Happiness can be found even in the darkest of times, if one only remembers to turn on the light.
Légy
te is tekergő!
Minden, ami fontos lehet.
♦ Kérünk mindenkit, mielőtt regisztrál, olvassa el a szabályzatot és lessen be a canon, illetve keresett listába, hátha valaki elnyeri a tetszését. ♦ Amint valaki felszabadul, fel fogjuk tüntetni. ♦ Karakterlap elkészítésére, főleg a canon karaktereknél és a keresetteknél 1 hét áll rendelkezésetekre, majd ha semmi jelzést nem kapunk, a regisztráció törlésre kerül. Ez vonatkozik az elfogadott karakterekre is: 1 hónap inaktivitás után a canonok átvehetővé válnak. Ha valakinek kell idő a lap elkészítéséhez, vagy az íráshoz, az kérem jelezze előre, hogy tudjunk róla! ♦ Varázslény karaktereket nem fogadunk el, csak különleges esetekben! Canon karakterek, vagy engedélyezett keresettek esetében lehetséges, saját nem! Megértéseteket köszönjük!
A Főnix Rendje közös szilveszteri bulit tart a Potter birtokon. A rend tagja mit sem sejtve ünnepelnek, míg hirtelen Halálfalók ütnek rajtuk. Valaki elárulta a rendet, Voldemort már tisztában lesz lassan az összes ellenállóról. Jól nem végződhet az este, de rajtatok áll mennyi kárral járjon.
Első körben nincs sorrend! Mivel nem tudjuk végül kik jönnek, kik érnek rá, időpont lesz amin belül írhattok. Onnan fogjuk tudni kik jönnek, és hol fog záródni a kör. Közben is lehet csatlakozni, de kérek mindenkit SZÓLJATOK!! Se Emmeline, se Lily nem harap, lehet beszélgetni. Örülnénk ha minél többen jönnétek főleg fontos karakterekkel, mert elég nagy fordulat lesz az oldal Történetében. Határidő: 16.00 Résztvevők: Lily Potter, James Potter, Felicity Nott, Voldemort, Richard Vance, Delia Mulciber, Mark Cavelier, Nigel Flamel, Benjamin Fenwick, Gideon Prewett
Kimondottan jó ötletnek tartom ezt a kis összejövetelt. Szükségünk van egy kis lazításra, és az sem árt ha jobban megismerjük a másikat. Egymás oldalán harcolunk nap, mint nap és van akit egyáltalán nem ismerek. Olyan varázsló és boszorkány is akad, akikkel még nem is találkoztam, csak baglyot váltottunk egymással. Így izgatottan és még is félve vártam a mai napot. James természetesen közönyösen viszonyult a dologhoz, feltételezem azért mert a haverjaink kívül úgy sem érdekel más emberi lény aki itt ma megjelen. Az egész Dumbledore ötlete volt, aki igencsak lelkesen és korán érkezett az előkészületekhez. Már mindenki itt van, a bálteremet ( mert az is van ) nyitottuk meg az ünnepséghez. Mondanom se kell nem igazán örültem neki. Úgy éreztem mikor a hatalmas kaput kinyitottuk, mintha a porszemek életre keltek volna, és az életcéljuk szerény személyem megfojtása volna. De mire is jó boszorkánynak ha nem erre? Egy kettőre kitisztítottuk a helyet, még házimanókat is kaptunk kölcsönbe, mivel én nem vagyok hajlandó tartani. Csak is fizetségért vehetnek részt. Úgy érzem az este kellemesen fog telni, mindenki cseverészik és szép számmal gyűltünk össze. Kicsit a vacsora miatt vagyok ideges, amit remélek jól fognak elkészíteni és mindenki talál ínyére valót. Az egyik falnál állok és nézelődök miközben a koktélomat iszogatom. Volt valami érdekes neve... amit nem jegyeztem meg... lehet jobb is. Köze volt egy bogárhoz, így azonnal kiürítettem a fejemből. Ahogy végig nézek az embereket, örömmel látom, hogy ennyien vannak a mi oldalunkon, és nagyon reménykedem benne, hogy mi fogunk győzni.
Valami nincs rendben, egyszerűen érzem a zsigereimben. Feszülten ültem az ágyamon egyenesen kihúzva magam, és csak szorongattam a pálcámat. Sok zárt ajtó volt mostanában, sok vadidegen varázsló fordult meg a házban, hogy aztán a bátyámmal együtt elvonuljanak. Valami készülődik napok óta, érzem. És azt is érzem, hogy nem lesz jó vége. Egyszerűen féltem a testvéremet, nem akarom hogy apánk nyomdokaimba lépjen, nem akarom hogy úgy járjon mint ő. De még is én mit tehetnék? Nem születtem bátornak, nem születtem hősnek. Egyik beszélgetését is kíváncsi s gyáva módon kihallgattam, miközben egy helyről beszéltek vidéken. Egy házról ahol sok ember van, és akiket... meglátogatnak. Tudom merre lehet az a hely, utána jártam. Viszont semmi olyanba nem találtam csupán egy elhagyatott régi épület van ott az információk szerint. Szilveszter van, kivételesen nem rendeztek nálunk semmifajta bulit, mióta anyám meghalt minden értelmét vesztette. A testvéreim mind elmentek, mikor Eliasnál rákérdeztem még is hol fog ünnepelni, remény telve hátha csatlakozhatnék, csak kitérő válaszokat kaptam. De tudtam, hogy valami rosszra készül. Így mikor hallottam, mikor távozik egyedül maradtam a hatalmas nagy házban... majd azon vettem észre magam, hogy szorosan behunytam a szemem és a kellemetlen hopponálás utóhatásaival küszködöm. Hogy mit csinálok itt egyedül és mi a tervem ? Fogalmam sincs. Azt tudom hogy tudni akarom mi folyik itt, és meg akarom védeni a bátyámat.
Az ünnepi hangulathoz egyáltalán nem méltó kedvem ellenére is megjelenek a Potter birtokon. Később érkezem, mint a többség és nem is tervezek éjfélnél tovább maradni. Éppen csak megmutatnám magam, kivenném a részem a beszélgetésből és nem maradnék le semmi fontosról. Nincs kifejezett vágyam, hogy alkoholmámorban várjam az új évet, de a karácsonykor családomra szánt idő most a Rendnek jár. Most még kötelező körnek érzem, de talán később majd jobb lesz. A kabátomtól rövidúton megszabadulok, de a pálcámat magamnál tartom - sosem lehet elég óvatos az ember. Benjamint és Fabiant keresem elsősorban, úgy tudom, itt lesznek. Talán Dominique is eljön, bár a gyerekeket biztosan nem teszik ki ilyen késői mulatozásnak. Remélem, hogy Fabiannak sem jön közbe semmi, jó lenne, ha idén is együtt ünnepelnénk a születésnapunkat. Vagy perceinket. Valami kis italt út közben magamhoz veszek és mindenkit szorgosan üdvözlök, akit csak ismerek. A többséget márpedig valahonnan ismerem, így nem haladok gyorsan, mindenkinek van pár halaszthatatlan szava.
