Eloisia & Thorin

Eloisia & Thorin
And in the end, we were all just humans.. drunk on the idea that love, only love, could heal our brokenness.

Villámok cikáztak az égen, mennydörgés vad robaja rázta meg a tömény sötétség által megült tájat. Az eső az arcomba csapott; mint sok apró, éles tű mélyedtek a bőrömbe a cseppek. A nyirkosság már rég átitta a köpönyegem, a nyakam vonalán pedig esővíz csurgott a hátamra, a ruha alá. Drága cipőm talpa és oldala sártól volt ragacsos, a ráragadt sűrű masszától pedig a járás is egyre nehezebbé vált.
De most mit sem számított mindez, képtelen voltam a holnapra gondolni, mert úgy éreztem, a ma éjszaka sötétségét még ezer fénypászma, a Nap éltető ereje sem lesz képes szétoszlatni. A világ feketeségbe burkolózott előttem, a zivatar úgy tombolt körülöttem, mint ahogy felkavart érzelmeim doboltak bensőmben, és amikor egy villámcsapás egy vakító pillanat erejéig fényárat zúdított a tájra, én csak vöröset láttam a fekete helyett. Sűrűn folyó karmazsint, szétfröcskölő vörös cseppeket, hozzájuk pedig átható, gyomorforgató szagok társultak.
Egy vadállat sem marcangolja szét úgy az áldozatát, ahogy mi tettük. Az orromban még mindig vizelettel – mert a megkínzott szerencsétlen az idő múlásával már a saját testének sem volt ura – kevert vérszag ült; érzékelésem megragadt ezek emlékénél, pedig csak menekülni akartam előlük. Elfutni, magam mögött hagyni őket, megfürdeni Eloisia édes illatában, arcomat selymes hajzuhatagába rejteni…
A kecses kúriát most ormótlan építménynek láttam az eső vastag függönye mögül. Feketébb volt a környezeténél is, egy óriási, baljóslatú árnyék. Egyetlen vagy talán néhány szoba ablakából – nem tudtam volna pontosan kivenni – látszott csupán némi világosság, de ezek sem voltak többek, mint pislákoló lidércfények.
A sötétséget nem űzhették el.
Reszkettem, mikor maradék erőmmel nekifeszülve megdöngettem a hatalmas, sötét fából faragott ajtót. Csak ezután akadt meg lázasan égő tekintetem a kopogtatón, mely valamilyen varázslény alakját formálta, de elkínzott agyam fogaskerekei csikorogtak és olyan lassan forogtak, hogy nem villant benne felismerés.
Úgy áhítottam Eloisia melegséget árasztó közelségét, hogy a legalapvetőbb óvintézkedésekről sem vettem tudomást. Rátörtem volna az ajtót is, ha nem eresztenek be, és jelenleg egyetlen idegszálammal sem tudtam azon gondolkozni, mennyire veszedelmes egy ilyen késői órán egy férjezett nő küszöbén bebocsátásért folyamodni.
De a férj nem volt itthon, kórházban feküdt, lelke pedig még annál is távolabb volt, egy olyan helyen, ahonnan – ha imádságaim meghallgatásra találnak – soha nem is tér vissza.
Nincs otthon a macska, cincognak az egerek.

Eloisia & Thorin
And in the end, we were all just humans.. drunk on the idea that love, only love, could heal our brokenness.

