Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
Már legalább két órája annak, hogy lement a Nap, én pedig még mindig keresem az áldozatomat, akit lassan kerek egy órája szem elől vesztettem, amikor eltűnt a tömegben. Ez is csak amiatt a nyomorult hapsi miatt van, aki nekem jött. Minden áron meg akart hívni egy italra, hogy bocsánatot kérjen, én meg mérgemben megátkoztam. Rögtön el kellett tűnnöm, és csak fél óra múlva tértem vissza arra az utca részre az Abszolúton. Még mindig nem találom, akitől az információkat akartam kicsikarni egy igen fontos dologról. Végül egy lemondó sóhajjal álltam meg és dőltem neki az egyik üzlet falának. Már teljesen besötétedett, az üzletek is bezártam, már biztos nem fogom megtalálni. Talán holnap szerencsésebb leszek. El kéne menni inni egyet. Megigazítottam a bal alkaromat fedő neccből készült kesztyűt, aztán felnéztem és megpillantottam a távolban egy alakot. Besiettem a legközelebbi szűk kis utcába, majd leguggoltam egy hordó mögé, és onnan várakoztam. Egy rendtag is lehetett, vagy bárki más. Jelenleg senkivel sem akartam találkozni, főleg az ellenség oldaláról. Totál kivagyok a mai kergetőzéstől, már csak egy... vagy sok italra vágyom és egy kiadós alvásra. Pár óra is megteszi. Hallottam, ahogy a léptek egyre közelebbről koppantak a macskaköveken. Hamarosan megpillantottam egy fekete talár szegélyét a látóteremben, majd felnézve felismertem egy társamat. Lestrange? Mit keres erre Rabastan? Halkan felálltam, majd a szemben lévő üzlet falának lapulva kilestem. Láttam, ahogy a Zsebpiszok köz felé igyekszik. Nincs miért követnem. Azt csinál, amit akar. Éppen visszahúzódtam a rejtekembe, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Pálcám pillanatok alatt a kezembe került, majd megpördültem. –Ki vagy? – kérdeztem, és a pálcám végén fényt gyújtottam, hogy láthassam ki került a hátam mögé, miközben Rabastanra figyeltem. Nem jó dolog, hogy hagytam valakit így mögém lopózni.
Mindenem viszket attól, hogy a Zsebpiszok közbe menjek, de meg kell tennem. Nincs más választásom. A bátyámért, a családomért. Kate Denver nem akarta, hogy megtaláljam azt a halálfalót, de annyit azért elhintett, hogy a Zsebpiszok köz jó kiindulópont. Tudom, hogy veszélyes, de nincs más lehetőségem. Damont elvesztettem, mikor beállt közéjük, a bátyámat nem fogom. Csak azért, mert egy befolyásos halálfalónak nem tetszik, hogy helyette a testvéremet választotta a lány, akit kiszemelt magának. Szerettem volna kivonni magam ebből az egészből. Hinni, hogy ez a háború nem ér el hozzám, nem lehet rám kihatással és nyugodtan építgethetem a kvdiccsjátékosi karrierem Walesben. De rá kellett jönnöm, hogy ez naivitás volt a részemről. Nem fogom hagyni, hogy valami mocsok veszélyeztesse a bátyámat, a családomat. Megkeresem, ha addig élek is! Bár nem tudom, mit tehetek majd ellene, de nincs más megoldás. Megteszek mindent, amit tudok. Ezért vagyok most itt. Már majdnem elértem a Zsebpiszok közt, mikor az utca végén, amitől két szűk kanyarra nyílt a keresett hely, egy hordó mögül egy sötét hajú, fiatal nő kémlelt ki és vissza. Megtorpantam tőle néhány méterre, bár nem tudom, mi hívta fel rá a figyelmemet. Gyorsan a falhoz lapultam. Valami miatt, ösztönösen úgy éreztem, nem szabad a szeme elé kerülnöm. A félhomályban az arcát nem láthatom, ahogy megfordul, csak a kezében feltartott pálcát és a hangját hallom, ahogy megszólal. Valahonnan mintha kicsit ismerős lenne a hangja, de hirtelen nem tudom hová tenni. Halkan, óvatosan megmarkolom én is a pálcámat, amit a zsebemben tartok és még a lélegzetemet is igyekszem visszafojtani, míg a falhoz lapulva várok. Sok itt a hordó, láda és egyebek, nem láthat onnan, ahol van. Bár nem akarok tőle semmit, ezen a környéken, pláne a mostani időkben, nem bízhat az ember senkiben. Persze ha úgy alakul, elé állok. De nem tudhatom, nem támadna-e rögtön, ha meglát, ezt pedig nem kockáztathatom meg. Persze ha esetleg tud valamit a halálfalókról, még akár segíthet is. Bár nem vagyok benne biztos, hogy annyira segítőkész lenne. Jobb, ha kivárok.