Elégedett mosollyal az arcomon haladok végig a vendégeink között, némelyeket megjutalmazva egy-egy "kedves" észrevétellel, vagy pohárkával, amely nem minden esetben azt tartalmazza, aminek látni vélik. Mégsem lehet teljességében csíny- és unalommentes az este, nem igaz? Mikor elmegyek Tapmancs és Marl párosa mellett, még vetek egy utolsó, cinkos kacsintást a barátomra, hogy aztán a legártatlanabb arckifejezést magamra öltve tűnjek fel feleségem jobbján. - Megkönnyebbülés, hogy ezúttal nem egy gyűlés alkalmával kell őket látnunk - mondom közelebb hajolva a füléhez, majd jókorát kortyolok a mézboromból. Ekkor tűnik csak fel, hogy Lily is szorongat valamit a kezében. - Véletlenül nem Longbottomtól kaptad? - kérdezem mellékesen. Lehet, hogy a mi jó öreg Frankünk kitűnő kolléga, de még mindig ugyanolyan könnyen bedől a trükkjeimnek: fél órával ezelőtt a kezébe nyomtam egy tálcányi italt és megkértem, hogy ossza szét a jelenlévők között, amíg én elboldogulok a saját adagommal.
Hosszasan tűnődök a társaságon, miközben figyelem őket. A gondolataim messze járnak, odahaza. Az utóbbi időben sosem sikerült igazán kikapcsolódni, a legtöbb helyen, eseményen többnyire egyedül jelentem meg. Pedig Dominique mindig lemaradhatatlan volt az ilyen eseményekről. Hiába, a gyerekeket imádjuk, de néha ránk férne egy kikapcsolódás. Sok lemondással jár, hogy vagy ő vagy én maradok otthon, pedig ránk férne már egy kikapcsolódás igazán. Egy pohár alkoholt emelek el az egyik tálcáról, belekortyolok miközben tovább nézelődök. Kell a kikapcsolódás, önző vagy sem de eszembe sem jut, hogy mikor kapcsolódtunk úgy ki igazán. A gyerekeket a nagyszülőknél hagyhattuk volna, így Domi is itt lehetne. Hiányolom innét. Igazítok a csokornyakkendőn és nem is olyan rég látott barátomhoz lépek köszöntésképpen. - Hol hagytad a másik feled? - kérdezem széles mosollyal, miközben nyújtom felé a kezem. Azért meg kell hagyni, alaposan kicsípte magát. Mint szokta, elegánsan, szolidan. Egy pillanatra komorul el a tekintetem csak. - Em?
A hozzászólást Benjamin Fenwick összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 28, 2017 4:42 pm-kor.
Nem értem, miért kérdez mindenki Thea felől, mintha nem is Szilveszter lenne, hanem Valentin nap; mintha annyira rendellenes lenne, hogy külön töltjük ezt az estét. Áruljam el, hogy az összes többivel is így van ez? Halloweenkor alkoholmentes italokkal bújtam meg a háttérben, a halálfalókkal való összecsapás sebeit nyalogatva, és kótyagosnak tettettem magam, mikor sor került az elterelési hadműveletre. Most? Erőm teljében fordulok újabb és újabb körért, megfeledkezve róla, hogy Mark Cavelierhez bizony nem illik, hogy bánatba fojtja az italát. Esetleg fordítva. Túlságosan feldob a rengeteg barát és ismerős, mintsem bármiért is aggódnék. Legalábbis, amíg szembe nem találom magam egy olyan ismerőssel, akinek nincs közöttünk semmiféle keresnivalója. A lehető legártatlanabb mozdulattal ütközök neki, még nagyobb véletlenségből öntve rá az italom egy részét. - Upppsz, ezerbocs - vigyorodom el, majd (kissé eltúlzott) meglepetést színlelve lépek hátrébb. - Mulci? Nem gondoltam volna, hogy Snape öribarija beáll a világ megmentőinek hősies táborába. - Bár nem beszélek hangosabban, mint általában, a témánk így is rengeteg megütköző tekintetet von magára. Természetesen merő véletlenségből.
Elég sokáig gondolkodtam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e arra a kis összejövetelre, amit a Potter birtokon tartanak. Végül is nem sok közöm van hozzájuk, mondhatni alig ismerem őket. Most viszont itt állok az épület előtt szépen kiöltözve az alkalomhoz. Fekete ing és nadrág, hozzá pedig szintén ebben a színben egy kapucnis felső, vagy minek nevezzem pontosan. Talán nem is lennék itt, hogy Nigel nem tör rám a szobámban azzal, hogy készülődjek, megyünk. Nem, mintha olyan nagy kedvem lett volna az otthon befejezett munka után még ki is mozdulni. De, hát ki vagyok én, hogy ellent mondjak a kedves invitálásnak? Így hát öltözködni kezdtem. Amint végeztem már el is indultunk, és még időben is vagyunk. Nem jöttünk túl későn, még mindig érkeznek vendégek, akik elhaladva egyenesen befelé tartanak. Így hát mi is megyünk befelé egyenesen a bálterembe, ahol már egy egész szép nagy társaság gyűlt össze. Nem felejtettem el, hogy Nigel még indulás előtt arra kért, hogy meséljek egy kicsit a Főnix rendje tagjairól. Pontosan nem tudom, hogy kik is vannak közöttük, de akikről hallottam, azokról mesélhetek egy-két dolgot. A terembe lépve elvegyülünk a tömegben, miközben tekintetemmel ismerős arcok után kutatok. Igyekszem feleleveníteni mindazt, amit még a suliban pletykáltak, és amiket sikerült felcsipegetnem úgymond. Innen-onnan vannak információim, bár nem sok, és még így sem ismerek minden rend tagot. Nem álltam közéjük, hogy megtudhassam, annyira pedig nem érdekelt, hogy kutassak is utánuk, azt meghagytam a Nagyúrra. Ő bárkinél jobban képes információkra találni. – Ott! Tőlünk jobb oldalra, hátul a falnál, olyan tíz óránál. Sötétbarna haj és szem. Talán te is hallottál már róla ezt-azt. Ő Sirius Black, a Black család fekete báránya – legalábbis így emlegetik. Ha minden igaz, akkor jó barátságban van James Potterrel és Remus Lupinnal. Egykoron még Peter Pettigrew is a kis csapatukban volt – felelem, majd tekintetem tovább halad, és egy kicsit beljebb a teremben megpillantom Prewettet. – Ott van Gideon. Beljebb a terem közepe felé. Mellette, ha minden igaz, akkor ő Benjamin Fenwick, róla nem tudok semmit. Prewettről viszont annyit, hogy ő és Em jegyesek voltak, mielőtt apám téged választott volna a nővérem mellé. Fabian Prewett a testvére, aki jelenleg az egyik jelölt a miniszteri posztra – mondom Nigelre pillantva, majd fordulok egyet, és akkor pillantom meg azt a jelenetet, amikor Cavelier nekimegy Deliának, ami nem is volt annyira véletlen ütközés. – Ebből baj lesz. Azt hiszem hamarabb kerül sor a dolgokra – jegyzem meg, és ha Nigel követi a tekintetem, akkor láthatja ő is, hogy mi történik. – Ő ott Mark Cavelier, egy bajkeverő, egy bohóc. Halloweenkor szemtelenkedett a Nagyúrral. Nem mellesleg Lily barátja.
