Lucius&Narcissa /#1, Wiltshire

Besötétedett. Sokszor észre sem vettem, csak amikor már alig láttam az apró betűket a lapokon; szerettem olvasni, mi több, faltam a könyveket, semmi másban nem találtam annyi elégtételt mostanában, mint a könyvtárszobában sorakozó ezernyi kötetben. A Black családban nem volt divat az ész, inkább a küllem, és mégis, mintha mindannyian szembementünk volna az aranyvér nőkre vonatkozó követelményeivel, és nem csak a testünket, hanem a szellemünket is edzettük. Ilyenkor, amikor roppant mód csendesnek tetszett a ház; de ha nagyon fülelt az ember, mintha sóhajtozott volna, többgenerációnyi sóhaja volt ez a falaknak, magányosnak, aprónak és elveszettnek éreztem magamat. Hiányozott a férjem és hiányoztak a nővéreim.
Rosszul aludtam, folyamatosan gyötört a bűntudat, egyrészt Kate miatt, másrészt a megfoganni nem akaró utódunk miatt, és igyekeztem mindenben kimagaslóan teljesíteni, ha már az alapvető kötelezettségeimben nem tudtam. Még a múlt hónapban akadt a kezemben a szakácskönyv, bizonyára véletlenül keveredett ide, és nem arra a célra használták, mint eredetileg szánták, de én örömömet leltem benne, és az örömöm mostanság annyira csekélyke volt, hogy minden után két kézzel kaptam, mint egy kisgyerek.
Természetesen volt, aki főzzön ránk, de amiről Lucius nem tudott, az nem fájt neki, és nem így voltunk ezzel mindannyian? Nem volt itthon, néha riadtan kaptam fel álomra hajtott fejemet, amikor az éjszaka közepén tért haza hopponálva, vagy az ajtón dörömbölve, mert azt éjfél után mindig bezárattam. Apránként vettem birtokba a konyhát, engem sosem tanítottak meg, hogyan kell főzni, vagy sütni, habár kislányként szerettem lábatlankodni: süteményt díszíteni, habot verni, tésztát nyújtani, de aztán anyám rajtakapott és megbüntetett, Bella pedig rám parancsolt, hogy viselkedjek úgy, ahogyan az elvárható lenne tőlem.
Persze, pálcával mennyivel könnyebb követni egy receptet! Mosolyogva terítek meg, és igyekszem jó hangulatot kölcsönözni a rideg szobáknak. Ma nem akarok veszekedni. Nem mintha valaha számított volna, én mit akarok… - Dobby, ne feledd, hogy erről egy szót sem szólhatsz. - mutatóujjamat az ajkam elé teszem, hogy cinkosan csendre intsem. Próbálkozni akartam. Lehet, hogy csak én tehetek róla, amiért ilyen rosszkedvű mostanában... talán én vagyok túl lehangoló.
Azt ígérte, hogy hazaér vacsorára. De elmúlik hat, hét, aztán nyolc is, és én korgó gyomorral ülök a kihűlt és összeesett vacsora felett. Mindig ez a reménykedés, mindig ez a rohadt jót akarás… - Dobby, gyere és egyél. Úgy látszik, a gazdád ma sem teszi tiszteletét itthon.

Narcissa & Lucius

Kezdetben lelkesen vállaltam magamra minden feladatot, amit csak lehetett, hogy a Nagyúr kedvében járjak, mostanra azonban egyre inkább kezd terhessé válni ez a feltétlen bizalom. Minden egyes alkalommal egyre feszesebb a mosolyom, és attól tartok, hogy ez előbb vagy utóbb neki is szemet szúr majd, ha eddig nem történt volna meg. Könnyen lehet, hogy máris pusztán szórakozásból utasítgat, a tűrőképességemet és a hűségemet tesztelve. Bárhogy is legyen, nem tagadhatom meg a parancsait, főként nem most, hogy megbizonyosodtam Narcissa mesterkedései felől.
Mikor Alex közölte velem, mivel tölti a feleségem a tengernyi szabadidejét, pár percig biztos voltam benne, hogy egészen hazáig szétátkozok mindenkit, aki csak az utamba kerül. Bármi mást elfogadtam volna tőle, mint bosszút a rengeteg külön töltött idő miatt, de ez? Hogy szembeköpje a mindennapos törekvéseimet, hogy kockára tesz mindent, amink csak van, holmi jöttment áruló kedvéért? Nem, ezt képtelen vagyok tolerálni, vagy akár megérteni. Most jött rá az Andromeda iránt érzett bűntudat? Hősködni szeretne? Szeretetszolgálatot nyitna? Tábort a menekülőknek?
Eddig sem töltöttem otthon túl sok időt, az utóbbi napokban, hetekben azonban már ez a mennyiség is jócskán megcsappant. Eméssze csak magát. Aggódjon. Kételkedjen. Legyen feszült nap, mint nap, gyűlöljön, legyen dühös és robbanjon fel újra és újra, ahogyan én. Elképzelése sincs róla, mit csinált, nekem viszont - sajnálatos módon - nagyon is van. Ahogy arról is, mi lesz a következménye; nem tudom úgy lehunyni a szemeimet, hogy ne a lehetőségeket lássam magam előtt.
Ma, mint mindig, viszonylag későn végzek a megbízatásommal. Eléggé ahhoz, hogy lekéssem a beígért vacsorát (nem is számolom, hanyadjára), viszont túl korán ahhoz, hogy mindenki aludjon.
Túl korán ahhoz, hogy ne lássam meg Dobbyt, amint a "vacsorája" utolsó falatjait fogyasztja el az asztalnál.
- Cissy? - Amilyen csendes a hangom, olyan feszült is. Dobby azon nyomban felpattan a székről, ijedt mentegetőzésbe fogva, én azonban egy pillantásra sem méltatom. Válaszra várok.