Miután kimérgelődtem magam, hogy elvesztettem a célpontomat a délután folyamán és estig sem találtam rá újra eldöntöm, hogy el kéne menni inni. Alkoholba fojtani a bánatot a legjobb, amit tehetek. Holnap újra kell próbálkoznom, mert muszáj megszereznem azokat az információkat, amiket tud. Azok nélkül én nézek kínok elébe, amit szeretek elkerülni. Nem éppen csiklandozó bűbáj az a cruciatus. Amikor úgy döntenék, hogy elindulok a Zsebpiszok közbe mozgást veszek észre a távolban. A lehető leggyorsabban bújok el, hogy elrejtsem magam. Már csak kíváncsiságból is, hogy ki a fene jár még erre ebben az időpontban. Aztán megtudom. Rabastan az, a Lestrange-ek egyike, aki éppen afelé igyekszik, amerre én is készültem, hogy elüssem az este hátralevő részét. Még kínozni sincs kedvem, pedig ez aztán nagy szó nálam. Főleg, hogy eléggé élvezni szoktam. Amint Rabastan jócskán hallótávolságon kívül került, én pedig visszahúzódtam a rejtekhelyemre, akkor éreztem meg, hogy nem vagyok egyedül. Az én megérzéseim pedig ritkán vezetnek tévútra. Valaki van itt, és esze ágában sincs megmutatkozni, még akkor sem, amikor rákérdezek. Most vagy berágat és kiátkozom a rejtekhelyéről, vagy hagyom és tovább megyek. Viszont akkor is zavar, hogy ki az az istenverése, aki még erre jár ezen a sötét éjszakán. Pálcás kezemet a csípőmre vágom és feszülten sóhajtok fel. – Addig gyere elő, míg megvan a türelmem. Tudom, hogy itt vagy – mondom, hátha ezzel végre előcsalom. Lehet, hogy halálfaló vagyok, de nem átkozok meg minden jöttmentet, csak akkor, ha az a jöttment támad meg. Viszont biztos, hogy nem rend taggal van dolgom, mert azok már rég megtámadtak volna. Az ő körükben azt hiszem elég ismert vagyok. Nem pofázhattam volna ennyit. Na, meg én sem lennék már itt, ha tényleg egy rend taggal kerültem volna össze. Minden esetre most nem terveztem senkit sem bántani, de ha kihoznak a sodromból ez még változhat. Egyelőre biztonságban van tőlem az, aki itt bujkál.