A parancsom szerint el kell vegyülnöm ameddig csak lehetséges, és ha esetleg kiszúrnának, akkor nincs késlekedés, be kell indítanunk a tervet. Legalább kilencen jelentünk meg itt, és mindegyikünk más-más időpontban érkezett, hogy ne keltsünk azzal is feltűnést. Amikor megérkeztem Rodolphus és Rabastan már itt volt, és csak akkor szúrtam ki őket, amikor már legalább egyszer körbementem a termen legfőképpen olyan emberekkel álltam le beszélgetni, akiket sose láttam még és ők se igen ismerhettek. Végül egy itallal a kezemben valahol a terem közepén cövekeltem le egy négy fős csoport mellett, akik között éppen a kviddics volt a téma a háború mellett. Néha beszálltam a beszélgetésbe, de egyébként csak hallgattam őket, miközben nézelődtem is, csak úgy ártatlanul. Egy egyszerű kis pánt nélküli ruha volt rajtam, aminek az aljára kis fekete virágokat varrtak fel. Azért választottam ezt, mert könnyebb benne mozogni, így nem fog az a veszély érni, hogy a saját ruhám miatt taknyolok el. A Jegyem egyáltalán nem látszik, tettem róla, hogy ez ne buktasson le. Egy bűbájjal először elrejtettem, majd egy kesztyűt is felhúztam, ami pontosan takarja azt a területet. Tekintetemmel nem csak a társaimat kerestem, hanem azt is figyeltem, hogy kik vannak eddig jelen a másik oldalról. A társaim közül, mintha Bellát és Rookwoodot is láttam volna. Hunték is éppen abban a pillanatban érkeztek meg, amikor valaki nekem ütközött. Hamar ki is derült, hogy ki az, aki szeretné, hogy átátkozzam a falon. Cavelier. – Ezer bocsánat sem lenne elég ahhoz, hogy helyrehozd a hülyeségeidet, Cavelier – mondom mérgesen, miközben a pálcámat kezembe véve megtisztítom a ruhámat. Sustorgás kezd szárnya kapni a szavaira, ami lassan morajlássá kezdi kinőni magát. Fantasztikus. Nem kicsit nézek rá dühösen és egyre inkább viszket azért a tenyerem, hogy a saját kezemmel fojtsam meg. – Gondoltam, benézek – felelem végül megvonva a vállam. Közben pedig hallom, ahogy más társaimat is felismerték a tömegben. Azt hiszem fel kellesz gyorsítani az eseményeket. – Semmit sem változtál, Cavelier. A suliban is egy bajkeverő voltál, ez a mai napig nem változott – mondom, miközben elkezdek hátrálni egy mosoly kíséretében, majd a következő pillanatban ki is tör a pánik, amint maga Voldemort is tiszteletét teszi köreikben.
Bár Voldemort nem ünnepli a karácsonyt, mégis a legszebb ajándékkal lepett meg minket a legutóbbi gyűlésen. Emmeline előtt igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, de belül tapsikolva viháncol bennem a gyilkolási vágyam. Egy Főnixrendje gyűlésre megyünk! Oda, ahol talán maga Dumbledore is tiszteletét teszi. Most először állok majd vele szemtől szemben, mióta elhagytam a Roxfort birtokot. Végre adódik egy igazi alkalmam a bosszúra. Gyermeteg izgalommal török rá Rickre, de nem igazán érdekel a véleménye. Lassan le is vehetem róla a gyűrűt, már elvégezte a dolgát. Rickből halálfaló lett, még akkor is ha ezzel ő maga sincs teljesen tisztában. Ha lehetőség adódik rá, ma megmutathatja szeretett vezérünknek is, mivé sikerült válnia. A terem csordultig van emberekkel és bár senkit sem ismerek, a legkevésbé sem vagyok zavarban. Tulajdonképpen senki nem érdekel Dumbledore-on kívül. Felőlem egy halom krumliszsák is lehetne az ünneplő tömeg, az sem érdekelne kevésbé. Ricket is csak azért kértem meg az ismertetésre, hogy tudjam, kik azok akiktől elvárható némi... hogy is fogalmazzak... önállóság. Aztán valami mégis megragadja a figyelmem. - Hogy kinek a vőlegénye? A feleségem volt vőlegényéről beszélsz? - kérdezem Ricket. Dühít, hogy ezen így elsiklott. Igaz, hogy sok vizet nem zavar, de ha valaki, akkor talán ez az ember keresheti Emmeline-t. Már pedig ha ez így van, nem ártana legalább jól megnéznem magamnak a pojácát. Már épp azon vagyok, hogy másodszor is végigmérjem, amikor meglátom Dumbledoret és a világ elhalkul körülöttem. Az öreg mágus ott áll a terem másik végében, kezében egy pohárral, köztünk megannyi ember elmosódott árnyéka. Érzem, melyik az a pillanat amikor felfogja, hogy én is jelen vagyok. Tekintetével engem keres, és amikor megtalál, mindig vidám, csillogó tekintete elsötétül. Tettének képei jelennek meg szeme előtt és akarom, hogy lássa, hogy minden pillanatát újra átélje. Hogy emlékezzen. Aztán hallom, ahogy agya kattanva megvilágosul és rájön, hogy lehetek én itt. Gyorsan nyúl a pálcájáért, de megállítja a tömegből érkező sikoly. A legjobbkor érkezett meg a mi drága vezérünk.