Szánalmas. Annak kellene lennie. Itt ülök a hatalmas étkezőasztal hatalmas – trónra emlékeztető- székein, és a házimanónkkal vacsorázom. Vékony, felékszerezett ujjaim közé veszem az ezüstvillát, és egy szőlőszemet veszek az ajkaim közé. - Egyél csak. - bökök felé a villával, szabad kezem ujjai a meggyújtott gyertya lángjával játszik. Halkan dúdolok. Csend van. Nem a megnyugtató fajta, hanem ami valami rosszat hordoz magában, és az elmúlt hónapokban mindig ilyen csend vesz körül. Eddig óvatos voltam, meghúzódtam, meghunyászkodtam, elvégre Lucius-nak feladata van, nekem viszont nincs, gyermek híján nem vagyok anya, háztartás nélkül háziasszony, és férj nélkül feleség sem, node akkor mégis mi vagyok?
Egy magányos, szomorú asszony. - Mit gondolsz kicsi manó, finom lett?- úgy döntök, hogy kedves leszek hozzá. Hogy Lucius helyett majd Dobby-nak kedveskedem szavakkal, pedig tudom, hogy ezért is meg fogja büntetni, Lucius mindenkit büntetett, csak maga felett nem tört volna soha pálcát. A manó nem válaszol. Nem is baj, igazából csak ki akarom tölteni ezt a hideget, ezt a ridegséget, amitől mindig fázom.
El sem hiszem, hogy ennyire kicsíptem magamat, idiótának tűnök. Leveszem az ékszereimet és szétdobálom őket az asztalon, mintha csak értelmetlenül elhelyezett kompozíció lenne, amit csak a művész maga ért meg: ez a magára hagyott feleség asztaldísze. A hülyére vett nőé.
Mindent felfalok, pedig nem vagyok nagyon éhes. Kétszer is szedek a húsból, és a desszertből is, a maradékot pedig a cselédségnek ajándékozom.
Vörösbort töltök magamnak, méghozzá a legdrágábbat, talán még nászajándék volt, hófehér ujjaim mellett vérnek tűnik az édes nedű, beszínezi az ajkaimat és a nyelvemet is. Túl sokat ettem ahhoz, hogy lerészegedjek.
Büntetjük egymást és fogalmunk sincs, hogy miért.
Hatalmasat sóhajtok: elfáradtam. Elegem van, elértem a tűrőképességem határát, és színészi képességeimét is. Kibontom a hajamat, a nehéz és göndör tincsek megkönnyebbülten omlanak le a vállaimra és borítják be a hátamat. A hajamat szeretem a legjobban. Vagy a férjemet? Ó, már igazán nem tudom. A férjemet, amikor ujjaival a tincsekbe túrt. A férjemet, amikor belecsókolt a hajamba.
Dobby összerezzen, én még csak nem is pislogok. Lábaim sután átvetve – cipőtlen- a szék karfáján, hosszú vörös csipkeruhám körém tekerve. Az üres poharat lóbálom a kezem között. - Lucius. - felelem könnyedén,affektálva, rá sem nézve: vihar előtti csend, érezni a villámok és a mennydörgés illatát. - Dobby, kérlek vidd ki a mosatlant. - hangom melegebb. Oldalra biccentem a fejemet. - Micsoda kellemes meglepetés, drágám.

