Louis & Amelia - Túl a bálon

Bocsánatkérőn csókolom meg, mert ebben igaza van, figyelmetlen voltam, hiszen nem is akartam rá figyelni jobban. Nem tudom, miért döntöttem úgy annak idején, hogy ez lesz a jobb megoldás, de határozottan nem volt az, és most jogosan mondja, hogy az én hibám... Meg is fogom próbálni kiengesztelni.
Amint biztos leszek benne, hogy tényleg ezt szeretné. Fogalmam sincs, hogy alkoholtól ilyen nehéz a felfogásom vagy nagyon bevertem a fejem, de egyszerűen...
Szörnyülködve nézek rá, ahogy több szempontból is rátapint a lényegre. Biztosan egy olyan lányt kellett választanom, aki minden rezdülésemet ismeri?
- Kevésbé? Fenyegetéssel szeretnél magadhoz láncolni? - Felhúzom a szemöldököm, ilyen csúnya módszert nem vártam volna tőle. Mégis elég hatásos lenne, így jobban szeretném elkerülni a testi erőszakot. Maradjunk csak a pozitív dolgoknál. - Nem ijedtem be. - Egy egészen picit talán magamat is szeretném meggyőzni, mert egy kicsit... egy egészen kicsit igenis így van; és szörnyű, hogy máris látszik rajtam.
- Soha? - fokozom tovább a kérdést, ahogy magamhoz szorítom. Nem akar elengedni, én sem akarok menni, ez pedig tényleg megszoknivaló érzés.
- Hogyan? Semmi. - Még a fejem is megrázom hozzá. - Csak összevissza beszélek. Reggel felhívom Markot. Ezt akartam mondani. - Nem, nem ezt akartam, de még nem érzem magam olyan szintjén az érzelmi intelligenciának, hogy őszinte legyek.

- Most már nem vagyok ebben olyan biztos - méregetem összeszűkített szemekkel, de ettől még simogatnak a szavai. Olyan ez, mint eddig bármikor, plusz nincs rajtunk ruha és bármikor bárhol bármit csinálhatok.
Hülye voltam, hogy nem erőltettem ezt hamarabb.
Vagy talán csak erősebbnek bizonyultak azok a gondolatok, amik most is befúrják magukat a fejembe és még idiótább kérdéseket teszek fel, mint hittem, hogy tőlem lehetséges. És teljesen hiábavalóan kérem, hogy hagyjuk. Makacs lány.
Nem akarok válaszolni. Tüntetően, időhúzásként fúrom a fejem a párnába. Baaaah. Megszólalnom sem lenne szabad, ennyi idő után már igazán megtanulhattam volna, hogy néha jobb csukva tartani a számat.
- Te nem aggódsz? - Ha mindketten magabiztosban toltuk volna, már hetekkel ezelőtt itt tartanánk. Ergo, őt is visszatartotta valami. Ergo, nem vagyok hülye, hogy ilyesmire gondolok. Csak az időzítéssel lehet probléma.
- Hagyjuk, oké? - Végigsimítok az ajkán. - Tényleg nem tudom már, mit beszélek. Nem fogom meggondolni magam és téged sem hagylak - rányújtom a nyelvem, mintha ezzel most igazán kiszúrnék vele, pedig jó lesz. Tudom, hogy jó lesz.
Hiszen vele mindig minden jó volt és a friss élményeim is a pozitívumok közé sorolandóak. Mindegyik. Imádom én végigpuszilgatni a puha bőrét és imádom minden apró érintését magamon. Tényleg olyan, mintha erre éheztem volna évekig.
- Mostantól ilyen romantikus leszel? - kérdezem játékosan-kíváncsian, ahogy éppen megígéri, hogy örökké velem marad.
A pillanatnyi kihagyását kihasználva megsimogatom az orrát - hátha ettől minden kiszáll majd a fejéből. Persze, ez a nap sem teljesen az én szerencsenapom.
- Erre mi a helyes válasz? - Ijedt arcot vágok, hogy húzzam az időt. - Eddig senki sem volt vele egyenértékűen fontos. - Az a legdurvább, hogy ez még igaz is. Én meg ilyen igazakat mondok. Persze, ott van a húgom, aki tényleg közelebb állt hozzám, mint bármelyik másik családtagom, de a háború az ő eszét is elvette. Mark egy isteni csoda. Hahaha. - Csak arra gondoltam, hogyha egy ilyen csinos pofi mondaná el neki, nem röhögne körbe. - Nem mintha ilyen vészes reakcióra számítanék. Nem mintha eddig a pillanatig valaha belegondoltam volna, mit szólna Mark, ha azt mondanám, hogy én mától monogááá...khmm... Megköszörülöm a torkom, mintha hangosan kellett volna kiejtenem a szavakat.
Ezt még gyakorolnom kell.
Hátha kiderül, hogy eddig tévesen ítélt meg az univerzum. Legalább egy dologban, ha már a szabad kezem bűnbe csábít, a szemeim pedig nem állnak ellen és belesnek a felemelt takaró alá. Már percek óta szerettem volna ezt megejteni, mert ez a fránya rövidtávú memória... De természetesen még mindig felettébb elégedett vagyok a gyönyörűmmel, szóval folytathatom is a beszélgetést.
- Meg aztán ma úgysem sikerült találkoznotok. Nem is biztos, hogy emlékeztek egymásra. - Nem mintha ezzel azt szeretném mondani, hogy nekem nagyon fontos, hogy oda legyenek egymásért (persze, csak mértékkel), de igen.

