszolút nem kéne foglalkoznom vele, hogyan nehezíti meg a napjait. Semmi közöm hozzá. Jól van ez így. Ha akarná, hogy beleszóljak az életébe, arról tudnék.
Arra számítok, hogy valami hirtelenre hivatkozva (vagy akár nyíltan) kitessékel, ehelyett kávéval kínál. Annyira furcsa, hogy meglepetésemben még igent is mondok. Azt gondolom, azzal, hogy berángatott, valami más terve is volt, nem csak hiányoztam neki, ha pedig így áll a dolog, akkor lássuk.
Pár percnyi ücsörgés elég ahhoz, hogy lehiggadjak, legalábbis vissza tudjam magam zárni a dobozomba. Az lenne a legjobb, ha nem is beszélnénk a Rend dolgairól, az az egy gyűlés is éppen elég nekem jópár hónapra.
- Köszönöm - pillantok rá egy kicsit bocsánatkérőn, és remélem, hogy nem kell folytatnunk az előbbit. Még ha be is vallom, hogy a veszekedés is hiányzott, azért talán nem így kellene elütnünk az időt.
A kérdés-kijelentésére csak elmosolyodom. Ezúttal már tényleg nyugodtan, kedvelem az ilyen apróságokat. Egyébként sem változtam semmiben, ha szabad ezt így kijelentenem, talán csak még rosszabb lettem. Legalábbis ő ezt mondaná.
- Sötét varázslatok kivédése, hm? - Suhancként mindannyian tudtuk ám, ki hol lakik, így ezt nem nehéz kitalálnom. Furcsa, hogy eddig még nem értesültem róla, bár kifejezetten kerülöm a vele kapcsolatos híreket. Talán nem kellene. - Szereted csinálni? - Ezúttal nincs hátsó jelentése a kérdésemnek, sem csúnya hanghordozásom, csak egy kérdés. Kíváncsi vagyok.

gideon+emmeline

Biztos vagyok benne, hogy képtelen leszek teljesen elengedni, hiszen még most sem sikerült. Egyértelmű, hogy a helyzet sokkal jobban bosszant úgy, hogy Róla van szó, nem csak valakiről. Sokkal jobban bosszant a makacssága, a könnyelműsége, mert mintha nem tudná felfogni, hogy ez már komoly. Nem csak arról van szó, hogy ki milyen pletykát kelt életre, mint pár éve, de még most is ugyanannyira ragaszkodik a saját véleményéhez. Érti, amit mondok, de nem fogja megváltoztatni a gondolkodását. Csoda is lenne, ha hallgatna rám.
Persze, mint kiderül, magamra vethetek, hogy ez így van.
- Szóbaállok veled. - Egy kicsit megemelem a szemöldököm. - Azt hittem, többé már nincs igényed a társaságomra. - Lehetnék megbántott, de már túltettem magam rajta. Legalábbis sikerült annyira elásnom magamban a dolgot, hogy a hangomból ne jöjjön le neki semmi. - Így a legegyszerűbb. - Sosem kerestem a társaságát. Ha beszélnünk kellett, beszéltünk, nem kerültem, csak egyszerűen nem kerestem. Nem mintha ez lett volna a legkönnyebb feladat, de lekötöttem magam más gondolatokkal, mert azt hittem, erre vágyik. Ha ezt most mégis megcáfolja, végleg elveszítem a fonalat.
Nyilván ugyanilyen alapon nem lenne szabad elfogadnom a további meghívását, viszont mivel már úgyis itt vagyok, szívesen maradok még. Talán tényleg fény derülhet egy nagy titokra, hogy igazából miért kelle így végeznünk, miért nem beszéltünk azóta vagy effélék. Talán mégis kerültem, de ő sem tűnt olyannak, mint akit ez zavart. Sőt. De feltételezem, féltékenynek lennem is csak annyi jogom van, mint kioktatni.
A kávéval kellemesen meglep, és úgy gondolom, egy kicsit javíthatnánk a viszonyunkon: kérdezek. Hiszen minden érdekel, ami vele történik, egyszerűen csak nincs semmi közöm hozzá. Furcsa, hogy mennyire megszoktam már ezt a helyzetet, mégis folyamatosan hiányzott valami.
- Örülök, ha legalább ideiglenesen megtaláltad a helyed.
Fogalmam sincs, mi más mondhatnék, nem vagyok jó a csevegésben, inkább a hallgató fél szerepét élvezem. A kávémat kortyolom, várok valamilyen reakciót, közben pedig jobban is megnézem magamnak a szobát.