Narcissa & Lucius

Arra nyitok be, hogy Dobbyval romantikázik, és ő szól hozzám ilyen hangnemben?
- Leittad magad? - kérdezem megvetően, miközben szinte fintorogva pillantok végig rajta, majd a kiüresedett asztalon. Sejtettem, hogy dühös lesz, amiért elmulasztottam a vacsorát, ez viszont egy pillanatra sem fordult meg a fejemben. Komolyan kezdem azt hinni, hogy a rengeteg egyedül töltött idő elveszi az eszét. Miért nem képes azt tenni, amit a többi feleség: megmaradni a seggén és lefoglalni magát valami hasznossal? Nem bánom, felőlem dolgozhat is, ha az azt jelenti, hogy nem érez majd késztetést rá, hogy eláruljon. Csak hagyja abba ezt a kicsinyes lázadást. Minden egyes nappal egyre lejjebb ássa magát a szememben, pedig ő volt az, akire mindig is csodálattal néztem.
- Nem érdekes - vágom rá, mielőtt bármit is válaszolhatna. - Legközelebb azért szólj, ha rád jön a manót etethetnék, hogy ne éhgyomorral feküdjek le itthon.
Dühödten hagyom el a helyiséget, az ajtó hangos csapódása jelzi, hogy közel sem vagyok olyan nyugodt, mint amilyennek látszani szeretnék. Egyenesen a fürdőbe megyek, ledobálom a cuccaim és beállok a zuhany alá. Hideg vizet engedek, a gyomrom folyamatos korgása azonban elcsitít minden higgadtságra való próbálkozást. Öntudatlanul is egyre melegebbé varázsolom a vizet - az ehhez hasonló pillanatokban még mindig nehezemre esik kontrollálni a mágiát.
Csurom vizesen lépek ki, anélkül, hogy felszedném a csempén éktelenkedő ruháimat, pedig máskor én magam hajtogatom össze őket úgy, hogy a legapróbb gyűrődés se essen rajtuk. Mindössze egy törülközőt csavarok a derekam köré, az is félre-félre csúszik néha, miközben vizes lábnyomot hagyva magam után szelem egymás után a lépcsőfokokat. Egy gyerekes részem hihetetlenül élvezi, hogy bosszúságot okozok mind a cselédség, mind Cissy számára, pedig valójában tisztában vagyok vele, hogy senkit sem hat meg a viselkedésem.
Amint elfeküdtem az ágyunkban, egy invito segítségével magamhoz vonzom a bort.
- Egészségedre, Lucius!

Válaszra sem méltatom. Nem ittam le magam – soha nem voltam még részeg, azt az egy roxmortsi randevúnkat leszámítva, amikor a születésnapomat ünnepeltük, és a házasság előtti testiség bűnébe estünk, ó, jaj-, nőhöz képest kifejezetten jól bírom az alkoholt, és tudom, hogy most minden szavamat kiforgatná. Nem nézek rá, mert egyszerűen csak nincsen kedvem, mert kombinálnék, mert mindenfélét képzelnék, amit egy magányos, féltékeny, szerelmes feleség csak képzelhet, és én nem akarok olyan lenni, aki mindenfélével gyanúsítja a férjét, mert az azt jelentené, hogy nem ismerem. És azt nem akarom.
Nem megyek bele. Nem kapok két kézzel a kimondott szavai után: itthon. Milyen vicces, Mr. Malfoy!
Tudom, hogy duzzogni fog, hogy még odavág, odaszúr, aztán eltűnik, kabátja palásként forog vele együtt, csak akkor emelem rá a tekintetemet, amikor már hátat fordított, és hátrabicsaklik a fejem, mert még mindig gyorsabban dobog a szívem, hogyha a közelemben van, még mindig mosolyra húzódik az ajkam, amikor meghallom a hangját, de most nem engedhetem meg magamnak ezt, mi most hadban állunk, én becsapom, ő becsap. Hát ezek lennénk? Pedig Lucius volt a legfőbb bizalmasom. Még Bella és Meda sem érhet a nyomába. Most meg Dobby-val is közlékenyebb vagyok.
Hallom, ahogy zuhanyozni megy, hosszú óráknak tűnik, amíg a víz csobogását hallgatom, mozdulatlanul, a székbe ragadva, aztán a járkálását, tudom, hogy gyerekesen a földön hagyta a ruháit, és vizes lábbal sétált végig a hajópadlón, és bevágta magát az ágyunkba, habár már fogalmam sincsen, mikor használtuk egyszerre. Összefolynak a napok.
Haragszom rá. Ő is haragszik rám. De ellentétben vele, én még akkor is gondoskodom róla, amikor egy hatalmas seggfej. Vajon merészelné ezt tenni a Nagyurával? A halálfaló csatlósaival? Vagy csak nekem tartogatja ezt a rideg, metsző oldalát is? Pedig azt hittem, én vagyok a kivétel. Mezítláb, ruhámat az egyik kezembe fogva lépkedek fel a lépcsőn, meg-megállva, szabad tenyeremhez egy aranyozott tányér simul, - félretettem neki-, hallgatózok, mintha arra számítanék, hogy rajtakapom valamin, pedig nem… bárcsak úgy lenne. Ha bizonyítékot találnék, és nem csak őrült asszony lennék, aki nem tud mit kezdeni a felesleges idejével, amit nem a férjével tölt. A cselédség látótávolságon kívül marad, ha hallótávolságon kívül nem is.
Hogy mondjam meg neki, hogy szeretnék egy kisbabát? Ha lenne egy gyerekünk, akivel foglalkozhatnék, akkor… mindkettőnknek jobb lenne. De nem csak erről van szó. Vissza akarom őt kapni. Szükségem van rá. Már majdnem bekopogok. Hol romlott el? Mikor fordultunk egymás ellen? Halkan záródik mögöttem az ajtó. Súlyos ruhám meglepő könnyedséggel siklik mögöttem, hajam fátyolként terül szét a hátamon. - Leiszod magad?- kérdezem inkább játékosan, mint szemrehányóan, ahogyan ő tette. Nem veszek tudomást a tócsáról, arról, hogy félmeztelen, arról, hogy megint meghunyászkodom előtte. - Enned kellene. - de nem nyújtom felé a tányért. Érte kell jönnie.

