Benjamin & Emmeline - Prewett lakás

Amilyen időket mostanában élünk, nem csoda ha az ember igazából elfeledkezik mindarról, ami meghatározta a mindennapjait. Számomra már egyre nyilvánvalóbb, hogy a Minisztérium gyakorlatilag mint biztonságos terep megszűnt létezni. A történtek után? Ugyan már, nem csodálnám, ha elfogóparanccsal kopogtatnának az egyik pillanatban a házunk ajtaján. Az aurorok többségében sem bízom igazából és elszomorít, hogy a tagok, akikkel vállvetve harcoltunk oly' kevésnek tűnnek ebben a csatában.
De most nem emiatt ácsorgok drága barátom ajtaja előtt, akit talán nem is olyan régen pillantottam meg az ellenkező irányba menni. Nem olyan sürgős most beszélnem vele, noha van mit bőven fontolóra venni, ami őt is érinti, elvégre a fiam keresztapja is egyben. Apró mosollyal pillantok fel az ajtónyitóra, nevezetesen Emre. Ő is ott volt a bálon, noha volt amikor elkeveredett tőlünk. És belegondolva igazából amikor ott volt is végig csak Gideonhoz beszéltem.
- Szia. Nem szükséges, nem olyan fontos. Igazából... veled szeretnék beszélni. - pont emiatt is jöttem. Amint szélesebbre tárja az ajtót, félszegen pillantok befelé, majd indulok is el. Ismerem a házat, számtalanszor jártam már itt, az invitálás is inkább csak az illemi kérdés miatt van, amúgy betalálok magam is a konyhába. Az invitálását egyben hellyel kínálásnak is veszem és le is ülök az egyik székre.
- Köszönöm, elfogadom. De csak ha te is kávézol velem. - nem szeretek egyedül bármit fogyasztani, akkor sem ha nem alkoholról van szó. Frusztrál, azt hiszem.
- Szeretnék gratulálni. - Gideon már sokat fejtegette nekem azt a tervét, hogy meg fogja kérni Emmeline kezét. Márpedig ahogy látom a gyűrű igen csak jelen van immár. az asztalon összefont ujjakkal támaszkodok meg az alkaromon és figyelem, ahogy tevékenykedni kezd a konyhában. Nem is tudom hogy hozakodjak fel a bocsánatkéréssel. Végtére is akkor az igazi, ha minden tisztázott.