gideon+emmeline

Gyerekes vitának érzem, ami kialakulni látszik. Te nem bírsz elviselni, nem, te nem bírsz, te, te, te..! Semmi kedvem ebbe beleesni, aztán nem szabadulni a hálójából. Gyorsan tanulok, elég volt egyszer a fejembe vésnie, hogy képtelen belátni mások igazát, a továbbiakban nem fogom győzködni. Hiszen teljesen mindegy neki, mit mondok. A véleményem nem számít, az pedig, hogy tőlem származik, csak negatívabb képet festhet. Csak tudnám, hogy ha ennyire irritálom, akkor mit keresek itt...
Pontosan az a baj, hogy nem tudom elfelejteni. Magam mögött hagyni. Lezárni sem. Egyszerűen csak nem veszek róla tudomást, mert ez a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás. Képes vagyok kizárni az életemből, és nagyon örülök neki. Legalábbis eddig képes voltam.
Nagyot sóhajtok. Fogalmam sincs, mégis milyen választ vár tőlem.
- Sosem haragudtam rád. - vágok közbe. Ha ezt hitte, valóban félreismert. Én is tudom, hogy így volt jobb. Áldozat volt a biztonságáért, most mégis folyamatosan bajba sodorja magát. Na igen, ez már sokkal jobban zavar.
- Nem szeretnéd elfelejteni, csak túllépni rajta? - Nem teljesen értem, végül is mit akar. Ellentmondásosnak hangzik a dolog, és remélem, hogy legalább ezúttal beismeri. Ha ma jött el a napja, hogy elmondja a véleményét ezzel kapcsolatban, hajlandó vagyok meghallgatni, de ha továbbra is csak összefüggéstelenül repteti a szavakat a levegőben, nem fogom bírni. Hagyjuk magunk mögött, és ne tépkedjük fel a sebeket. Azt hittem, ez a legjobb megoldás. Talán mégsem.
- Csak emlékezni a szépre és jó barátok maradni? Ezt szeretted volna? - őszintén teszem fel a kérdést, hiszen anno semmit sem mondott. Valóban nem beszéltünk azóta sem három percnél többet, nem hogy kettőnk ügye felmerült volna. Kezdek elbizonytalanodni, ez pedig szörnyen idegesít.
A kávéval sajnos levesz a lábamról, így engedek neki és maradok. Nem tudom, meg fogom-e még bánni...
Kérdezem, hogy beszélgessünk, de egy idő után nem bírom tovább erőltetni a témát, úgyhogy ő érdeklődik. Egy pillanatig csak nézek rá, fogalmam sincs, milyen célzás bujkál ebben a kérdésben, vagy valóban mire kíváncsi, de az abszurditása miatt nem állom meg a nevetést.
- Ami azt illeti, van családom. Molly és Arthur összeházasodtak, de ezt bizonyára tudod. - Mindannyian tagjai a rendnek, ezáltal az ilyen kis infókat úgyis mind tudja. - Így, nos, azt gondolom, Fabiannal nyugodtan agglegények maradhatunk. - Nem szép dolog a bátyám özvegységével előhozakodni, de mondjuk, hogy szolidaritásból vállalom ezt én is. Valójában bárhányan is fordulnak meg nálam, egyikőjük sem lehetne nekem olyan... Nem lehetnek megfelelőek, a hitegetés pedig nem az én asztalom, szóval ezzel mind tisztában is vannak. Egyébként is kételkedem benne, hogy képes lennék elég időt és energiát ölni egy esetleges házasságba, mikor túl sok dolog jár a fejemben, és mindent a saját, otthoni boldogságom elé helyezek. Azt szeretném, ha Molly gyerekei majd biztonságban nőhetnének fel, ez pedig mégiscsak nagyobb volumenű feladat, mint hogy közben életem értelme után kutassak. Valószínűleg megtaláltam, és nem személyről van szó. Emmeline biztosan nevetne, ha tudná, hogy a leghosszabb kapcsolatom valaha, ő volt, pedig az sem élte meg az első évfordulóját. Csoda, hogy elment a kedvem a dologtól?