Az ajtó innenső oldalán jeges huzatban álltam, csontig hatoló félelem, kísértő rémlátomások, melyeket a sötétség és az ordító vihar, az égiháború táplált, voltak az enyéim. De a másik oldalról, a küszöbön túlról fény tört a feketeségbe, a fűtött szoba melege simított végig arcomon. És ott állt ő; hozzá futottam, őt áhítottam, mikor megriadt vad módjára rohantam, vele álmodtam édes, szép álmokat, mikor a karomban tartva aludtunk el, most mégsem kellett több egy szemvillanásnál, egy pislogásnyi időnél, míg tekintetem befalta alakját, egész lényét, hogy egy csapásra kijózanodjam. Már nem rázott a hideg, de a vágy sem fűtött; ólmos, nehéz fáradság vert bilincset tagjaimra. Leszegtem a fejem, tekintetem a cipőm orrát, a víz és sárfoltos, művészi mintázatú szőnyeget vizsgálta, amin - ahogy a kabátomon végigfolyt a víz – újabb sötét, ázott foltok születtek.
Nem akartam, hogy Eloisia lássa a csalódottságomat. Szégyelltem, de egy őrült pillanatig azt vártam, hogy az ajtó mögött Eva bukkan fel, hogy Eloisia íriszeiben egy másik nő érzelmeit látom kirajzolódni; akkor hagyhattam volna, hogy átjárjon a szoba melege, akkor megértésre lelhettem volna, de így… Eloisia nem Eva volt. Nem terhelhettem rá olyan problémákat, amikkel nem tudna elbírni, puszta önzésből, hogy nekem egyszerűbb legyen, nem sodorhattam veszélybe őt.
- Attól tartok, ha én nem is, a szőnyeg annál inkább megsérült. – Suta mosollyal pillantottam a nőre, inkább kitértem a kérdései tényleges megválaszolása elől, a könnyebb utat választottam. Aztán ügyetlenül megérintettem egy tincset, mely a nyaka szelíd ívén hullott a vállára, simogató mozdulattal vezettem rajta végig az ujjaimat; mindig is szerettem a haját - nézni, ahogy a fehér párnán szétterül, beletúrni és beletemetni az arcom, elveszni édes illatában. Nagyon hasonlítottak egymásra Evával, ebben legalábbis. Néha mikor csendben feküdtünk egymás mellett, és a fejét a mellkasomon nyugtatta, nem tudtam eldönteni, melyikük van mellettem. De nem is kellett választanom, mert ilyenkor egyszerre az enyém volt múlt és jelen, álom és valóság.
- Megcsókolnálak, de azt hiszem, ez nem lenne túl jó ötlet – néztem végig magamon fintorba futó arccal. – Felvertem a házat a kopogtatásommal, ugye? A cselédek…felébredtek? – Közelebb hajolva suttogássá halkítottam a hangomat. Míg az előbb még magasan tettem a ház többi lakójára, most felébredt bennem minden óvatosság, amire eddig fittyet hánytam. Visszatértek az aggodalmak, melyek mindig gyötörtek tiltott viszonyunk miatt, habár ezek csak terhes kötelességet jelentettek most, amikkel foglalkozni kellett, mikor pedig alig álltam a lábamon. Talán hiba volt idejönnöm.

Eloisia & Thorin
And in the end, we were all just humans.. drunk on the idea that love, only love, could heal our brokenness.

Hát, kívánhattam többet egy ilyen szépasszony szerelménél? Talán túlságosan mohó voltam, nem értem be azzal, ami az enyém lehetett, savanyú elégedetlenségemben többet akartam, másra vágytam – igen, az én hibám, hogy Eloisia nem tesz maradéktalanul boldoggá, az én bűnöm, mert már nem tudom, hogyan kell boldognak lenni.
Szánakozással néztem a nőt, megérintettem a haját, hideg ujjaim rózsás arcán simítottak végig. Jobbat érdemelt nálam; egész ember járt volna neki, nem egy olyan erőszakos féreg, mint a férje, és nem egy olyan szerető, aki már maga is csak félember volt, és szerelmét két nő között osztotta meg. Némi fejszámolással már látszik, legfeljebb egy negyedrész juthatott belőlem Eloisiának… Igazságtalan üzlet ez, tudjuk, hogy veszteséggel fogunk zárni, de nem volt mit tenni. Nem tudtam volna visszaadni a nő szabadságát, mert szükségem volt rá, szerettem őt, a szépségét, testének melegét, az előkelőségét és a szemét, melyben a nővérét láttam.
A magázó hang hallatára megrezzentem, értetlenül kaptam fel a pillantásom, néztem bele a mélyfényű íriszek tengerébe; nem értettem, miért játszadozik, ennek nem most van itt az ideje. Talán gúnyolódik? Kedvetlenül sóhajtottam.
- Igazad van. Azzal már nem segítünk, ha csak itt ácsorgunk. – Úgy pillantottam körbe, mintha a sarokból bármelyik minutumban előbukkanhatna egy hallgatózó manó vagy cseléd. Igazság szerint gyűlöltem ezt a helyet… még hogy hangos ház, inkább halott!
Ez a kastély ékes záloga volt annak, ami még Eva emlékénél is fájdalmasabb éket vert közénk Eloisiával. Minduntalan a saját két szememmel kellett megbizonyosodnom róla, hogy Eloisia, a nemesi születésű, finom úrihölgy mellett én csak egy felkapaszkodott senki lehetek. Minisztériumi tisztviselő – milyen kicsinyesen hangzott ez egy ilyen fényes kúriában, a ház úrnője előtt állva.
- Egy tea nagyon jól esne. Azt hiszem, száraz ruhára is szükségem volna – motyogtam hirtelen szűknek érezve a helyiséget. A férje ruhái, talán azokba fog öltöztetni – ez egyszerre volt rettenetesen kényelmetlen gondolat, mely mégis megelégedésemre szolgált. Úgy egy kicsit olyan volna, mintha én volnék a ház – és a ház asszonyának - ura.

