Emmeline & Rick & Gideon - Vacsora

A tarkójánál fogva húzom magamhoz, hogy befogjam a száját, ne beszéljen örökké butaságokat. Biztosan jót főzött és biztosan nem hozna szégyent ezzel senkire, éhen sem maradtunk. Richard sem azért menekült el, hogy beüljön az első McDonalds-ba, hanem mert érezte ő is... Bár nem nagyon értem, hogy jönnek ide a szüleim.
- Ahogy az édesanyámat ismerem, Miss Vance, amint megsejti a hírt, ő maga fog felkeresni... - Nem lepne meg, ha én vagy Fabian, esetleg Molly valami kéteset mondana véletlenül, és anya azonnal utána szeretne járni. Milyen régóta is mondogatja, hogy a fiai sosem nősülnek meg... - Viszont én szeretnélek hazavinni az ünnepekre és akkor bemutatni nekik. Mindenkinek. - Visszaváltok a hivatalos stílusból, és izgatottan végigsimítok az arcán, várva a véleményét. Sosem töltöttük még együtt sem a karácsonyt, sem pedig a születésnapomat, és bár ezek tényleg minden évben ismétlődő események, mégis fontos lenne, hogy ezentúl másképp legyen. Minden napomnak a részese legyen, nem holmi titok vagy játék. Kinőttük már azokat az időket, nem? Öt hétig talán még elviseljük, addig is csak a szüleim maradnak ki a titokból, itthon tudhatja már mindenki.
- De ezt vegyem úgy, hogy sürgősen esküvőt szeretnél? - Még nem igazán beszéltünk erről, mintha a jegyesség önmagában elég lenne - de örülök, hogy nem csak én vagyok türelmetlen. Szeretném rábízni, hogy pontosan milyen ünnepséget és mikor szeretné, ez mégiscsak az ő nagy napja (tisztában vagyok vele, hogy csak másodsorban az enyém, de nem is óhajtom a nagy felhajtást magam körül), a pénz pedig lényegében nem akadály.
Az gondot okozhat, ha nem őszinte velem, elvárnám, hogy mindenbe beavasson, most mégsem követelőzök. Egyrészről, tényleg bízom a józan ítélőképességében, kérne segítséget, ha szüksége lenne rá, másrészről pedig egyszerűen nem akarok erőszakos lenni. Hagynom kell, hogy teljesen megtaláljuk egymást, hogy ő akarja elmondani... Bevallom, hogy az elmúlt fél évben eléggé felpörögtek az események közöttünk, de sosem éreztem még ilyen rendben magam, nem akarom hát elrontani sem.
Balommal a derekát ölelem át és szorítom magamhoz, míg másik kezem a hajába túr - ha akad benne valami csat vagy hajgumi, attól rövidúton megszabadulok, csak a hosszú, selymes tincseit akarom az ujjaim között érezni.
- Szeretném, hogy felvedd a nevem. Tudja mindenki, hogy hozzám tartozol - búgom az ajkainak, miközben végigsimítok az arcán, a nyakán, mellén, majd gondolva egyet, mindkét kezem a feneke alá csúsztatom, hogy felkaphassam, és majd csak az ágyon tegyem le újra. Mert szeretném most és mindig, szeretném, ha az enyém lenne és nem volna titok.