gideon+emmeline

Nem hazudok, még ha nem is hiszi el minden kijelentésem. Komolyan azt hittem, hogy úgy lesz jobb, ha futni hagyom... és hagyom és hagyom és évekig hagyom ahelyett, hogy leültetném és megpróbálnám újra megbeszélni vele a dolgokat. Nem akartam. Ez az igazság. Nem akarok vele ülni és beszélgetni, ha azután csak elköszönünk. Képes vagyok végigülni vele a Rend gyűléseit, mert nem muszáj interakcióba lépnem vele - de annál többet... Azt hittem, mindkettőnknek jobb, ha tartjuk a távolságot, erre most teljesen elbizonytalanít.
Képtelen vagyok megérteni, hiába fürkészem az arcát, nem tudok átlátni rajta. Talán soha nem is tudtam, de ezzel nem volt gond, hiszen azt hittem, mindent kimond. Pont, mint most. Egy kicsit nosztalgikus ez az őszinteség, de vannak pontok, ahol már egy kicsit több is.
- Beszélgetni? - A kávét figyelem, ahogy a bögrében forgatom, míg láthatóan megfontolom a kérését. - Ekkora részt mégis szeretnél az életemből? - Átsuhan az arcomon egy mosoly, ahogy felpillantok rá, aztán nagyot sóhajtok. - Csakis azért engedtelek el, hogy nagyobb biztonságban legyél, de úgy tűnik, már nem jelentek igazi veszélyt. Legalábbis egy kis beszélgetés talán nem sodorhat nagyobb gondba. - A hangom annak ellenére is higgadt, hogy belül ellentmondások hadával küzdök. Miért működne valami másodjára, ha elsőre kudarcba fulladt? És egyáltalán mi értelme ezt erőltetni? Ha valóban örökre fájó pont marad, engedjem, hogy a szemem előtt is legyen? Vagy ez pont hogy helyrehozhatja a dolgokat? Nem akarok haragban lenni vele, és ha az eddigi taktika nem működött, talán máshonnan is megközelíthetjük a dolgot.
Visszatérek a csészémhez, figyelem a sötét italt, ahogy a széle felé fut, de nem folyik ki. Vékony a határ. Kétségtelen, hogy a mi kapcsolatunkhoz is sok türelem kell. Mindkettőnknek.
- Talán? - Na meg egy kis határozottságra is rászorulnánk. - Egy talán nem sokra elég. - Semmit sem jelent, túl sokat enged, nincsenek benne határok, és így nem tudom mihez tartani magam. A legrosszabb válasz. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen elképzelése. Hogy pont ő ne tudja mit akar.
Ettől függetlenül úgy érzem, igaza van. Én sem kezeltem jól, de ezen változtathatunk. Engedhetek.
- Megígérem, hogy nyitottabb leszek veled szemben az elkövetkezendőkben. - Úgy pillantok rá, mintha a jóváhagyására várnék. Ezt szeretné? Beszélgessünk. Tehát ne hallgassak. Meglátjuk.
A családos kérdése meglep, bár nem értem, ő miért lepődik meg a válaszomon. Mindannyian azt gondolják rólam, hogy csak a munkámnak tudtam elköteleződni, és ez helytálló is. Még ha máshogy is alakulhatott volna. Fabian elfoglaltságán újfent elmosolyodom. A bátyámmal legalább ebben hasonlítunk.
- Nem az elfoglaltság miatt... csak egyszer elveszítette már, akit szeretett. Nem hibáztatom. - Sokatmondó pillantást vetek a lányra, aztán a kávémba kortyolok.
- A tanításon és a kémkedésen kívül mivel ütöd el az idődet? - Hát akkor beszélgessünk tovább. Mint a régen találkozott barátok. Még egy mosolyt is sikerül küldenem a kérdés mellé.