Narcissa & Lucius

Tudom, hogy nevetséges alkoholizálással vádolnom - legalább annyira, mint amit ő tett, viszont egy percig sem habozok lealacsonyodni erre a dedószintre. Túlságosan könnyen megy, de csak pillanatnyi elégtételt jelent, miközben a haragom az idő múlásával egyre nagyobb mértékeket ölt. Egészen addig, amíg meg nem jelenik az ajtóban.
Hihetetlen, hogy még mindig képes vagyok egyetlen rám vetett pillantásától megenyhülni. Lélegzetelállító ez a ruha, és a haja... Emlékszem, milyen selymes volt, mikor utoljára az ujjaim köré csavartam, szinte kicsúszott a kezeim közül. Úgy, ahogyan maga Narcissa is.
Önkénytelenül is köhintek egyet, mikor rajtakapom magam, hogy szótlanul gyönyörködöm benne, és azonnal rendezem a vonásaimat. Hatalmasat kortyolva segítek rá a törekvésemre, na meg nyerek magamnak egy kis időt, mielőtt válaszolnék.
- Mint látod - felelem hűvösen, a tekintetemben azonban egy cseppnyi harag sem bujkál. - Nem vagyok éhes.
Szerencsére a gyomrom korgása épp néhány perccel ezelőtt hagyott magamra, így most cinkos hallgatással várja az újabb adag bort ahelyett, hogy beégetne a feleségem előtt.
Anélkül kelek ki az ágyból, hogy szorosabbra fognám magamon a törülközőmet, így hát alig két lépés után nélküle folytatom tovább az utat Cissyhez. Egészen közel hajolok, hogy biztosan érezze az alkoholt a leheletemen.
- Még keresem a megfelelő szót... Lássuk csak... Sértett vagyok. - Úgy jelentem ki, mintha a világ legnagyobb felfedezése lenne. - Igyekeztem, hogy minél korábban hazaérjek, te pedig egy házimanót etettél a helyemen. Ezt nem a cselédségnek tetted félre holnapra? - biccentek a tányér felé. Nem kell megjátszanom a kiállhatatlan férjet, magától jön. Lehet, hogy amit mondok, valójában hazugság, viszont az érzés... az ott van. Ha tudná, mennyire! Életemben talán először képtelen vagyok elhagyni, vagy kitölteni a dühömet, ugyanis ezúttal ő a hibás. Az egyetlen ember, akit sosem bántanék.
Szegény Kate! Nagyon, nagyon rossz sora lesz.
- Különben is, mióta beszélünk mi így egymással?

Néha olyan érzésem van, mintha nem nőttünk volna fel. Mintha még mindig mardekáros diákok lennénk, akik meg akarják hódítani az iskolát, a világot, egymást. Most határozottan nevethetnék fog el, mert ez még nem vészes, ebből még vissza lehet találni egymáshoz, de egyre nehezebb lesz, ha továbbra is bizalmatlanok maradunk, pedig soha nem akarnék titkolni előle semmit, és nem azért, mert félek tőle – soha nem is adott rá okot-, hanem, mert mi társak vagyunk. Mindig, mindenben támogatom, de soha nem fogok egyetérteni a Nagyurával. Nekem ő nem az uram.
Halkan csukódik az ajtó, és arra gondolok be is vághattam volna, aztán egyből nekiesek, mondjuk az arcába nyomom a tányért, aztán fellököm az ágyra és… de nem, én nem vagyok agresszív, fizikailag soha, szavakban az más, az kifinomult, elegáns… soha nem káromkodok, nem alacsonyodom le holmi magas hangú károgásba… Narcissa Malfoy megőrzi a hidegvérét, még ha belül tombol is. Csípőre teszem a szabad kezemet, és úgy teszek, mintha nem azért tartanám így magam, mert tudom, hogy előnyös, hogy rajtam legelteti a szemét, mintha csak véletlen lenne az egész alaposan kimunkált mozzanat. Elmosolyodok a köhintésére. - Milyen kár. - simítok végig az oldalamon, lebiggyesztem az ajkaimat, amik megduzzadtak az italtól. „Még rám sem vagy éhes, Lucius?” kérdezném, de csak a testemmel beszélek.
Majdnem kibírom pislogás nélkül – micsoda szégyen-, amikor teljes pompájában átszeli a hálószobát. - Nem kérdeztem.- és meg sem lepődtem, de ezt sem kell hozzátennem. - Igyekezz jobban. Neki is kell ennie. Ezt neked tettem félre. - felemelem az államat, hogy ne érezzem a borgőzös leheletét, ami egyébként cseppet sem kellemetlen, inkább felhívás. Szinte mozog a bőre alatt a dühe. Tudom. Az enyém láthatatlanabb, csendesebb. Ő tűz, én víz… de nem hagyom magam. Most az egyszer nem. Ő ezt nem értheti. Elvakított a becsvágya. Vakká tette rám is. - Az is csoda, hogy egyáltalán hozzád lehet szólni, Lucius. - mély levegőt veszek, a tányért leteszem a fésülködőasztalomra, anélkül, hogy elmozdulnék előle. - Dühös vagy?- kérdezem, felemelem a kezemet, hogy a hajába túrhassak, aztán megállok a mozdulatban, mert nem tudom, szabad-e. Hogy akarja-e.