Egyáltalán nem tetszik nekem ez a hely. Nem állítom, hogy egy szent voltam, aki mindig utálkozva tekintett a Zsebpiszok közre, de tény, hogy nem igazán vágytam errefelé kószálni sosem. Elég volt csak a környékére mennem, hogy lássak egy-két fura alakot és ez nekem több, mint elég is volt belőle, köszöntem szépen. Most azonban jó okom van itt lenni. Illetve bár ne kellene. De a családomért, a bátyámért muszáj cselekednem. Sok mindent elviselek, de azt nem, hogy valaki azokat fenyegesse, akiket szeretek, akik fontosak nekem. Persze jogos talán valahol, ha sokan, így Kate Denver is őrültségnek titulálja azt, hogy én szemtől szembe akarok felkeresni egy halálfalót. De ők is csak emberek. Szerintem ez a legjobb, amit tehetek. Ha elbujdosunk, menekülünk, csak még inkább megerősítjük őket. Csak azokat lehet elnyomni, akik félnek. Én pedig nem félek. Persze van bennem racionális félelem, de nem rettegek oktalanul. Csak emberek. Mágusok, boszorkányok, mint én vagy a családom fele. És nem tudom hogyan, de meg fogom állítani ezt az elvetemült egyedet, aki a testvérem fejére pályázik. Kerül, amibe kerül. Mielőtt azonban egyáltalán a közelébe kerülhetnék bárkinek, aki segítségemre lehet, néhány saroknyira az úti célomtól, egy női alakot pillantok meg, ami valamiért arra késztet, hogy rejtekbe húzódjak előle, még ha a sötétben nem is látom az arcát. Ő azonban megérzi a jelenlétem és igencsak fenyegetően szólít fel arra, hogy bújjak elő. Valahonnan ismerősen cseng a hangja, de nem tudom hova tenni. Először nem is mozdulok, remélve, hogy tovább áll, ám úgy fest, nem szándékozik ilyesmit tenni és ennek hangot is ad egy ismételt felszólítással. Nem akarok bajt, így csak egy lehetőségem van. Elé állni. Nem szeretnék támadólag feltűnni előtte, ezért a pálcámat csak a zsebemben szorítom meg, végszükség esetére, de nem veszem azt elő, bízva a legjobbakban, ahogy veszek egy mély levegőt és ellököm magam a faltól, ami mögött megbújtam.
- Itt vagyok. Ne haragudj, nem tudom ki vagy, de nem akarok bajt - szólalok meg határozott, jól hallható hangon, ami a néma kis sötét utcában még hangosabbnak hat, mint eredendően terveztem. Remélem, nem ijesztem meg annyira vele, hogy reflexből támadjon. Az nagyon nem lenne szerencsés.
Aki nem ismer engem, mint halálfalót, azokat könnyen be lehet csapni. Csak egy apró kis változtatás az információhalmazokban, és máris máshogy láthatnak engem. Persze a Rend tagjait és azokat, akik ismernek a Roxfortból nem tudnám átejteni. Viszont idegenekkel már más tészta. Ráadásul most szívesebben lennék a Zsebpiszok köz valamelyik lebujában és innék valami erőset, hogy lezárjam ezt a kudarccal végződő kicsit sem jó napot. Holnap meg próbálkozhatok ismét, mert addig nem kerülhetek a Nagyúr szeme elé, amíg nem teljesítettem ezt a feladatot. Most viszont más elintéznivalóm akadt. Valakit megéreztem a közelemben. Az az érzés, hogy nem vagyok egyedül nálam nem paranoia keltette tévhit. Persze mindig benne van a pakliban, hogy még is csak tévedek, viszont minden idegszálam egyetért velem abban, hogy itt bizony van valaki. Viszont mielőtt elveszteném a türelmem véglegesen, és átkokat kezdenék küldeni a feltételezett rejtekhelyére, előhívom. Egyre inkább sürgetőbben, és talán kissé fenyegetően is hat. Nem szeretem, ha szórakoznak velem. Főleg nem ma, és nem most, amikor pipa vagyok amiatt, hogy meglógott előlem a célpontom. Igazából levezethetném rajta a feszkót, de én most inni akarok. Sokat. Aztán hazamenni, kidőlni és másnapig fel sem kelni. Amilyen szerencsém lesz, valaki úgy is fel fog verni. Végül aztán nem kell többször, más hangnemet váltva előhívnom a másikat. Nem túl jók a fényviszonyok, nem tudok jól kivenni az arcát, de annyi biztos, hogy nővel van dolgom, és talán korban is közel állunk. Fene jó. Mit keres valaki egy ilyen helyen? Nem tűnik olyannak, aki az éjszaka leple alatt a Zsebpiszok közt járja. Az átlag boszik meg ilyenkor inkább az otthonaikban ülnek, vagy legalábbis egy barátságosabb helyen. Talán, ha még nyitva lenne egy üzlet is az Abszol úton, nem lenne ilyen fene mód furcsa az itt léte. Az biztos, hogy legalább volt annyi esze, hogy elbújjon. Ha nem vagyok ennyire figyelmes, talán észre sem vettem volna, hogy itt van. Így viszont volt szerencséje, hogy kiszúrjam. – Csajszikám, veszélyes erre éjszaka, már csak a halálfalók miatt is. Egyébként én sem tudom ki vagy, úgyhogy kvittek vagyunk – mondom, miközben a pálcámat a kezemben fogva csípőre teszem a kezem. Úgy tűnik nem ismer, így viszont azt sem tudhatja, hogy halálfaló vagyok. A Sötét Jegyet pedig jól takarja a necc kesztyűm. Én pedig hülye leszek ezt az orrára kötni. – Mit keresel erre egyedül?