gideon+emmeline

Azt kell feltételeznem, hogy gond van a memóriájával, azért nem érti, milyen veszélyre célzok. Hiszen ott sziszeg az ajtó előtt! De nem, nem fogok újra azon veszekedni, hogyan akarja megöletni magát az alaksorban kétes tanárok keze által.
- Csak légy mindig résen. - Butaságnak gondolom azt képzelni, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon. Albus sem lehet mindenhol ott, a Rend sem. A Halálfalók viszont igyekeznek, ami egyre aggasztóbbá válik.
A kérdése tökéletesen fején találja a szöget, így nem is próbálom visszafogni magam, mikor felnevetek. Rövid idő alatt is megszokhattam volna, hogy velünk semmi sem egyértelmű - gondoltam volna én tegnap, hogy itt fogok kávézni nála?
Ha nem mosolyogna, miközben beszél, valószínűleg újabb vitát gerjesztene a szavaival. Mintha jöttmentként rejtegettem volna? Mintha semmit sem fogott volna fel abból, amit elmondtam neki! Nem a feleségem miatt kellett óvatosnak lennünk, hanem mert diák volt, sebezhető, és igenis én voltam felelős kettőnkért. De nyilván nem érti. Valószínűleg teljesen felesleges is lenne megpróbálnom újra elmagyarázni. Lerágott csont.
Azonban biztos vagyok benne, ahogy mindig is biztos voltam, hogy kettőnk kapcsolatának csak kétféle vége lehet: vagy nagyon jó vagy nagyon rossz. Képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan gondolja, hogy ne döntsünk el semmit, csak hagyjuk úgy történni a dolgokat, ahogy történnek... Hiszen legutóbb is így volt. Csak jól akartam érezni magam - ahogy nyilván ő is -, egymás mellett kötöttünk ki, és alapjaiban rengettük meg a másikat. Engem legalábbis elbizonytalanított. Szilárdan hittem dolgokban, mire vitatkozni kezdett velem, sőt, megpróbált meggyőzni olyan dolgokról, amikre korábban talán nem is fecséreltem volna szót. Mégse működött. Azóta pedig nem beszéltünk.
Milyenek a kilátásaink most?
- De nem lenne ellenedre? - Csapok le az azonnali mentegetőzésére. Nem akarom megvádolni semmivel, csupán tisztázni a dolgokat az új kezdet előtt.
- Szóval szerinted működne? - Pillantok rá, amiből az én véleményem már tudhatja is. - Biztos vagyok benne, hogy hozzád sem szólni egyszerűbb volt, mint újra barátkozni. - Dünnyögöm magamnak, miközben persze elfogadom a kihívást, de csak azért, mert túl sok utalást ejtett. Abban persze én is biztos vagyok, hogy rohannunk nem szabad, de kételkedem benne, hogy tudnék csak a barátja lenni. Szóban csak egyszerű ígéretet teszek, amihez lehetőség szerint igyekszem majd tartani magam.
- Nem tudom, te kinek beszéltél rólunk annak idején vagy azóta, de az biztos, hogy ezúttal sem óhajtok bárminemű pletykáknak utat engedni. - Újfent idegesség fut át rajtam, teljesen biztos, hogy feleslegesen aggódom ennyit. - De majd igyekszem nem görcsölni. Annyira. - Az önirónia segíthet áthidalni az évek távolságát? Mert könnyen jön. És még komolyan is gondolom. Minkét felét! Ha valójában én tettem tönkre a kapcsolatunkat, akkor most is rajtam állhat, hogy megmarad e. Vagyis kialakul e. Magától? Nem, nem, ezért tenni kell. Akarok tenni érte?
Nyilván egyszerűbb lenne (ahogy már mondtam is) továbbra is tartani a távolságot, és olyan magányos életet élni, mint a bátyám. De ő rákényszerült, előttem pedig éppen újabb lehetőség áll. Sajnos fogalmam sincs, megéri e a kockázatot, vagy ha úgyis bármikor meghalhatunk, csakazértis csinálni kell.
Szerencsére elég akaratos tudok lenni.
- Engem ez ugyan nem sért. Nem ismered, természetes, hogy gondolsz róla valamit. - Megvonom a vállam, de egy kicsit én is bűntudatos leszek, hiszen miattam nem ismeri. Lett volna rá lehetőségem, hogy bemutassam őket egymásnak, de nem tettem, a Renden belül pedig nem feltétlenül kell mindenkinek mindenkivel szuperjóban lennie. Vagy egyáltalán bármit is tudnunk egymásról. Vagy ez csak a Prewett hozzáállás? Esetleg csak Gideoné?
Inkább kérdezek, és nagyon jól titkolhatom a kérdés célját, mert a válaszának köze nincs hozzá. Persze, mosolygok, hogy azt gondolja, unalmas az élete, de én azért bármit megadnék... Nem, szeretem a pörgős életem, de nagyra értékelném, ha minden nap meghallgathatnám az ő nyugis óráit is. Igazi pihenés lenne.
De nem ez a lényeg, hanem a nyúl, ami a bokorban maradt. Muszáj lesz puskával előcsalogatni, pedig ez annyira kényelmetlen.
- És Pawcettel mi a helyzet? - Igyekszem még most is... érdektelennek tűnni, habár nem vagyok az. Kíváncsi vagyok. Ha ő nem szab határt a kapcsolatunknak, akkor tudnom kell, ha valaki más igen.
- Halálfalókkal versengek az állásomért, kémkedek a kémek után és minden alkalommal megpróbálom megkérdőjelezni Dumbledore döntését. - Legyintek. - Csak a szokásos.