Narcissa & Lucius

Sokáig képtelen vagyok elszakítani róla a pillantásomat. Ellenállhatatlan, és ezzel ő is nagyon jól tisztában van. Egy gyerekes részem azonnali visszavágásra sarkall, én pedig meg sem próbálok ellenkezni: könnyed mozdulattal kelek fel az ágyról és indulok el felé, a törülközőm már félúton feleslegessé válik. Szeretném, ha legalább annyira megőrjítené a látványom, mint engem az övé. Tekintetbe véve a ruhaleltárt, talán nem is lesz olyan nehéz dolgom. Ha még dühíthetem is eközben... Igen, tökéletes lenne.
- És én kérdeztem volna a véleményedet? - vonom fel a szemöldökömet. Nem rémlik.
Újabb lépést teszek felé, majdhogynem a fizika törvényeit meghazudtolva. Elkeserítő, hogy bármit is tesz, ugyanúgy vonzódom hozzá. De nem csak erről van szó...
Ujjaim anélkül találnak rá Narcissa arcára, hogy tudatosulna bennem, mit teszek. Megenyhülve simítok végig a puha bőrén, és hiába igyekszem legalább a vonásaimat rendezni, az iránta érzett szerelem pillanatok alatt kiül az arcomra.
- Érdekes, eddig úgy tűnt, van benne gyakorlatod, hogy hozzám szólj és még meg is sérts. Bár mindketten tudjuk, hogy az utóbbi szavak nélkül is megy. - Önkénytelenül is a tányérra emelem a tekintetem, mintha kizárólag őt hibáztatnám a kellemes fogadtatásért. Milyen angyalian foglal helyet az asztalon, átkozott bestia. - Pedig tudtommal nem tettem semmi rosszat, azon kívül, hogy dolgoztam.
Futó pillantást váltunk a mennyezettel, vajon rám szakad-e.
Mielőtt eldönthetné, hozzám ér, vagy sem, az eddigieknél is közelebb húzódok hozzá; egyik kezemmel az ajtónak támaszkodok, a másik az arcáról az álla vonalára tér át, majd a nyakára...
- Miért lennék dühös? - kérdezem ártatlanul, mintha mi sem történt volna az imént.

Az agyam felesleges vitát vív a testemmel. Az ész sosem győzedelmeskedhet a szív felett, és Lucius nagyon jól tudja, hogy a szívem az övé. Mindenem az övé, csak az egyetértésem nem. A véleményem… néha. Az ellenállásom pedig nem neki szól, hanem a döntéseinek. Néha kénytelen vagyok szembemenni vele. Az ő érdekében teszem, nem a sajátoméban. Neki akarok jót, nem magamnak. Nekünk akarok jót. Nyelvem finoman érinti az alsó ajkamat, beszívom a levegőt, és a számat is, oldalra pillantok, aztán megint rá, gyorsan mérem végig, nehogy észrevegye, és a falnak hátrálok, beleakadok a ruhámba és a gondolataimba is.
A közelsége megbabonáz. Nincs is olyan harcunk, amit igazán megvívtunk volna, anélkül, hogy az egyikünk be ne adta volna a derekát. Elmosolyodom. Közelebb hajolok hozzá, de csak a felsőtestemmel, mintha meg akarnám szidni. - Megelőztelek. - pislogok rá, és még sikerül azelőtt elkapnom a fejemet, mielőtt megcsókolnám. Egy hajszálon múlt.
Felszisszenek amikor hozzám ér, jólesőn fut végig a gerincemen az ismerős borzongás, nem tudom, hogy csinálja, nem értem, hogy képes erre, mintha újra és újra elérné, hogy beleszeressek; egyszerre vagyok dühös és büszke. Ez a férfi az enyém.
Az ujjaihoz nyomom az arcomat, mint egy megenyhült kiscica. - Te sem panaszkodhatsz. - megingok. A nyakába akarok ugrani, bocsánatot kérni tőle és kiengesztelni. Ajkam futólag súrolja a mutató-középső-és gyűrűsujja begyét. Óvatosan, de érezhetően harapok rá az egyikre. Figyelmeztetőleg. - A munkáddal rosszat teszel. Ezt te is tudod. - elhalkul a hangom, már egyáltalán nem vagyok rá dühös, és ezt ő is tudja.
Nem siránkozok azon, hogy én mennyit dolgoztam a rohadt vacsorán. Nem siránkozok azon, hogy dolgozik, hogy kinek, hogy miért. Ezek visszatérő elemei az egymás fejéhez vágott gonoszságoknak, és mondhatok bármit, felhozhatok ellene akármit, gondoskodik rólam. Mindig én vagyok az első. - Lucius...- sóhajtom, vagy nyögöm, fogalmam sincsen, tiltakozásnak igen gyenge, vallomásnak, könyörgésnek éppen jó, engedelmesen emelem fel a fejemet, amikor a nyakamra kulcsolódnak az ujjai. Sosem bántana.
Sosem bántanám.
Tekintetemet az övébe fúrom. - Mert igazam van. - nem kérdezek, kijelentek. Az egyik kezem közénk siklik, a mellkasának feszítem, mintha el akarnám nyomni, lökni magamtól, valójában csak hozzá akarok érni, másik kezem a hajába túr, kicsit erősebben, kicsit követelőzőbben.