Egy kicsit megijeszt a hezitálásával, hiszen eszemben sincs visszavonni az ajánlatot. Sokszor eljátszottuk már, a titok per nem titok feleletválasztást, de eddig sosem választottam a második opciót. Először furcsának tűnt magamhoz vonni az utcán, vagy a kezét fogva végigülni egy Rend gyűlést, azonban egyáltalán nem volt az. Be kell látnom, hogy évekkel ezelőtt sorozatosan követtem el a hibákat, és ezek között nem szerepel, amikor először megcsókoltam. Mindig is tudtam, hogy ő kell nekem, pont ő, mert miért ne, meg mert tökéletes volt... Én viszont még nem álltam készen, nem akartam túl komollyá tenni. Most sem vagyok fiatalabb, mint annak idején, mégis ideálisabb a jelen, mint a múlt volt. És többé már nem esünk ugyanabba a hibába, úgyis kiderült már, hogy visszasodródunk egymáshoz, így vagy úgy.
- Nem a szüleim miatt nem tettük meg. - A szemébe nézek, hogy ettől ne féljen, lehet, hogy aranyvérűek vagyunk magas elvárásokkal, de nem hiszem, hogy kifogásuk lehetne Emmeline ellen. Nem kell ugyanazon végigmennie, mint Arthurnak, akit a szüleink nemes egyszerűséggel nem akarnak Molly mellett látni. A testvéreim támogatását már élvezi, így gond nem lehet. - Kedvelni fognak. - Okos és talpraesett lány, tud viselkedni. Kedvelni fogják.
Talán nem annyira, mint én, de irreális elvárás lenne arra számítani. Senki sem szeretheti annyira, mint én teszem, senkihez sem tartozhat jobban, mint hozzám.
Ezt pedig ki is használom, de nem csúnyán, csakis élvezetesen.

A mellkasomra húzom a lányt, a tökéletes lányt, a menyasszonyomat, és egészen elkalandozok, ahogy a haját simogatom.
- Azt tudnod kell, hogy eléggé családcentrikusak vagyunk. Prewettek. - Biztosan érezte ezt már abból, ahogy róluk beszéltem, viszont most egészen másra gondolok. A meglévő családomon kívül, az újra, vele. Puszit nyomok a buksijára. Hiába mondott már igent, még mindig kellemesen új a gondolat, hogy hamarosan feleségül veszem. Tudnia kell, hogy ezzel csak elkezdődik valami... és valószínűleg szükségünk lesz egy nagyobb házra. Haha.
Szándékosan hagyom figyelmen kívül a világ eseményeit, ehhez semmi köze a világnak. Talán annyi mindenben mégsem változtam meg.

Lehetséges, hogy Emmeline-nal nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, és talán soha nem is lesz, amilyen mások tudunk lenni egy-egy kérdéssel kapcsolatban - de ismerem és ismerem a családomat is. Rendben lesznek. Az én hibám, hogy még nem ismerik egymást, ezen pedig segíteni is fogok, amint lehetőségem lesz rá. Mondhatnám azt is, hogy amint biztos leszek benne, el akarom venni a lányt, de hát abban már biztos vagyok egy ideje.
Ha a gondolatmenetem meg is szakad, kihasználva a lehetőséget, hogy tényleg az enyém és az is marad mindörökre, nem kell neki sok idő, hogy visszatérjek erre a fonalra.
- És felkészültél? - Kiszélesedik a mosolyom, bár ezt nem láthatja. Apró puszit nyomok a hajára. - Emlékszel, amikor tavaly megszületett Fred és George? - szórakozottan játszadozom a tincseivel.
A húgom már rendesen gyarapítja a családot, én pedig nagyon büszke vagyok rá. Bár a szüleink nem támogatták Arthurt, most már nagyon is örülnek a sok unokának. És nem értik, a fiaiktól miért nincs még egy sem.
A Rend gyűlésein rendszeresen találkoztunk, arra viszont valahogy sosem számítottam, hogy a Weasley-házban futunk majd össze. Véletlenül, miután megszülettek az ikrek. nem mondhatnám, hogy bárki meglepődött, hogy 1, Molly sokadszoros anyuka lett 2, ikrek lettek a fiúk, de mi ketten aznap igazán meglepődtünk. Máskor fel tudtunk készülni, hogy találkozunk, de... Tisztán emlékszem, hogy én határozottan meglepetten bámultam rá. Kicsi Freddel a karján. Gyönyörű volt. Sugárzott a boldogságtól, és ez még sokszorosa lehet, ha majd a saját újszülöttjét tartja a kezében...
- Édesanyám szereti az unokákat. - A füle mögé tűröm a haját. - És amint a feleségem leszel... - Nem fejezem be a mondatot, egyrészt, mert egyértelmű, másrészt, mert ujjaim az álla alá csúsznak és ha nem aludt még el, magamhoz irányítom egy csókra. Csodálatos élet áll még előttünk.