gideon+emmeline

Vannak problémák. Pontosabban egy hatalmas probléma az, hogy képtelenek vagyunk bármiben is egyetérteni. Ebből kifolyólag pedig szerintem teljesen érthető, miért hagyott ott, miért engedtem el, és azóta miért nem próbáltuk visszacsinálni a dolgokat. A vissza egyenlő lenne a vissza a veszekedéshez, amit kezelni... Kétségtelenül meg kell tanulni.
Azt hiszem viszont, hogy a tény, hogy ezzel tisztában vagyunk, mégis segíthet. A válaszából nagyszerűen el tudom képzelni, hogy mennyire nem ért velem egyet, de amiért ő sem akar vitatkozni, én is elengedem a fülem mellett... ezt az érzést. Hagyom, hadd beszéljen. Egyébként is mindegy, mennyire szívjuk egymás vérét, ha tudunk neki keretet adni...
De ő nem akar. Vagyis, a szavaiból azt szűröm le, hogy nem akar olyan szűk keretet adni neki. Ez pedig igazán felcsigázza a kíváncsiságomat.
Az, hogy nem hajlandó válaszolni, éppen annyira dühítő, hogy elnevessem magam. Felesleges ilyen feszülten várnom tőle valami határozottra, igaz?
- Úgy látom, Miss Vance, még mindig nem sikerült megjegyeznie, hogy kérdésre kérdéssel felelni illetlenség.
Megcsóválom a fejem, de nem segítek rajta azzal, hogy válaszolok. Tudom, mire vágyik minden porcikám, amióta csak ismerem, de nem tudom, hogy ez egy jó döntés lenne-e. Másodjára is. Bár eltelt egy kis idő, ő sem gyerek már, és biztosan más lenne... De lehet, hogy igaza van, és csak hagynunk kell, hogy legyen valahogy.
Bár akkor le kell mondanom az esti találkozómat.
Nem mintha ilyen felelőtlen lennék, csak egy futó gondolat volt. Nem hiszem, hogy sokáig kéne még itt időznöm. Ma nem.
- Szerintem nem igazán gondoltad végig, amikor behívtál - kissé kérdőn nézek rá, hiszen nekem inkább tűnt zaklatottnak és rajtakapottnak, mint határozottan békülékenynek. - De én sem. - Még ha lényegében magával rántott is, lehetett volna szavam ellene. De nem akartam. Bármi is legyen köztünk, mindig is az lesz a legfontosabb, hogy biztonságban legyen. Akkor is számíthat rám, ha soha nem beszélünk. Remélem, ezt mondanom sem kell.
Mivel arra jutunk, hogy működhet a valami közöttünk, azonnal be is riasztok, régi aggodalmakat hozva elő. A reakciója meglep, biztos voltam benne, hogy legalább Alice-nek beszámolt... Ha nem is akkor, de utólag biztosan. Az pedig, hogy az aggodalmaskodásom ezúttal nem űzi el, kifejezetten pozitív.
Már csak a srácra kell rákérdeznem, aki mellett vidámnak láttam. És aki szerencsére nem volt tagja a Rendnek, de így nem is tudtam róla túl sokat kideríteni. Nem mintha kifejezetten nyomoztam volna, de azért néha nekem is van szabadidőm, amit ilyen apró-cseprő dolgokkal nagyon kellemesen el lehet ütni.
Valami bűzlik az elbeszélésében, amiért az arcát fürkészem. Nincs gyűrű, nem láttam, és egyébként sem így mondaná. Ha csak ennyire lenne felvillanyozódva az esküvőjétől, az nagy baklövés előszele lenne.
Félredöntöm a fejem, ahogy a menyasszonyra is rátér és felhorkantok. Tesztelni akar?
- Csak a zűr. - Leteszem az üres csészét az asztalra, aztán fordulok vissza hozzá. - Mint az előbb említettem, hajlottam az agglegény életre, hiszen azzal nem lehet gond, most mégis elbizonytalanodtam. - Nagyot sóhajtok. - Eddig valószínűleg túl biztonságosan éltem. - Nem színészkedem sokat, inkább az arcát figyelem. Túl sok volt az árulkodás, már csak valami biztos kellene. De nem kell azonnal, még beleélném magam.
Felállok.
- Lassan mennem kell, mert Fabian még mindig nem szereti, amikor elkésem. - Pedig megszokhatta volna már. - Azt mondtad, sosem csinálsz semmit, szóval ne most keress programot, rendben? Ha jól sejtem, Potteréknél találkozunk.