Narcissa & Lucius

Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak, le sem tagadhatná, hogy milyen könnyen megenyhült.
Kár, hogy én sem.
Halk, morgásszerű hang tör fel a torkomból, mikor az ujjamra harap. Így akar vitatkozni? Mert lenne pár tippem. Ezúttal én hajolok közelebb hozzá, fogaim óvatosan siklanak végig az alsó ajkán, mialatt a dereka köré csúsztatom a karomat.
- Hogy rosszat tennék? A világ csupa-csupa rossz dologból áll, Narcissa... Nagyon rossz dolgokból - dünnyögöm a fülébe, miközben végigsimítok a gerince mentén. - Nekünk az a dolgunk, hogy a jókkal törődjünk. Egymással. Márpedig a munkámnak semmi köze kettőnkhöz.
Ahogy annak sem, hogy mit művel a hátam mögött... De azért lenne hozzá egy-két szavam, máskor, máshogyan.
Bármilyen sértett is legyek jelen pillanatban, nincs az a harag, ami elégnek bizonyuljon ahhoz, hogy távol tartson tőle. A sóhajtása gyengéd csókkal végződik - még azelőtt, hogy lerohannának a kevésbé sem felhőtlen érzéseim.
El sem tudja képzelni, mekkorát csalódtam.
- Egy valamiben van igazad - kocogtatom meg a hajamba túró ujjait, fél pillanattal azelőtt, hogy újból táncra hívnám az ajkait. Bárcsak mindent megoldhatna! Sosem lennének problémáink. Ezekben a percekben úgy tűnik, egyébként sincsenek. Lehetetlen.
- Ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken rágódnunk, belefoghatnánk inkább a projektünk befejezésébe - kacsintok rá mosolyogva.
Mert hát mi lenne a világgal egy mini Malfoy nélkül? Ironikus lenne, ha annyi próbálkozás után épp most sikerülne, dehát az egész élet iróniából áll.

Lucius Malfoy mindig is vonzott. Tetszett, már az első pillanattól kezdve, de úgy kellett tennem, mintha nem jelentene semmit, mintha ugyanolyan hatással lenne rám, mint bárki más. És ez dühítette. Aztán rájött, hogy a legédesebb bosszú, ha ő is ugyanígy játszik velem. Mindig is ilyenek voltunk, és úgy látszik van, amiben az ember soha nem változik… ha ugyanolyan szenvedéllyel tudsz viseltetni a másik irányába, akkor bármit legyőzhettek. Főleg egymást.
Félig lehunyt szemhéjaim alól nézek rá, bizsereg az alsó ajkam a gyengéd karcolástól; derekamba áramütés-szerű érzés kúszik. Nyöszörögve válaszolok neki. - Nem kell, hogy te is rosszat tegyél...- habár amit velem művel az határozottan jó.- Én törődöm veled. - elfordítom tőle a fejemet, hogy jobban a fülemhez férhessen. Ujjaim a hajával játszanak, tekintetem a sötét falakra szegeződik, csillogó pontokként világítanak a festményeken szereplő alakok. Némaságukba bele-belesóhajtok.
- Így állunk?- már hogyne lenne közé! De remek érv ez, elraktározom, ha majd megkérdezi, mit képzeltem magamról, amikor segítettem az unokaöcsémnek és Katenek, akkor a saját szavait használom majd. Utálom, hogy még mindig eléri, hogy szinte készségesen hajtsak fejet minden előtt, amit mond. Tökéletesen játszik a testemmel és az agyammal is. Hanyag-makacs módon nem csókolom vissza, de a kitartásom véges, és úgy rántom közelebb magamhoz, mintha még lenne hely kettőnk között. Szakad valami, amikor egyik combomat felemelem és köré fonom. Nem törődöm vele. - Sok mindenben van igazam, de csak akkor hallgatsz meg, ha meztelen vagyok.- feddem meg, de hiába, mindenem mosolyog, mindenem megadta magát. Nem haragszom rá, soha nem is haragudtam, a szívem ugyanazt az ütemet veri: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Bolond vagyok. Az ő bolondja.
- Ne hívd projektnek!- csapok rá finoman a mellkasára. - Többnek kellene lennie, mint egy kötelezettségnek.