Sosem ünnepeltem semmit, főleg ilyesmit nem, hogy karácsony vagy szilveszter. Vagy bármi más ostobaság. Még akadnak olyan emlékeim az árvaházból, ahol megtartották ezt az ajándékozós idiótaságot. Semmi értelme nem volt az egésznek, ráadásul csak kiváltságosok kaptak hasznos ajándékokat, a többiek meg kaptak valami ronda kötött holmit. Azt hiszem egy ilyen alkalmával gyújtottam fel a karácsonyfát. Borzalmasan jó érzés volt, és még csak rá sem jöttek, hogy én tettem. De, most vissza a jelenbe, ahol éppen a Főnix rendje van terítéken, viszont nem csak azért jöttünk, hogy keresztbe tegyünk egyeseknek, hanem egy konkrét személyért is. Aki így vagy úgy, de mindenképpen velünk fog jönni. A módszer jelenleg teljesen mindegy, velünk jön. Mulciber gondoskodni fog róla, és talán nem is bízhattam volna jobb emberre. Persze ott lett volna még Nigel, de abban biztos vagyok, hogy most a legjobban a vén kecskén szeretne bosszút állni. Amint eljut hozzám a lebukás híre nem késlekedek. Luciusszal és a Carrow testvérekkel jelenek meg a teremben, majd az első átok már el is találja az egyik boszorkányt, bár csak egy egyszerű hátráltató ártást kapott. A figyelem felkeltése viszont tökéletesen sikerült, erről pedig mi más adhatna bizonyítékot, mint a felhangzó sikoly. – Nézzenek oda, milyen szép számmal gyűltek itt össze – jegyzem meg körbehordozva a tekintetem a társaságon. Akiket nem a félelmük fagyasztott le, azok máris pálcát ragadva álltak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszatámadjanak és védekezhessenek. Tekintetem megakad Dumbledore-on, majd egy gonosz mosoly terül el arcomon. – Ma egy régi ismerőse fogja bemutatni képességeit. Jó mulatást! Mulciber, ahogy mondtam, csináld! – adom ki a parancsot a hölgyeménynek, hiszen tudom, hogy Potterék nem adják könnyen magukat. Ne foglalkozzon másokkal, csak a cél lebegjen a szeme előtt. Én pedig meglendítem a pálcát tartó kezemet és útnak indítom az első varázslatomat, amit aztán újabb és újabb követ. Végül azok a halálfalók is szétszóródnak, akik velem együtt jelentek meg.
Kissé elbambultam, így majdnem magamra öntöm az italom tartalmát, mikor James hirtelen mellém kerül és megszólal. Mély levegőt veszek hogy ismét helyre állítsam a szívem ritmusát. - Igen, ezért is fűztelek meg hogy itt tartsuk. Talán itt jobban felszabadul mindenki, mert biztonságos. - mosolyodom el halványan, de miért nem hiszek a saját szavamban? Majd kérdőn tekintek rá. - Jah hogy ezt? Igen onnan van, miért ? - majd a vonásom egy kettőre megváltozik, és a legelső helyre ahol tudom le is teszem a poharamat. - Nem akarom tudni! - emelem fel a kezem. - Ha nem tudok róla nem is kell bocsánatot kérnem. - fél szemöldököm megemelve nézek rá, komolyan nem bír ki egy napot, egy összejövetelt mikor nem csinálna valamit? Olyan mintha inkább a fiam lenne mintsem a férjem. Szép számmal összejöttünk, és elég nagy tömeg gyűlt össze. - Hamarosan tálalnak, jöhet a vacsora. - mondom mosolyogva, nem igazán vagyok házigazdának való, nem szeretem az ezzel járó ... idegeskedést, de nem is sejtené az ember a házimanók mi mindent elintéznek. Bár meg kell mondjam minden egyes feladat kiadásnál volt némi lelkiismeret furdalásom. - Köszönök mindent, tényleg... sokat jelent ez mindenkinek. Tudom milyen nehéz neked... életet lehelni ebbe a helybe. Jó ember vagy. - mondom mosolyogva, majd egyszerűen oda bújok hozzá. Folyamatosan próbálok érzékeltetni vele, hogy vele vagyok de soha nem tudom mikor is van ezzel tisztában. Mindig mutatja a kemény "gyerek" külsőt , de néha azért megpróbálkozom vele. Majd sikítás.... az emberek menekülnek.... - ... ne... nenennenee... - egyszerűen... ez nem, nem lehet igaz! Itt nem! Hogy kerülhettek ide, hogy tudták meg! Nem hiszem el, hogy mostanában mindig ott vannak ahol mi, hogy nincs egy nyugodt percünk sem.... de hogy ide találtak... kétségbe esetten nézek Jamesre... áruló van közöttünk ez már biztos...
Nem okoz nagyobb gondot, hogy megtaláljam Benjamint, bár a kérdése után egyből azt kívánom, bár otthon maradtam volna. - Nem igazán vagyunk beszélő viszonyban mostanság. De erről most nem szívesen… - Elég megterhelő nem beszélni a mondhatni egyetlen barátommal, azonban ezt mégis vállalnom kell. Sosem tudhatjuk, éppen ki hall és mit. - Valahogy mindig úgy jön ki, hogy agglegényekként veszünk részt az ilyesfajta eseményeken. - Tudom, hogy minden jelenlévő tisztában van Benjamin családi állapotával, így ez nem teljesen igaz, de muszáj megengednem magamnak ennyi humort, különben eljár a szám. Újra és újra körülnézek, mintha Emmeline tényleg bármelyik pillanatban beléphetne a terembe. Ami nagyon is impozáns és meglepően tele van. Nem szeretem az olyan névleges tagokat, akik a megbeszélésre sosem, de a hacacáréra mindig megjelennek. Néhányukról azt sem tudom, pontosan mit is csinál, ami furcsa, mert a tavaszi Skeeter-ügy után azt gondoltam, ez majd megváltozik. Senkinek sem volt elég ideje mindenkit bemutatni egymásnak. Cavelier hangjára azonban irányába pillantok, megfeledkezve a gondolataimról. Ha Mulciber itt van, valószínűleg másoknak is sikerül bejutniuk. Közelebbi ismerős után kutatok, majd Potterék felé biccentek, hogy Benjamin is kövessen és oda csatlakozzunk. Bármi kisülhet még ebből, máris bizonyos vagyok benne, hogy jobb lett volna otthon maradni. A sikoly de ja vu-ként ér. Mint Halloweenkor. Sietősebbre veszem a lépteimet, amikor Voldemort hangja is elér. Eszemben sincs újra szembenézni vele, bár most elég sokan vagyunk, ki tudja, hány embere vegyült el körünkben. A pálcám a tenyerembe csusszan. Soha többé nem bízom senkiben, akiről személyesen nem bizonyosodtam meg előre. Lily idegessége azonnal érzékelhető, nincs egyedül a hitetlenkedésével. Figyelek, hol vannak még a többiek, Blackék is felénk tömörüljenek. Nem túl nemes a menekülés, de felkészületlenül érnek minket. Megint. Itt kéne hogy legyen az ideje, amikor mi ütünk majd rajtuk, de egyértelműen szét vagyunk esve. - Elő a pálcával! - sürgetem meg egy kicsit Lilyt, ha a férjura nem tenné. Feltűnően sokan voltunk, de ki gondolta volna? Keserűen válaszolok magamnak, hogy mindannyiunknak gondolni kellett volna rá. - Lestrange, Mulciber, Malfoy... Itt van a java. - Az átkozódás már kezdetét is vette, és csak remélni tudom, hogy a Cavelier gyerek megőrzi őrült szerencséjét.