Természetesen szegről-végről már az elejétől kezdve értesültem a háborúról, a forrongó indulatokról. Illetve onnantól, hogy nagyobb méreteket öltött ez az egész, biztosan. A Sötét Nagyúr folyamatos felemelkedéséről és a Roxfort tananyagának lebutításáról, illetve szinte teljesen elméletivé tételéről nem lehetett nem tudni abban az időben, mikor én az iskola padjait koptattam. Mint ahogy az egyik griffendéles évfolyamtársam, Lily Evans által szervezett rendről sem. Bár ez már kevésbé volt nyilvános, mivel én nem voltam egyértelműen ellenség, hozzám is elért a híre. Bár mikor az Abszol úton egy rejtélyes alak követni kezdett és csak az akkor még általam nem ismert Kate Denver közbenjárása mentett meg hetedéves koromban, komolyan elgondolkoztam a lehetőségen, hogy csatlakozom, hiszen meg kell tudnom védeni magam. Végül mégsem tettem. Talán közrejátszott benne az is, hogy akkoriban jöttem össze az eddigi legkomolyabb barátommal, Damonnal, aki mardekáros volt. Így már inkább nem is próbált agitálni senki. Pedig én sosem vallottam a halálfalók nézeteit. Egyáltalán nem. Damonnal is azért szakítottam, mert végül, engedve a családja nyomásának, halálfalónak állt. Ezt pedig én nem tudtam elfogadni. Így utólag abszolút igazoltnak is látom az akkori döntésem. Hiszen most egy halálfaló fenyegeti a testvéremet. Ez az, ami miatt itt vagyok, már a Zsebpiszok köz határán. Kate nem volt hajlandó hathatós segítséget adni, hiába kértem. Mint mondta, értem teszi, engem véd vele. Saját magamtól és tőlük is. De én túl makacs vagyok ahhoz, hogy mindez elrettentsen. Nem szokásom túlzottan félni. Az adrenalin pedig általában csak jót tesz a pályán is a teljesítményemnek. Miért lenne ez másképp az élet egyéb területein?
Most sem azért húzódok rejtekbe, mikor meglátok egy alakot a félhomályban, mert megijednék. Csak jobbnak látom elkerülni az esetleges szükségtelen konfliktusokat. Az illető, mint kiderül, egy fiatal nő, azonban megneszeli a jelenlétemet és nem épp barátságosan kiabálva próbál előhívni, mire jobbnak látom inkább felfedni magam. Aki a Zsebpiszok köz felé jár, nem biztos, hogy tisztességes alak, ki tudja, milyen átkokat küldene rám ellenkező esetben. Itt sokszor előbb átkoznak vagy ütnek, mint kérdeznének, ezt én is tudom. Ez tűnik hát a legveszélytelenebbnek. - Keresek valakit. Jobban mondva egy olyan valakit keresek, aki információval tud szolgálni egy bizonyos személy hollétéről - válaszolom érdeklődésére az igazságnak megfelelően. Nincs ebben semmi, amit titkolnom kellene. Bár sötét van és továbbra sem láthatjuk egymás arcát, pár mondat után úgyis rájönne, hogy nem vagyok épp ismerős itt, ha ő az, felesleges hát bármilyen mesét beadnom. Különben is, még az is lehet, hogy a segítségemre lehet. Meg így legalább aránylag barátságos is lehet a társalgás közöttünk. Vagy legalábbis nem életveszélyes és már ez is valami. Egyébként, ahogy még többet beszél, továbbra sem tudok szabadulni attól, hogy egy kicsit mintha ismerős lenne a hangja. De a sötétség nincs segítségemre, így ennél többet nem tudok megállapítani róla, arcot pedig továbbra sem bírok társítani a hanghoz emlékeimben. Meg simán lehet, hogy csak összetévesztem valakivel. Bár a hang az egyik legjellegzetesebb, legegyedibb azonosítója a legtöbb embernek, mégis megeshet, hogy csak az emlékezetem űz csúfot belőlem. Előfordul olykor az ilyesmi mindenkivel.