Narcissa & Lucius

- Úgy tűnne, rosszat teszek? Ez rossz? - suttogok tovább. Amint kissé elfordítja a fejét, kihasználom az alkalmat és csókokkal halmozom el a füle mögött, majd az alatt végighaladva a nyaka szélénél. - Szerinted én nem törődöm veled?
Mert ha igen, ezer örömmel tisztázom ezt az apró félreértést.
Tudom, hogy néha egyenesen kegyetlen vagyok. Van bennem valami sötétség, valami rossz, ami sosem hal el; és tisztában vagyok azzal is, hogy Cissyvel ugyanez a helyzet, épp csak fordítva. Ahogy nekem nem képes nemet mondani, úgy a segélykérő kezeket sem tudja eltolni magától. Azokat a kezeket, melyekre én gondolkozás nélkül taposok rá egytől egyig. Néha úgy érzem, ez a különbség kettőnk közt áthidalhatatlan, máskor pedig, ahogyan most is, ez az, ami végül lángra lobbantja a szikrát, ami kezdetektől fogva jelen van közöttünk.
Mikor körém fonja a combjait, habozás nélkül kapom fel és simítok végig a lábán, majd kissé hátrébb, miközben az ágy felé indulunk.
- Édesem, hisz most is van rajtad ruha. Egyenlőre - válaszolom lágyan, majd óvatosan, mégis kissé türelmetlenül engedem le az ágyra, hogy aztán fölé tornyosuljak.
- Szó sincs kötelezettségről. Illetve, talán mégis. Ez házassági kötelezettségünk, és persze ennél jóval több is, hisz tudod, hogy mennyire szeretném - mosolygok rá őszintén. Felesleges hadarás az egész, hisz tudja, számomra sem csak egy projekt, dehát a nőkkel még csak viccelni sem lehet ilyesmivel, tudom jól.
Viccet félretéve talán tényleg nem ez a nap a legalkalmasabb, vagyis hát... Miért ne lenne az? Mindig lesznek percek, órák, napok, hetek, mikor legbelül sértettek és dühösek leszünk, de ez nem ok arra, hogy elpocsékoljuk a drága időnket, vagy a lehetőséget.
És persze egyébként is képtelen lennék leállni. Ajkaim forrón tapadnak az övére, mialatt elkezdem róla lehámozni a ruhát. Nem finomkodom, hisz talán a szolgálók is hallották odalent, mekkorát szakadt az imént.

Szeretem ezt a behízelgő stílusát. Nagyon ért hozzá, hogyan vegyen le valakit a lábáról, és ez nem csak rám vonatkozik, hanem minden más nőre, de még  férfira is. Megint belém mar a féltékenység, de úgy érzem, felesleges lenne kérdőre vonnom, vagy akár csak megpendítenem aggodalmam húrjait, hiszen most békültünk ki, még egy vita már óhatatlanul is hosszasan elnyúló csatába torkollna. Már-már veszélyes erővel fordítom oldalra a fejemet, szinte felkínálom neki az egész nyakamat, és nemegyszer gondolkodom el azon a legsűrűbb sötétség mérgező és magányos pillanataiban, milyen könnyedén tehetne kárt bennem, és én vakon nyújtom felé a leggyengébb pontjaimat, ajkai alatt a bőröm, ujjai között a szívem.
Elmosolyodom. Átkulcsolom a nyakát. Egyébként is, kettőnk közül ő meztelen. - Igen, de nem a szavaimon gondolkozol, hanem azon, hogy szedd le rólam ezt a súlyos brokát darabot. - nem mintha engem kevésbé lepne el a köd, nem igazi joggal háborodom fel, inkább csak tessék-lássék hadakozom, a saját lelkiismeretem megnyugtatására, hogy engem bizony mégsem olyan könnyű megkapni, mint amennyire látszik. A máskor keménynek tűnő ágy, amiben a legtöbbször egyedül alszom most puha, szinte belesüppedek, felkönyökölök, hogy szinte összeérjen az arcunk, árnyékba borul az arca, de ajkam megtalálja az övét.
- Szeretem, hogy ilyen elkötelezetten és kitartóan állsz szolgálatába a házasságnak.- gonoszkás mosollyal harapok finoman az alsó ajkába. Kicsit gúnyolódom, hiszen néha úgy tűnik, mintha a Nagyúrnak lenne elkötelezettje, nem nekem.- Mennyire?- néha nem akkor baj, ha az ember lánya szereti magát kéretni. A kedvenc ruhám – mindegyikre ezt mondom, amit széttép- szinte lefoszlik rólam, sóhajjal vegyes nyögés szakadt fel belőlem, egyenesen a szájába, ujjaim forró bőrén kalandoznak, tarkóját-haját simítják. - Ugye már nem haragszol?