Lily arckifejezését látva megállíthatatlanul tör ki belőlem a nevetés. - Szívrohamot ne kapj, asszony! - fejezem ki aggodalmaimat. - Kicsit korán van még ahhoz. Elvégre még meg sem tudta, mit kevertem az italokba. - Arra próbáltam kilyukadni, milyen megkönnyebbülés, hogy most nem kell végighallgatnunk a borongós híreket. - Úgy mondom ezt, mintha az én szavaimat szivárványos derű kísérné a gyűléseken. Részben talán azért, mert jelenleg nehéz elképzelnem, hogy bármi, bármikor zavarhatna, és ez nem csak az alkohol gyűjteményünk érdeme. A nászutunk feltöltött, és bár lassacskán egy hónapja is megvan, hogy visszatértünk, még mindig érzem a rám gyakorolt hatását, dacára (többek között) a nemrég történt eseményeknek. - Nem is kell, hiszen Longbottom volt - felelem ártatlanul pislogva a feleségemre. Vacsora - hát nem mennyei ez a szó? Anélkül, hogy észrevenném, vágyakozóan teszem a hasamra a kezemet. - Azt hiszem, ez a te érdemed - mosolygok rá szeretetteljesen, mielőtt átölelném. Legbelül talán mindketten tudjuk, ha nem is mondjuk ki sűrűn, hogy ő volt az oka a változásomnak.
Alig egy másodperccel azelőtt veszem észre őket, hogy a nő sikolya végigvisszhangozna a teremben. Poharamat nemes egyszerűséggel a földre ejtve azonnal a pálcámért nyúlok, hogy ártalmatlanítani próbáljam a hozzánk közelebb lévő halálfalókat. Éppen itt. Legszívesebben azonnal rákiáltanék Lilyre, hogy hopponáljon a lehető legmesszebb, de tudom, hogy úgysem hallgatna rám. A szüleim házában. Tekintetem akaratlanul is az Avery testvéreket kutatja, de épp őket sehol sem vélem felfedezni. Hát nem volt még elég? - Expulso!
Ártatlan, mégis roppant elégedett mosollyal az arcomon figyelem, amint helyrehozza az italom okozta foltot a ruháján. - Én? Bajkeverő? Beszélgessünk arról, te miért vagy itt - válaszolom egyenesen a szemébe nézve, árnyalatnyit még közelebb is hajolva hozzá, mintegy kihívásképp. Mostanra nyoma sincs a csibészes mosolyomnak. Ha azt hiszi, hagyom, hogy csak úgy távozzon, hatalmasat téved. Mire hátrálna, már a kezemben fogom a varázspálcámat, hogy a legkisebb mozdulatára rászegezzem. - Capitulatus! Petrificus totalus! Tekintetbe véve, hogy üres kézzel próbált hátrálni, kétlem, hogy lenne olyan gyors, hogy kivédje a támadásomat - ha pedig mégis, nem valószínű, hogy a következőt lesz ideje lereagálni, mielőtt célt érne. Legfeljebb akkor van esélye, ha az egyik társa magához téríti, abban az esetben viszont kénytelen lesz megkeresnie a pálcáját ahhoz, hogy visszatérjen a küzdelembe. Öröm lesz újra találkozni. Ha sikeresen letudtam drága Mulcibert, némi csalódottsággal rakom le valahová az italomat - mégsem veszhet csak úgy kárba, és ha arra kerül sor, az utolsó cselekedet jogán még kihörpinthetem. - Nem látod, hogy itallal vagyok? - förmedek rá egy halálfalóra, aki kis híján eltalált engem egy átokkal. Oké, lehet, hogy nem vagyok egészen józan.
Biztos vagyok benne, hogy nem volt véletlen ez az ütközés, ahogy az is inkább szándékos volt, hogy rám öntötte az italát. Ami nem csak eláztatott, de még idegesítő is, már csak azért is, mert kiszúrt. A francba veled, Cavelier, ezért még számolni fogunk. Kérdőn felvont szemöldökkel pillantok rá. – Ha azt hiszed, hogy az orrodra fogom kötni, hogy miért vagyok itt, akkor nagyot tévedsz – mondom, miközben dühösen szorítok rá a pálcámra, amikor még közelebb is hajol. Le kellett volna átkoznom a fejét az első mondatom után. Amikor elkobozza a pálcám és egy sóbálvány átkot is mond rám, én meg úgy dőlök el, mint egy krumplis zsák, na ilyenkor kívánom, hogy jobban menjen a nonverbális varázslás. Igyekszem megtörni a varázsát, hogy megkeressem a pálcám és egyenesen hülyére átkozzam ezt a Jancsi bohócot. Egyre frusztráltabb vagyok, hogy még nem tudok megmozdulni, amikor valaki hirtelen mellém térdel. Richard Vance. Ő is itt van? Bár, mintha láttam volna nézelődés közben. Nem érdekel. Szerencsére egy szó nélkül kiszabadít, majd a pálcám is visszaszerzi. Amint a pálcám a kezembe kerül megragadom az inge gallérjánál. – Velem jössz! Ne merészelj ellenkezni, különben én foglak itt helyben megölni, és nem kell többé azon görcsölnöd, hogy melyik elcseszett oldalon is állsz! Megértettél? – kérdezem ellenkezést nem tűrő hangon, és bármennyire szeretném megkínozni Cavelier, most az elsődleges feladatomra kell koncentrálnom. Még pedig arra, hogy elfogjam James Pottert. Ha mással foglalkozom és közben elszökik a célszemély, akkor nem számíthatok semmi jóra. Szóval miután felkászálódtam a földről Ricket magam után rántom, aztán elengedem remélve, hogy jönni is fog, és nem fog itt nekünk állni és bámulni. Tegye hasznossá magát, ha vissza akar kerülni a Nagyúr kegyeibe. Védőpajzsot vonok magam köré, ami azért az eltévedt varázslatokat kivédi, és miközben a párbajozókat kerülgetve elszórok egy-egy átkot. Az egyik talán éppen a halálos átok volt. Nem érdekel, hogy kit talált el, számomra most csak az a kis csoport van, akik ott vannak előttem. – Imperio – suttogom el az átkot az egyik közeli boszorkányra és megparancsolom neki, hogy kezdje el őket támadni. A nő pedig engedelmesen meg is fordul, majd egy másodpercnyi hezitálás nélkül támadja meg Potteréket. Ezt még megismétlem két emberen, hogy lefoglaljam őket. Mondhatni az imperio a specialitásom, ez a varázslat még nem vallott kudarcot az én kezeim között. Amikor közelebb érek hozzájuk Lilyt egy stupporttal célzom meg, aztán rögtön egy capitulatus varázslattal. – James az enyém – mondom, miközben ráfogott pálcával mérem fel a helyzetet. Ha kell, akkor elzárom magunkat, hogy senki se zavarhasson. Rám van bízva, ha nem járok sikerrel, akkor vagy halál lesz a büntetésem vagy kínzások hada.