N em szeretem, ha elillan a „prédám”, főleg a fontos személy. Holnap mindenképpen a végére kell járnom, különben nem lesz jó vége a dolognak. Nem szívesen kapnék kínzást, hogy utána napokig hasogasson mindenem, mint egy kiadós testedzés után. Az legalább hasznos, a másik viszont túl fájdalmas. Eléggé kiéleződtek az érzékeim, hogy kiszúrjam a megbúvó lányt a sötétség leplében. Elő is hívom onnan, hogy kiderítsem miért is van itt. Ha letudtam, akkor elmennék inni, mert a mai kudarcot valami erőssel le kell küldeni. Szóval, amint a csajszival lebeszéltem itt a dolgokat, már itt sem vagyok. Amikor előkerül abban biztos lehetek, hogy nem egy Rend taggal van dolgom. Már csak azért is, mert nem igen bájcsevegne velem. – Ó, milyen sejtelmes valaki – mondom eljátszadozva a pálcámmal, majd teszek pár lépést felé. – Na, és kit keresel, hogy ilyen veszélyes hely közelében mászkálsz késő este? Annyi szent, hogy elég bátor ahhoz, hogy ilyen helyeken mászkáljon. Főleg ebben az időben, amikor leginkább mi tevékenykedünk. Egyes feladatoktól néha úgy érzem magam, mintha felcsaptam volna vámpírnak, amikor felcserélődnek az időszakok. Van, amikor megkövetelik, hogy éjszaka legyél ébren, és ha másnap nincs semmi dolgod, akkor van szerencséd. Különben jól megszívtad. Ha pedig elárulja, hogy még is kit keres ilyen nagy lelkesedéssel, talán még segíthetek is neki, vagy eligazíthatom valamerre. Bár, aki a legtöbbet tudhatja a Zsebpiszok közről és annak „állatfajairól” az minden bizonnyal Destiny lenne. Ő szinte ott nőtt fel, és a mai napig ott tölti az ideje szabad részeit. Ha én nem is, ő talán tud segíteni neki. De egyelőre nem kéne így előre szaladnom, hiszen nem is tudom hogyan állunk. Talán pont tőlem fogja megkapni a válaszait.