Narcissa & Lucius

Olyan gyengéden érek hozzá, ahogyan bárki máshoz szólni is képtelen volnék, miközben ugyanilyen szilárdan tartom őt a karjaimban. Csupa-csupa ellentét vagyunk, ellentmondunk egymásnak és önmagunknak, még ezekben a meghitt pillanatokban is. Látom a szemében a szomorúságot, ami miattam van ott, és tudom, hogy szinte tükörképe az enyémnek, leg-leg-leg-leg-legbelül mégis halvány bűntudatom támad. Az én kötelességem lenne, hogy megakadályozzam ezt, de arra is alig vagyok képes, hogy csillapítsam, mint ahogyan az én csalódottságom sem szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Amit nem tud, az nem fáj - mindig ezt vallottam. De mi történik, ha érzi? Ha tagadhatatlan? Ha mindketten tisztában vagyunk vele annak ellenére, hogy nem mondjuk ki nyíltan? Vagy már meg is történt, csak én voltam süket a szavaira?
- Bárcsak kizárólag azon gondolkoznék - sóhajtom a dekoltázsába. Nos, ami a látszatot illeti, valóban nem vagyok túl hiteles.
- Szeretem, hogy ilyen megértő és készséges vagy ezzel kapcsolatban - válaszolom rekedtesen, ahogy az ajkaimba harap, majd újból kisajátítom ajkait egy hosszabb, az eddigieknél is szenvedélyesebb csók erejéig.
Bátran küzdök meg a ruhával, ám még így is lassúnak tűnik a folyamat.
- Őrjítően - suttogom vágyakozva. - Hogy is haragudhatnék rád?
... pont most, valahogy így szólna a mondat vége, ha nem lennének ennyire ködösek a gondolataim.
- Te? Haragszol?
Figyelek a válaszra, de talán megbocsájtja nekem, ha közben teljesen megszabadítom a ruhájától.

A félhomályban nem tűnik veszélyesnek, inkább kisfiúsak még a vonásai, lágyak és gyengédek, karjai erősen, mégis óvatosan fonódnak körém, a hófehér ujjak, amik mást fenyegetnek, vagy óva intenek, és legyünk őszinték: bántalmaznak, engem cirógatnak és megvédenek. Amiért az előbb még haraptam, most dorombolok, pedig az ilyen pillanatokban kellene kiállnom ellene, és a heves fellépést nem szenvedéllyé, hanem fegyverré gyúrni, de velem szemben vajmi kevés ellenállásom marad. Nincs olyan sötét, gyilkos gondolata, szava, vagy tette, amit végül ne tudnék, vagy akarnék megbocsátani neki.
Felnevetek. Bosszús vagyok, mert felvenni ezeket a ruhákat mindig öröm és kihívás, rang és státusz mutogatása azoknak, akik a közelébe sem érhetnek egy ilyen finom anyagnak, a gazdagságnak és pompának, ami nekem a véremben van, levetni viszont küzdelem, mert szabadulnék tőle, mint valami kórtól, kártevőtől, hogy őt érezzem reszketeg porcikáimon. - Igyekszem a kedvedben járni, szerelmem.- mormogom, és minden szakadásnál felsóhajtok, ahogy a szoros anyag ereszteni kezd, és a szoba kellemesen hűs levegője keveredik a férjem forró vágyával, ami szinte szikrázik az enyémmel táncra perdülve. Szégyenlősen nézek fel rá, pilláim szinte az arcát súrolják, nehezen jönnek ajkaimra szavak: mi mindig haragudni fogunk egymásra, éppúgy, ahogy mindig is szeretni fogjuk a másikat. - Csupán a lassúságodért kárhoztatlak.- a ruha megadóan hullik a földre, lábaim köré tekeredik, mint egy sárkány. Csókért nyújtózkodom. - Később még bocsánatot kérhetsz.

Narcissa & Lucius máregyidejepicit+18

Egy pillanat erejéig minden más tevékenységemet félbeszakítom, hogy a kezeim közé vegyem az arcát. Halvány mosollyal az arcomon, hosszasan nézek a gyönyörű szemekbe, mielőtt az eddigieknél is finomabb csókkal jutalmaznám a válaszát. Már azzal is boldoggá tesz, hogy felmerül benne a gondolat. Hogy ennyire nyíltan, ennyire őszintén osztja meg velem. Néha mindketten, sőt, a világ minden varázslója és boszorkánya telhetetlennek gondol engem, de ha róla van szó, olyan apróságokra van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek... Azt hiszem, a csapdájába estem. Örökké. És még csak nem is bánom.
Szeretlek. Minden mozdulatom elmondja helyettem, minden türelmes, gyengéd simítás, minden türelmetlen szakítás, minden egyes pillantás.
- Máris - suttogom.

És az ágy minden egyes reccsenésével közelebb kerülünk ahhoz, hogy meg is bocsásson.

Végül kifulladva, ám annál elégedettebben nyújtózkodom az ágyon, fél karommal ölelve Cissy karcsú derekát. Az alkohol még mindig dolgozik bennem és egy percig sem állítanám, hogy hideg van a szobánkban, mégis magunkra húzom a takarót. Már nem fog zavarni... Legalábbis egy ideig nem.
Csillogó szemekkel mérem végig újra.
- Gyönyörű vagy - suttogom elmosolyodva, miközben kisimítok egy kósza tincset az arcából.