gideon+emmeline

Tizenöt évesen biztosan egy komoly "huuuu"-val reagáltam volna a komoly válaszára, most azonban csak vigyorgok. Elhamarkodottság, az nem azt jelenti, hogy nincs válasz, egyszerűen csak ugyanolyan makacsul fogja tartani magát az előbbi "semmi sietség" dologhoz, mint én. Ezt ki is mondja, én pedig mindentudón biccentek. Fő a megegyezés.
Minden túlőszinte szót az eddigi hiányával magyarázok, és egy kicsit megnyugtat, hogy ő is ebbe a hibába esik. Hiba ez egyáltalán? Az tény, hogy nem ezzel fogja lelassítani a dolgokat, de legalább képben leszünk. Én legalábbis máris tisztábban látok, mint egy órája, pedig le merem fogadni, hogy hazafelé még meggyűlik a bajom a gondolataimmal.
- Az más. Most már itt vagyok. - A hangsúly természetesen nem azon van, hogy ebben a pillanatban a kanapéján ülök, hanem hogy mostantól ennek sem kell elérhetetlennek lennie. Minden bizonnyal szigorúbbnak kéne lennem és nem ilyen könnyen megadni magam, de képtelen vagyok rá. Talán majd ha újra megütjük a bokánk, már nem leszünk ilyen bátrak.
A kényes témák is könnyen csúsznak most már, én pedig készségesen hajolok előre, amikor ő is. Talán mégis kapok valami határozottat?
- Hogy túl biztonságos volt? - Kérdezek vissza, bár sok mindenre nem érthette a kérdést. - Hiányzott belőle egy kis Vance-tűz. - Igyekszem elfojtani a vigyort, és a reakcióit figyelem. Tudom én, hogy most kerülgetjük a forró kását, nincs is ezzel semmi baj.
Sőt, itt is hagyom vele, hadd gondolja végig újra. Na meg, hadd gondoljam végig én is. A helyzet az, hogy Emmeline képes elvakítani a józan ítélőképességemet, anélkül viszont nehezen jöhetnék rá, hogy mit is akarok.
Kifogást keresek, lestoppolom az összes szabadidejét és előreutalok egy kicsit. A Rend gyűlése nem lesz olyan izgis, mint inkább lehangoló, de attól még találkozunk.
- Nem kell nekem ahhoz küszöb, hogy aggódjak. - Kivéve persze, ha ő iszkol át rajta, olyankor határozottan megnöveli az aggodalmam fokát. - Te vigyázz magadra - vonom fel a szemöldököm, mintha nekem nem is lenne mitől tartanom. - és látogasd meg Pomfrey-t, hátha tud segíteni. - Senkinek sincs szüksége rá, hogy ábrával illusztrálja Snape baromságait. Veszélyes baromságait. És határozottan nem aggódom túl a dolgot.
- Emmeline... - pillantok rá, és egészen úgy hangzik, még nekem is úgy tűnik, hogy mondani fogok valamit, de mégsem történik semmi. Egy másodpercig csak nézek rá, végigfuttatom a pillantásom zilált frizuráján, megkarcolt arcán és az ajkain..., majd hátat fordítok és lerobogok a lépcsőn.
Gyűlölöm, hogy idebent nem lehet hoppanálni.

// Köszönöm a játékot ^^ //