Nem érzem túl jól magam ezen a környéken. Túlságosan idegen nekem és ez kiszolgáltatottá tesz. Nem szeretem ezt az érzést. Szeretem a kezemben tartani az irányítást. Ez azonban már onnantól kezdve reménytelen, hogy megtudtam, mibe keveredett a bátyám. Talán ennek köszönhető az is, hogy amint azt Kate is mondta, őrültségeket készülök elkövetni. De bujkálni, meghúzódni, menekülni nagyon nem az én stratégiám. A háború is véget ér egyszer... Igen, de mikor és hogyan? Ezt senki sem tudhatja. Nem vagyok hajlandó félelemben élni. Bár meg kell hagyni, kicsit a torkomban dobog a szívem, mikor ez az ismeretlen nő olyan fenyegető hangon kezd kiabálni, hogy jöjjek elő, ha jót akarok magamnak. Tudom, a Zsebpiszok közben ezek nemcsak üres szavak, pláne a mostani időkben, így jobbnak látom inkább felfedni magam és megpróbálni megértetni vele, hogy nem akarok bajt, épp csak véletlenül erre jártam. Kezdetnek már az is valami azt hiszem, hogy nem támad rögtön, hanem végighallgat. - Egy férfit, aki a Sötét Nagyúrnak dolgozik. A nevét sajnos nem tudom fejből, de van nálam egy cetli, ha érdekel, megmutatom - kis mérlegelés után úgy döntök, elmondom neki az igazat. Nem feltétlenül okos persze ennyire terítenem a lapjaimat, de végül is nem tudja, ki vagyok. Még ha esetleg vissza is jutna az illetőhöz, hogy szaglászik utána valaki, sem tudhatja, ki az, hiszen sosem találkoztunk, nem ismer engem, aligha tudja ezt az információ összekapcsolni a bátyám ügyével. Egyébként is sötét van, amennyire én nem látom ezt a nőt, valószínűleg ő sem engem. Akár ellenség, akár nem, sokat nem árthat nekem. Mindenesetre a cetliért egyelőre nem nyúlok, nehogy a sötétben gyanús mozdulatnak vélje és támadjon. Úgy hiszem, míg ő nem kér erre, nem volna tanácsos. Mert én tényleg nem akarok bajt, de persze ha kell, megvédem magam. Provokálni viszont semmiképp sem szeretném oktalanul.
Ez a lány annyira titokzatoskodik előttem, hogy hiába akar annyira információkhoz jutni, így nem fog menni. Nem mellesleg arra sincs garancia, hogy ha el is árulja, tudok benne segíteni. Ha ismerem is merő véletlenségből azt, akit keres, nem biztos, hogy vannak róla olyan információim, ami neki hasznos lehet. Úgyhogy elég bonyolult ez így. Nem mellesleg nem akartam ivópajtit keríteni, se fecserészni nem akartam, így hát jobb, ha gyorsan pontot teszek erre a forró kása kerülgetésre. Most nem vagyok játékos hangulatomban. A következő válaszára megforgatom a szemem. Remek, ha kicsit dolgozik még ezen, akkor remekül beszélhetne rébuszokban. Nem érdekel az az átkozott cetli sem, csak be akarom fejezni ezt a szar napot! – Így biztos nem jutunk egyről a kettőre, de legyen – mondom felsóhajtva és megvakarom a tarkómnál a fejbőröm. Inni akarok, és azt hiszem itt az ideje, hogy lerázzam Miss Titokzatosságot. – Szívem, a Nagyúrnak sokan dolgoznak, de tudok valakit, aki még nálam is többet tudhat segíteni. Ha jól megfizeted őt, akkor biztos sikerrel fogsz járni. A Sötét Nagyúrnak dolgozik, de mellékesen fejvadász és bérgyilkos is. Ha valaki, hát ő bárkit előkerít neked vagy információkat szerez – mondom, miközben előveszek egy cetlit és elővarázsolok egy tollat, hogy felírjam rá Alexandra Destiny nevét és annak a helynek a nevét, ahol nagy valószínűséggel rá fog találni. Közelebb lépek újdonsült ismeretségemhez és felé nyújtom a papírost. – Őt keresd meg! A neve alatti helyen nagy eséllyel megtalálod, ha nincs ott, majd megmondják hol találhatod még. Nekem viszont marha rossz napom volt, és inni akarok, úgyhogy itt el is válnak útjaink. Én csak ennyiben segíthettem. Viszlát, Miss Titokzatosság! – köszönök el tőle megfordulva, felemelt kézzel, hogy aztán elhoppanáljak onnan a kedvenc kocsmám ajtaja elé. Elegem volt ebből a napból, már csak le akarom inni magam, aztán aludni egy jót, hogy aztán holnap mindent újrakezdhessek. Nem állhatok úgy a Nagyúr elé, hogy nem tudtam elvégezni egy ilyen egyszerű feladatot. Kész szégyen lenne.
//Köszi a játékot, és bocsi, hogy ennyire elhúzódott. //
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
//