Látom Gideonon, hogy nehezére esik neki erről válaszolnia. De mégis miről, ha nem erről? Vagy épp nem nekem? Őszintén aggasztott a dolog, amikor tudomást szereztem arról, hogy mennyire megváltoztak a dolgok. Csak úgy pillanatok alatt. Nem is tudom, mit tennék, ha ez velünk történne meg Domival, ennyi év után, azt hiszem nehezen állnék fel az után. De nem, nem foglalkozok ilyennel. El is hessegetem pillanatok alatt a gondolatot. Barátom vállára fogok és bátorítóan szorítok rá. Ekkor pillantok el arra, amerre ő is. Mi? Megint halálfalók? Picit sem ocsúdok fel, amikor hallom Gideon szavait. Nem habozok, követem. A pálcám már a kezemben, ahogy odaérek az ismerős társasághoz. - Nem hiszem el, itt is.. - bosszúsan veszem tudomásul, hogy ebből sem lesz bál. Felvillannak a halloweeni bál rémes képei, meg ami utána történt. Nem akarom megélni ismét, mégis úgy érzem, hogy ha fontos nekem az életük, vagy a sajátom, az eszmém, amiben hiszek, akkor sarkamra kell állnom. A sikollyal egyetemben kitör a pánik is. Mint a legutóbb, látványos, elborzasztó eseménnyel kezdődik. Hárítok egy támadást, majd még egyet... basszus, ezek rendtagok! - Valaki nagyon szeretné, ha szétszóródnánk.
Persze nem rendelkezem információk hadával, így sem lehetek benne biztos, hogy minden úgy van-e, ahogy én tudom. Ráadásul nem is ismerek mindenkit, de amit tudok, azt természetesen elmondom. Van egy olyan érzésem, hogy túlzottan nem figyel arra, amit mondok. Akkor figyel fel igazán arra, amit mondok, amikor Em régi vőlegényéről beszélek, Gideonról. – Persze, hogy róla. Gideon Prewett már együtt járt a nővéremmel, amikor apám kitalálta azt, hogy hozzáadja egy olyanhoz, akit ő választott ki – felelem, majd visszatekintek Prewettre. Talán még mindig vissza akarja szerezni Emmet, de lehet, hogy egyszerűen vár. Én meg nem tudom, hogy minek gondolkodom ezen, amikor tökéletesen biztos vagyok abban, hogy semmi baja és Nigel vigyáz rá. Mert miért ne tenné? Hamarosan megváltozik a légkör, főleg amint felhangzik a sikoly, amikor a Nagyúr megjelenik plusz emberrel. Egy pillanatra rajtuk tartom a tekintetem, majd visszakapom Deliára, akit éppen abban a pillanatban ér el egy sóbálvány átok. A kezemben már ott van a pálca, és azonnal Nigelre nézek, amikor hozzám szól. Nem tétlenkedek, mikor azt mondja, hogy itt az ideje annak, hogy bizonyítsak. Ezután neki is iramodok, gyors tempóban a párbajozók között szlalomozva sietek Deliához, hogy aztán mellé térdelve megszüntessem rajta az átkot, és közben magamhoz is hívom a pálcáját. Egy pillanatra meglep, amikor hirtelen megragad az ingemnél fogva, majd közelről mondhatni megfenyeget, ha nem segítek, akkor megöl. Egyszerűen bólintok mielőtt még azért is kapnék valamit, hogy megszólaltam. A dühös Delia nem jó dolog, de korántsem olyan félelmetes, mint a Nagyúr. Ettől függetlenül követem őt, és egyben a hátát is védem, így még kevesebb az esélye, hogy bárki eltalálja őt. A következő pillanatban egy átok hasít el mellett alig pár centire a fejemtől. Menet közben fordítok hátat egy pillanatra, míg egy hátráltató varázst küldök arra, aki majdnem megsebesített. Hamarosan Jamesék kis csapatával találom szembe magam, miközben három rendtag is ellenük fordulva foglalja le őket. A pálcámat a legközelebb hozzám esőre fogom, de előtte egy pajzsbűbájt is vonok magam köré, mert itt eléggé sűrűn repkednek az átkok és más varázslatok. Ha Delia Jamest egyedül akarja elintézni, akkor nekem csak annyi a dolgom, hogy megpróbáljam távol tartani tőlük a többieket.
Voldemort mondatára kaján vigyorral fordulok vissza Dumpedli felé, aki szintén felém kapja fejét. Persze, hogy tudja Voldemort kiről beszél. - Menj Rick! Itt az ideje, hogy bizonyítsd a hűségedet - vetem oda kis sógoromnak a parancsot, de egy pillanatra sem veszem le a szemem az öregről. Ó, hogy én hogy vártam már ezt a napot! Minden véres tettem ide vezetett engem, ebbe a percbe, órába. A pillanatba, amikor szembe állhatok a jóság és szeretet szószólójával. Azzal, aki azóta is ott él és szónokol Roxfortban, azon a helyen, ahol elárulta a saját szavait. Elárult mindent, amiben ezek a nyomorult rendtagok hisznek. Elárulta azt, amiben egyszer én is hittem. - Nigel, fiam... - kezdi, de felesleges. Egy hatalmas szélrohammal tisztítom meg köztünk a terepet a többi ostoba nyomorulttól, akik nem tudják hol a helyük. - Már akkor meg kellett volna ezt tennem - mondom és támadásra emelem a pálcámat. Meg kell hagyni zseniális párbajozó a vénkecske. Úgy formálja maga köré a tűzzel járó varázslatokat mintha csak erre született volna. Egyiket a másik után. Egy tűzcsóva már akkor felém tart, amikor felemelem a pálcámat. Eközben a máglya lasszó már a kezében sistereg, és tudom, hogy a következő pillanatban készül lecsapni vele. Ajkai mégis formálják már a következő varázsigét. Egészen rendkívüli. Csakhogy nem hiába töltöttem annyi évet a Szevernaja Zemlján. Ostoba Dumbledore! Tűzzel támadni, amikor tél van? A jég, a fagy mind a tűz megsemmisítő ellenfelei. Ez az én évszakom. Ez a terem pedig Dumbledore koporsója lesz.