Eloisia & Thorin
And in the end, we were all just humans.. drunk on the idea that love, only love, could heal our brokenness.

Magamra hagyott a gondolataimmal, pedig amire most a legkevésbé vágytam, az az egyedüllét volt. Már-már rettegtem, hogy amint elhagyja a szobát, abban a pillanatban, hogy egyedül maradok a kihűlt kandalló mellett, újra megrohamoznak majd a vérvörös képek, visszalopakodnak a lidércek, hideg leheletük a tarkómat borzolja és a kint süvítő szél az éjszakába olvadó keserves sikolyok dallamára kezd majd vonyítani.
Hideg volt a túlméretezett, elegáns, mégis az üresség benyomását keltő szobában; a tűz már kialudt, a ruhám nedvesen tapadt hullaszínű bőrömre, a sötétre lakkozott bútorok árnyékai pedig fenyegetően tornyosultak körülöttem.  
Eloisia volt az egyetlen élő ebben a halotti pompában. De hogyan képes így élni? Ha lett volna elég bátorságom, ha több erő szorult volna belém, minthogy egy nő vállára támaszkodjam sántán, nem hagytam volna Eloisiát egy ilyen életben elsorvadni – hiszen szerettem.
Bár megszökhetnénk! Elfuthatnánk a világ, a figyelő szemek elől, új életet kezdhetnénk egy olyan helyen, ahol senki sem ismer minket, ahol csak ketten lennénk; de ez lehetetlen. Neki ott van a név és a vér, ami kötelezi, őt aranyláncon tartják – nagy becsben, fényűző jólétben, de azért fogolyként -, amit sosem tudnék elszakítani; nekem pedig ott a családom, imádott húgocskám és az ígéret, amit Dumbledore-nak tettem. Olykor hajlamos vagyok elfeledkezni róla, és hiú reményekbe, ostoba tervezgetésekbe kergetni magam, mikor pedig tudom, rám egy hidegebb csók vár egy asszonyi ajak érintésénél, rám végső soron már keresztet lehet vetni.
Az elhamvadt parazsat néztem a kandallóban, egy tűz emlékét, azt a keveset, ami megmaradt a lángolása után – belőlem sem marad majd több. És Eloisia… ő nem is tudja, milyen parttalan, tátongó szakadék peremén egyensúlyozom. Mi lesz, ha a Nagyúr holnap felfedezi árulásomat? Lesz valaki, aki elmondja Eloisiának, milyen véget értem, vagy örökké várni fogja, hogy holnap felbukkanjam; a szobája ablakának függönyén keresztül fogja lesni, hogy nem érkezik-e vendége – hiába?
Mindketten alig éltünk még; igazságtalan, végtelenül igazságtalan Merlintől, hogy így kell sínylődnünk, lélekben aggastyánokként, gyötrelmek és félelmek tengerében hánykolódva, megpecsételt végzettel. Ezért kellettek a fene nagy ambícióim ezért megérte a minisztériumi hatalmasok lába nyomát csókolni…Egy gyönyörű asszony ölel – a férje helyett az én karomban pihen-, de ez is éppen olyan hiábavaló, mint a minisztériumi előléptetés, az ottani sikerek. Sok mindent elnyertem, amit vágytam, de semmit sem egészen úgy, ahogy kívántam, és egyikben sem telik már örömem. Minden mérgezett.
Talán reggel, ha napfényt látok, könnyebb lesz.
Rámosolygok a nőre, amikor karján egy halom ruhával, felszólít, hogy menjek. Engedelmesen teszek eleget az utasításnak, kegyesen hagyom, hogy ha akar, anyáskodva, a ruha éleit gondosan eligazgatva öltöztethessen fel, vagy ha úgy tetszik neki, használja ki az alkalmat. Ha gyengédségre vágyik, nem utasítom el – határozom el, habár vágyamat nem ébreszti fel az érintése. Túlságosan is átfagytam a vizes ruhában, úgy érzem magam, mint egy tetszhalott, és kifárasztott az előbbi közjáték.  
- Mit gondolsz, hiányoznék neked, ha többé nem jönnék? – Két ujjammal felfelé mozdítom az állát, hogy lássam a tekintetét. – Megsiratnál, aztán továbblépnél, ott folytatnád, ahol abbahagytad, végül elfelednél? – Szeretném, ha őszintén felelne. Szeretném, ha rábólintana szavaimra. Talán megsértene a hiúságomban, de egyben egy kis nyugalmat is adna…és feloldozást.  

Eloisia & Thorin
And in the end, we were all just humans.. drunk on the idea that love, only love, could heal our brokenness.