- Szerencse - ismétlem, bár már hirtelen nem is tudom, miért az, de nem bírok neki ellenállni, ha ezt csinálja. Én akarom harapdálni! Sőt, meg is teszem, mókázva és gyengéden, kellőképpen kiélvezve, hogy szabad.
Igen, tényleg tartok tőle, hogy eltűnik az alkohol mámora és meggondolja magát.
Vagy hogy én.
Leginkább attól félek, hogy attól fél, hogy meggondolom magam. Mintha ez kőbe lenne vésve, mintha mindenki ezt várná tőlem - még én is és ő is.
Megjegyzem, hogy a továbbiakban is fizessem le, lássam el a kedvenceivel (még szerencse, hogy álomból felkelve is tudnám őket sorolni), és maradjak ilyen... vagy ne maradjak?
- Fogalmam sincs, még sosem próbáltam. - Őszintén megvonom a vállam, azt sem tudom, képes lennék e rá. - Moziba menni romantikus? - gondolkozom hangosan, mert ilyen tapasztalatom van. Nem mintha randigurunak tartanám magam, sőt, jobban szeretem az egyszerű lefolyású dolgokat. - Adhatnál pár tippet. - Nem titkolom, hogy szeretnék a kedvében járni, de talán ilyen szinten mégsem ismerem eléggé. Vagy nem tudom. Elég nehéz most józanul gondolkodnom.
- Ez csúnya volt - vágom be a durcit. Még hogy mindketten! Tőle azért több megértésre számítottam. Vagy azt szeretné, hogy én is zsaroljam? Ha kineveti az épp elstartolt kapcso... újféle valamimet, megtagadhatom tőle a csodálatos testem!
Na jó. Én többet veszítenék, inkább fel sem vetem az ötletet.
- Aranyos? - Felvonom a szemöldököm. - Mint egy hörcsög? Mit tettem? Elállítódott valami? - Aranyos. Ezt még meg kell emésztenem. - Ajánljak másik jelzőket? Vicces. Nagylelkű. Szexi. - Megvonogatom a szemöldököm, mintha ez lenne az ütőkártyám, aztán elnevetem magam. - Na jó. Maradhat. Csak neked. - Talán tényleg aranyos vagyok. Meg engedékeny. Vajszívű. Most komolyan csak ezt az egy szót találta hozzám illőnek?
Markra térünk vissza, és nem értem, miért ilyen bűnbánatos most.
- Szerintem engem akart elkerülni - legyintek és elnyújtózom. - Nem csináltad rosszul, én sem adtalak volna oda senkinek. Sőt, el is ájultam, hogy véletlenül se foglalkozz mással. - Rákacsintok, és igyekszem minél kényelmesebben fészkelni magam mellé/mögé/alá, hogy véletlenül se kelljen elengednem, de aludni is tudjak.
Hirtelen, a semmiből, csak úgy beugrik egy gondolat, és nincs is rá okom, hogy megtartsam magamnak.
- Mémi... - Túl lusta vagyok már újra felemelni a fejem, így érte nyúlok, hogy felém fordítsam a pillantását. - Miattam dobtad ki a csávót? - Ezúttal elhagyom a tökéletes jelzőt a megnevezéséből, így is tudni fogja, meg egyébként is... Szegény ördög. Utólag rájönni, mit vesztett... Elég jó példa ahhoz, hogy ne essem bele én is.

Olyan édes, nem csak az ajkai, de a szavai is, nem tudok betelni vele, hiába furcsa, hogy valóban hatással legyen rám. Ilyen hatással. Könnyen esem csábításba, ez nem kérdés, és legtöbbször meg is kapom, amit akarok, de most úgy érzem, ebből sosem lesz elég. Belőle. Tetszik nagyon.
- Tessék? - kapom fel a fejem a felháborodására. - Azt hittem, ez kölcsönös. De akkor bocsánat. - Sóhajtok egy aprót és a fejembe vésem, hogy várjak a jóváhagyására. Mintha képes lennék fékezni a nyelvem. Majd megpróbálom. Csak a helyzet... Még ha most kivételesen biztos is vagyok benne, hogy reggel is meg tudom majd mondani a nevét.
A kis motyogó válasza viszont felvillanyoz és egyben újabb súlyokat pakol rám. Nem akarok és nem is okozhatok neki csalódást, ha már most ekkora bizalmat szavazott nekem. Még ha ebben a pillanatban elképzelhetetlennek is tűnik, hogy elengedjem, nem tudom, mi lesz holnap.
A buksijának döntöm a fejem, hogy kihasználjam minden pillanatát.