Mint ha arcán meglepettséget vélnék felfedezni. Talán nem számított rá, hogy inkább vele beszélnék most, mint Gideonnal, hisz az imént még utána akart navigálni, ha esetleg vele óhajtanék valamit megosztani. Most nincs igazán megosztani való, persze amik mostanában történnek, szinte adna bármikor okot egy társalgásra róla, mit is szól hozzá. Erről végtelenségig lehet beszélni, sopánkodni, az esélyeinket latolgatni, vagy bármi más. Én most nem szeretnék semmilyen hangulat elrontója lenni, hisz nincs most gond egyikünknél sem. És ez így van jól.
Helyet foglalok az asztalnál, kezembe veszem a gondosan összehajtogatott szinte még friss lenyomatú újságot és fellapozom. Megvallom őszintén, hogy még nem jutottam el addig, hogy beleolvassak. Bár tele van biztos hazugságokkal, áltatásokkal, álhírekkel. A támadásokról épp csak minimálisan írnak, amit nem lehet már eltussolni. Pedig ha a varázslótársadalom a sarkára állna, nem lennének Voldemort félék és csatlósaik, mert esélyük sem lenne.
- Három cukorral és sok tejjel, épp hogy világosbarnás legyen. Nem vagyok a tömény kávé híve. És édesszájú vagyok. - mosolyom még szélesebbé válik. Csupán csak ennyin múlnak néha az élet apró örömei. Egy kis finomság, egy gesztus, bármi.
- Természetesen! - ezt már nem bírom megállni a fogsorom teljes villantása nélkül. Talán még a testvérénél is előbb tudtam meg, hogy mik a szándékai. Én pedig hogy őszinte legyek, talán jobban is örültem nála. Igazán összeillenek, Gideonra ráfér már, hogy egy nő kihasson az életére. Na nem mint ha gond lenne a kifinomult agglegény viselkedésével, mert egy igazi gentleman. De jót tenne neki, ahogy nekem is jót tett az, hogy megnősültem.
Abban a pillanatban csukom is össze és teszem le az újságot, hogy felőlünk érdeklődik. Majd otthon jobban átnézem, most ez várhat.
- Köszönöm a kérdésed, megvagyunk. Bár erősen fontolgatom, hogy ideje lenne hazamennie Dominak a családjához, ez az egész háború nem a gyerekeknek való. Pedig igazán szépen cseperednek, Ayden egy vérbeli kisördög. Néha mint ha látnám a képességei jelét is, legutóbb a sütis tál valahogy az asztal szélére varázsolódott, mire ő odaszaladt az asztalhoz. Az apróság pedig egyre csak hurkásabb és tündéribb. - mondom mindezt elfogultan, de ezt nem csak én mondhatom el róla.
- Egyszer eljöhetnél hozzánk, szívesen várunk. - teszem is hozzá széles mosollyal, miközben keverek a kávén, mielőtt abba beleinnék. Pont eltalálta, remek lett az íze és ezt egy hümmögéssel is alátámasztom.
- Finom a kávé. Veletek akkor minden rendben, igaz? - kérdezem én is inkább egyfajta udvariassági körként, de a gondolataim már a következőkön járnak.
- És azt hiszem tartozok neked egy bocsánatkéréssel.

Az újságot lapozva hallom meg a kérdést, amire felpillantok rá, majd vissza a lapok közé. Forgatom, forgatom, de csak egy nyúlfarknyi cikket találok.
- Van, de alig pár szó. Olyan, mint ha az újság is megpróbálná kissé ellehetetleníteni. Míg korábban oldalakat publikáltak róla, most néha alig látok cikket. Valahol felháborító, Skeeter igazán tehetne érte valamit, ha hithű rendtagnak gondolja magát. Remélem nem ez a visszaszorulás lesz Fabian veszte. - mondom kissé fásultan, sóhajtva is egyet rá.
Mosolyt csal azonban az az arcomra, hogy megjegyzi, mennyire jó barátja vagyok Gideonnak. Azt hiszem ránk kellően igaz, hogy családnak nem is azt hívják, ahová a vér szólít, hanem akik között megtaláljuk a szeretetet. A kezemet tűzbe tenném a családomért, de ők semmit nem észlelnek abból, hogy mi zajlik a mágusvilágban. Nem építhetem ki jobban az ismertségemet a varázstalanok között, hisz noha én is oda tartoztam, ma már csak a családom emlékeztet minduntalan erre. A számításaimat pedig a varázshasználók között találtam meg. Azt hiszem menthetetlen voltam abban a pillanatban, ahogy szoros baráti szövetségre léptem Prewettékkel és megismertem Domit.
Jó látni, hogy Emmeline nem zárkózik el, nem szól közbe miközben mesélek. Végighallgat, látom az arcát, a szemeiben hogy tényleg érdekli és nem csak amolyan udvariasságból tesz így. Egyszer tényleg igazán megismerhetné a családomat jobban is, ha már lassan amolyan családtag lesz.
Alighanem valamin sikeresen elbambul, én pedig jól szórakozva kuncogva teszek is egy megjegyzést.
- Valaki elrabolta a realitásodat. Tán csak nem elfantáziáltál valamin? - kérdezem még mindig kellően jól szórakozva a helyzeten.
- Valóban. Azt hiszem a támadás idején nem kellően vettem figyelembe azt, hogy te is nagyszerű segítség lettél volna, nem csak a többiek. Mentségemre, hogy a hirtelen beütött káoszban alig találtam meg önmagam józanságát is. De egy szó mint száz, szeretnék bocsánatot kérni emiatt.