Miután újra tökéletesen sikerült megzavarni egy egyébként is unalmasnak ígérkező összejövetelt igazán hálásak lehetnének nekünk, hogy jöttünk kicsit feldobni ezt a lapos akármit. Egyáltalán mi akart itt lenni azon kívül, hogy ilyen sok jó oldal párti gyűlt össze egy helyen. Én ezt hívom igazán ezüst tálcán felszolgált helyzetnek. Még jó, hogy olyan remek informátorom volt, és időben megtudtuk ezt. A halloweenes buli végül tényleg fergetegesen haláli volt. Ott aztán tényleg unatkozott senki sem. Amint kitör a párbajozás a két oldal között én Nigelt magára is hagyom az öreggel, éljek csak ki rajta magát. Bár szeretném én magam megölni, de ha mégis életét vesztené a vén kecske egy véletlen folytán, talán nem is lennék annyira csalódott, hogy másé lett a dicsőség. Viszont kicsit unalmas így, hogy a jelenlévők közül az igazi kihívást jelentő ember éppen másé. De nem kell aggódni, hiszen van még itt bőven olyan, akit elkaphatok. Egy lángra kapott boszorkány sikoltva rohan el mellett, én pedig elmosolyodva emelem rá a pálcám, hogy a következő pillanatban egy hatalmas tűzgömb olvassza magába és még néhány jelenlévőt, akik éppen az útjában voltak. Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen felemelő a jó oldalt ritkítani. Ápolni kell ám, mint a kertet, különben fejünkre nőnek a gazok. Láttam, ahogy Lucius és a Carrow testvérek egy nagyobb csapat ellen küzdenek. Mulciber is eljutott a célpontjához, és örömmel látom, hogy bevetette a legjobb fegyverét. Ha az imperius átokról van szó, akkor ő a legmegfelelőbb emberem. Rodolphus is odament hozzájuk, hogy besegítsen a kis csapattól elválasztani James Pottert. Igen, valójában miatta vagyunk itt, ő a fő célunk. A következő pillanatban pedig a bátrabbakból hatan is körbevesznek, hogy együtt megtámadva azt higgyék nyerhetnek. Hát ezek semmiből sem tanulnak... Kettőt azonnal el is intézek a halálos átokkal, majd egy másik bűbájjal a többi a levegőbe repülve szelik át a helyiséget, hogy aztán a falnak és a padlónak csapódjanak néhány törött csontot szerezve. Tekintetemmel ezután bejárom a termet, és ekkor megpillantom a Prewettek egyikét, aki éppen a halálfalóimat próbálja kiiktatni, keresve őket. Ingerülten intek egyet a pálcámmal, majd repül is felé a kábító átkom, ami pont a vállánál találja el. Alig teszek pár lépést, amikor hirtelen felbukkan előttem egy régi ismerős. – Már megint te, kölyök? A Cavelier tacskó ezt az összejövetelt sem hagyta ki.
Mint minden ilyen támadásnál most is borzasztó gyorsan történik minden. Az ember próbálná követni a történéseket, és felmérni a lehetőségeit, de valljuk meg ez ilyenkor képtelenség. Idegesen veszem el a pálcámat, már páran ott is vannak körülöttünk. - Sokan vannak... - mondom... mindenkinek. Sokan jöttek el, de úgy tűnik figyelmetlenek voltunk és beolvadtak közénk. Arról nem is beszélve hogy felkészületlenül ért mindenkit, volt aki még a pálcáját se tudta elővenni, mert már támadás elkezdődött. A gyomrom összerándul és enyhe hányingerem lesz... mi azt mondtuk, azt ígértük itt biztonságos. Itt nem eshet senkinek sem baja... még is... Az én hibám... A fiúk nagyban párbajoznak körülöttem, annyira körbe szorítottak, hogy alig tudok megmozdulni. Kénytelen vagyok így kiszakadni közöttük, mert nekem is támadnom kell, és védenem őket. Majd felénk indul egy nagyobb tömeg. Sokan vannak akik csak menekülni akarnak, hopponálni nem lehet, pont azért hogy ne tőrjenek be ide, kizárolag a bortokon kívül lehetséges. Mindenki ki akar így jutni és menekülni, ami érthető. Mintha egy pillanatra láttam volna Marlt is, de ez pont elegendő volt arra, hogy egy kisebb tömeg el is sodorjon. Majd arra, hogy valakinek az átka asszem egy stuportól métereket repülök, és neki esek egy... halálfalónak. A pálcámat végig szorítottam így védekezve emelem felé. Mivel hirtelen jobb nem jut eszembe, ez esetben protegoval emelek magam elé egy pajzsot. Majd irdatlan mérges leszek... elkezdem mindennel lőni ami eszembe jut, a fejemben sorakoznak a támadó igézetek. - Tűnjetek... el ... a ... házunkból!! - szinte már üvöltök. Még is mi a fene történik itt? Áruló van közöttünk ehhez kétség sem fér, James is régóta gyanakszik erre. Viszont mivel erről az estéről kizárólag a Rendtagok tudhattak... elárulta magát, minket is. Ami azt jelenti ha ezt megússzuk az illető ellen vadászat indul.