Megértem, mit jelent felszegett álla, és vonásai, melyek most a született arisztokraták kiváltságos büszkeségébe rendeződnek. Sosem alázkodna meg senki emberfia előtt, ebben nagyon hasonlít Evara. Mindig is vonzalmat ébresztett bennem az effajta méltóság, az a fenségesség, ami az arisztokraták zsigereiben volt, de most egyben egy kis szégyenérzetet is keltett bennem – Eloisia hűvös, mély íriszeiben láttam visszatükröződni önnön gyengeségemet, férfiatlanságomat.
Az utóbbi időben sokat fogytam, jutott eszembe, mikor átázott ingemet lecsúsztatta a vállamról; talán éppen olyan betegesen, vagy még rosszabbul nézek ki, mint a kórházi ágyban sínylődő férje. Ő mégis milyen kedves törődéssel bánik velem! Hagyom, hogy a kikeményített inget begombolja, melynek érintése a bőrömön éppoly idegen, mint az illata, és figyelem kezének ügyes játékát, majd mikor elkészül, egy apró, finom csókkal, ajkam leheletnyi érintésével a kezén köszönöm meg neki gondoskodását.
Nem mutatom, hogy az új öltözetet hirtelen milyen kényelmetlennek érzem; mintha a ruha csak a tulajdonosát személyesítené meg, és igyekezne megfojtani a szűkre szabott, szúrós nyaki résszel.
Mikor összerezzen, úgy húzódom el tőle, mintha áramütés szaladt volna végig tagjaimon; bűntudat lesz úrrá rajtam, egy pillanatra – nem többre – azt a védtelen nőt látom benne, akit megóvni szeretnék, mégis folyton csak bántom. Fájdalmat okozok neki akaratlan is, tudom, és mégsem tehetek ellene semmit, mert ebben született a kapcsolatunk, ott van minden csókunkban, és ostobaság lenne azt képzelni, hogy a jövőben jobbra fordulhat a sorunk. A világban háború dúl, az életünk kelepcébe zárult, ő házas, én talán halálraítélt vagyok; a kapcsolatunk igazi tragikomédia.
Kezét két tenyerem közé fogva invitálom őt magam mellé a szófára, mely puhán és tágasan terpeszkedik alattunk.
- Valamit el kell mondanom. – Tétovázó hallgatás után szólalok meg. Agyamban még az a kép zakatol, mikor azt mondja, ha elhagynám, és ujjai a csuklómra fonódnak – talán bilincsként, talán a tartóztatásom jeléül. Rosszul ismer, különben fel sem merült volna benne, hogy hűtlenné lennék hozzá. Hogy elárulnám Eva emlékét. Megborzongok.
- Az életemet helyezem most a kezedbe, Eloisia, mert szeretlek.- Szomorú vallomás ez, de elmosolyodom. - Ez talán elég zálog a hűségemért. – Apró szúrás, mely nem szándékosan bántó, mégis éle van.
- Tudod, hogy én is abban a táborban játszom, amiben a férjed. Gondolom, azt is sejted, mi dolgom lehetett éjszaka…- mélyed tekintetem az övébe. Valójában tisztában vagyok vele, hogy elképzelése sem lehet róla, mik történtek és miket tettem ma az éj fekete leple által elfedve. Holnap talán olvashatja majd a Prófétában, de igazán megérteni addig nem lesz képes, míg nem vöröslik vér a kezén. Őszintén azt kívánom, sose jusson el addig; maradjon tiszta, és ahhoz se kerüljön soha egy hajszálnyival se közelebb, hogy rádöbbenjen, milyen szörnyűségeket vittem véghez.
- Ostoba és vak voltam, amikor csatlakoztam. Csak ezzel magyarázható az, hogy önként rohantam a vesztembe. – Részint magamhoz beszélek, tekintetem elhomályosul. – Mikor felfogtam, mit jelent a Nagyúr csatlósának lenni, összezuhantam, tudtam, hogy nem bírnék így élni…gyilkos módjára, ártatlanok vérével a kezemen, és segíteni egy őrült uralomra törését. Eloisia, én megpróbáltam jóvátenni azt, amit elrontottam, és erre csak egyetlen mód kínálkozott. – Kutatóan, könyörgő pillantással fúrom íriszeimet az övébe, kényszeríteni akarom, hogy értse meg, anélkül, hogy ki kellene mondanom, mert ezt nem lehet kíméletesen tálalni, és mert valójában rettegek útjukra engedni a régóta őrzött szavakat. Félek tőlük.
– Csak egyetlen száj kellene, ami el tud járni, és nekem végem. – Talán megsebzem, de látni akarom az arcát, miután kimondtam ezeket a szavakat.