// nem tudom ki a halálfaló, azért írtam no namebe ha valakinek van kedve támadhat XD //
Mit tettem? Lucius Malfoyhoz fordultam, akiről köztudott, hogy a Sötét oldal árnyékában él, és arról tudomást sem véve, hogy ezt felhasználhatja a Rend ellen, hogy ez Voldemort fülébe juthat, elárultam mindent, amit az addigi titkos szervezetről tudni lehetett. Utat engedtem a régi Ritának, hagytam, hogy a fal, amivel elválasztottam, amivel elnyomtam, összetörjön, és mint valami vérengző fenevad, előbújhasson az igazi Rita Skeeter. Én minden erőmmel próbáltam megváltozni, magam mögött hagyni a múltamat, de az mindig kísértett, álmatlan éjszakákat okozott és sose hagyott békén. Még mindig nem tudom feldolgozni, hogy mit tettem. December harmincadika van, új év, én viszont mégis az ágyamon fekszek, abban reménykedve, hogy az biztonságot nyújt. Pedig egy cseppet se. Tudom, hogy ha valahogy kiderülne, akkor vadásznának rám a rendtagok. De abban is biztos vagyok, hogy ugyanígy fog tenni Voldemort is, ha valami nem úgy van, ahogy azt én mondtam. Patthelyzet. Valamit tennem kell.. Csakis ezt az egy mondatot ismételgetem magamban lassan két órája, de semmit se teszek. Nem merek cselekedni, nem merem kinyitni az ajtót, mert attól félek, hogy a túloldalon a végzetemet üdvözölhetem majd. Mégis, felkelek az ágyból és miután rendbe raktam magam, felöltözök ugyanúgy, mint a nyolcadikos bálon. Eszembe juttatja Markot, de kiverem a fejemből. Nem, ma nem. Ma elmegyek és mindent bevallok, ha törik, ha szakad. Kilépek az ajtón és rögtön hoppanálom magam. A Rend szilveszteri bulijához. De mikor megérkezek, nem éppen arra érkezek, amire számítottam. Néhány ember menekül mellettem, az egyik idősebb nő kérlelő szemekkel néz rám, azt üzenve, hogy nehogy be tegyem oda a lábam. De nem hallgatok rá, rohanni kezdek és a pálcámat elővéve lépek be a terembe.
Miután a saját barátainkat uszítják ellenünk, egy közepes erősségű pajzsbűbájt vonok Lily köré, többek közt arra az esetre, ha időközben elkeverednénk egymás mellől. Néhány perc se telik bele, máris hálás leszek magamnak az előrelátó gondolatért, ugyanis nemhogy képtelen lennék megvédeni ebből a távolságból, még csak nem is látom őt a tömeg sűrű, kavargó függönye mögül. Ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkozom egyfolytában, és nem csak őt, az egész Rendet igyekszem szemmel tartani, miközben újabb és újabb halálfalóval kerülök szembe. A gyűlölet és a düh, ami a megjelenésük óta egyre feljebb hág bennem, ezúttal előnyömre válik. Közben némi elégtétellel, sőt, büszkeséggel konstatálom, hogy a bajtársaim magukhoz térnek a kezdeti sokkból // bár eddig sem rohangáltak sikítozva // és méltó ellenfelekként szállnak harcba Voldemort házi férgeivel. Azonban mikor tekintetem Dumbledore-ra téved, a képességem, hogy egyszerre több dolgot tartsak szem előtt, nemes egyszerűséggel cserbenhagy. Mi sem jelezhetné jobban, mint a lábamat érő átok, Rodolphustól címezve. Éles fájdalom hasít a a combomba. Szabad kezemmel az egyik asztalba kapaszkodom, hogy helyreállítsam az egyensúlyomat, és jobb híján egy újabb pajzsbűbájt hozok létre, amíg nem érzem úgy, hogy biztos lábakon állnék. Csakhogy hiába várok javulásra, ha az átok terjedni látszik.
- Szükségtelen - mosolygok rá Deliára féloldalasan, nem kis gúnnyal a hangomban, hisz nyilvánvaló, miért van itt, ahogy az is, nem egyedül teszi tiszteletét (vagy valami olyasmit) az estélyen. Most, hogy ez mindenki más számára is tiszta képlet, már nyugodtan lepakolhatom az italomat. Mondom nyugodtan! Hihetetlen, hogy még célozni sem tudnak. Megrovóan pillantok a halálfalóra és úgy billegetem jobbra-balra a pálcámat, mintha a mutatóujjam lenne, viszont nem várom meg, hogy rájöjjön, komolyan gondolom-e a megszidását. - Glaciem eructo! - Elragadtatva nézem a jégtömbbe fagyott tagot, míg maga Voldemort félbe nem szakítja a drámai hatásszünetet. Lezser mozdulattal fordulok felé, arcomon széles mosollyal, mintha egy régi barátomat látnám viszont. Még inkább, mintha nem egy harctér kellős közepén ácsorognánk. - Mindig - kacsintok rá. - Egy italt? Lendítek egyet a pálcámmal, mire valóban felé lebeg egy pohár mézbor. - Nagyságos uram azért jött, hogy éjfélkor megcsókolhassa hőn áhított szerelmét? Mert akkor rossz irányba tart - vetek egy jelentőségteljes pillantást Dumbledore felé, akit épp valaki számomra ismeretlen halálfaló foglal le.
Hiába sikerül közelebb kerülni Jameshez és a kis csapatához, aki időközben köré gyűlt. Olyan, mintha egyre több ember gyűlne ide, és ez egyre inkább frusztráló. Legszívesebben szétrobbantanám az egészet, bár már lassan én fogok robbanni a dühtől, hogy alig teszek pár lépést és máris valaki mással akadok össze egy újabb párbajra, amit természetesen újra és újra megpróbálok minél hamarabb letudni. Nem hagyhatom, hogy James valahogy kereket oldjon ebben a zűrzavarban. Miközben engem lefoglal az egyik vendég még pont elkapom azt a pillanatot, amikor Rodolphus varázslata célt talál. Az átok hamarosan elkezd terjedni és képtelen lesz mozogni. Ez nem merevíti be annyira, mintha egy sóbálvány találta volna el, viszont arra képes, hogy ártalmatlanítsa. Nekem pedig már csak annyi a dolgom, hogy eljussak oda és elvigyem innen. Miután egy stuporttal elküldöm a búsba a zavaró tényezőmet sietősen indulok meg Potter felé, néha elhajolva egy-egy varázslat elől. Az utamba lévőket pedig egyszerűen elsöpröm az utamból varázslatok segítségével. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire eljutok Jamesig. Sietős léptekkel tartok felé, miközben a pálcámat ráemelem. – Capitulatus – mondom, és szabad kezemet felemelem, hogy az elkobzott pálcáját. Már csak annyi a dolgom, hogy elmegyek innen vele és ott maradok. – Jó újra látni, James. Ne aggódj, az átok nem fog megölni. Nekünk nem holtan kellesz – felelem, aztán mielőtt bármit is tehetne (már, ha még tud), vagy mondhatna megragadom a karjánál fogva, hogy elhoppanáljak vele abba a kihalt, romos házba, ami ki lett jelölve találkozóhelynek.
✖ K.P. ✖
A hozzászólást Delia Mulciber összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 29, 2017 1:42 pm-kor.
Kezdőlap 
by Mayra Rosier Hétf. Május 29, 2017 4:37 pm
¤ 
¤ 
