Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi

Tárgy: Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi Szer. Ápr. 27, 2016 12:07 am

Benji & Domi

Csak tudnám, hogy hogy kell ezt a francot megszerelni. Olyan kényelmes lenne valami varázslattal, de pont ez a baj, hogy annyira elkényelmesedtem az évek alatt, hogy erre meg már nem is emlékszek. Pedig még apám mutatta is hogyan kell, annyi szent, hogy én is meg fogom tanítani a fiamnak hogyan is kell megszerelni a lefolyót, ha az elromlik. Menny és pokol, végre megmozdult a csavar! De még hogy, oké, asszem most kell valamit alátenni.
- Édes fiam ne szórakozz a kalapáccsal, mert meg fogod ütni az ujjad és fájni fog. - pislogok szemöldök-ráncolva a lábam felé, ahol a gyerek ücsörög a szerszámos ládánál. Tudom, nem kellene pont ott tartanom, ahol a gyerek van, de úgy vagyok a helyzettel, hogy elég közel vagyok hozzá, hogy ha baj lenne, akkor tudjak lépni. Közel három év alatt eljutottam addig, hogy nem kell mindenért pánikolnom, nem kap mérgezést a gyerek ha megnyalja a homokot, nem fog belehalni egy kis esésbe és nem fog akkor sem nagy baj történni, ha épp van egy kis láza. Tökös gyerek ő, kibír sok mindent, mint ahogy nap mint nap azt be is bizonyítja nekünk. A csövet leszedem közben, a dugulást okozó dolgok meg elkezdenek kifelé csordogálni.
- Azt meg se próbáld! - szólok rá határozottan, ahogy a fűrész felé nyúl. Rám pillant morcosan, hogy de ő azt akarja most.
- De! Aden is... - mutogat felém és elnyújtózkodik a fűrész felé. Lábbal tolom odébb a gyereket, mire ő elindul átmászva a lábamon. Hogy a macska rúgja meg, amiért ilyen konok állandóan! Esküszöm, hogy Domit ilyenkor túl élénken látom benne, ő is állandóan képes bajba sodorni magát. Még ha az utóbbi időben inkább már kerülte a veszélyes helyzeteket.
- Mondom nem! - szólok rá ellentmondást nem tűrő hangon, mire dacosan rám néz. Tudom, hogy nem adja fel ilyen könnyen, mégis visszatér a kalapácshoz. Úgysem tudja megemelni, szóval nagy baj nem lehet belőle.
- Inkább adj egy rongyot. - mutatok a ruhadarab felé, mire oda mászik érte és már hozza is. Leguggol mellettem, nagyban tanulmányozni kezdi a csövet, miközben megereszt egy fintort is.
- Büdös. - néz rám finnyásan, mire elnevetem magam.
- Igen, az. Ezt öntöttük le a lefolyóban. - mutatok föl a mosogató felé. Nagy okosan felnéz ő is, majd vissza rám.
- Csavajhatom? - kérdezi, közben nyúl a csavarhúzóért. A már kiürült csövet visszaillesztem a helyére és segítek a csavarra illeszteni a csavarhúzót. Elvagyunk mi, amikor úgy adódik, a gyerek is feltalálja magát és engem sem akadályoz a dolgomban.

Tárgy: Re: Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi Vas. Május 08, 2016 9:51 pm

To: Dev

Elégedetten szemlélem az elkészült művemet. Igen, határozottan mondhatom, hogy fejlődőképes vagyok, mert megkóstoltam és még finom is lett. Talán pont az kellett, hogy Dev elvegyen feleségül, hogy az jobban motiváljon arra, hogy többet gyakoroljam a főzést, mindenesetre meg lett az eredménye. Az elkészült ételekre küldök egy melegen tartó bűbájt, aztán úgy döntök meglesem, hogy Cae jól van-e, aki legutóbb még nagyban szundított a kiságyában. Általában nem szokott vele semmilyen gond lenni, Aydennel ellentétben ő sokkal inkább Dev természetét örökölte, így általában nyugodtan, szinte nyikkanás nélkül tölti az idő nagy részét. Igazi áldás, azok után, hogy Aydennel mennyi éjszakát virrasztottunk át csak azért, mert a fiatalúr, nem volt hajlandó aludni, hanem csak az érdekelte, hogy játsszunk vele. Mikor belesek a kicsi lány szobájába, egyből látom, hogy ébren van, de hogy mióta azt nem tudom. Mindenesetre nem tudom megállni, hogy ne vegyem fel a karjaimba. Amikor kis nyüsszögésekkel és rugdalással még üdvözöl is, persze megint fenn áll annak a veszélye, hogy elolvadjak, de helyette inkább csak adok neki pár puszit.

Aztán gondolva egyet, úgy döntök, hogy ideje azt is megnéznem, hogy a fiúk hogy állnak a szereléssel. Remélem Ayden nem szedett szét semmit, mert hajlamos rá, bár, ha Dev mellett van, akkor emiatt kevésbé kell aggódnom. Én vagyok az, aki mellett, szinte bármit tehet, főleg ami nem veszélyezteti a testi épségét, mert nem tudok ellenállni annak, ahogy rám néz. Kinézetre túlságosan is az apjára ütött, ami azt jelenti, hogy nem tudok rá haragudni, és simán be tudja nálam vetni a szép nézést, mint fegyvert, mert tudja, hogy annak úgysem tudok ellenállni. Ki is szokta használni. Megállok a fürdőszoba ajtajában, kezemben Caeval, aki szintén ugyanolyan érdeklődve szemléli az elé táruló jelenetet, mint ahogy én. Határozottan jó ötlet volt idejönni, mert ezt látni kell. Ahogy Ayden teljes koncentrációval az arcán próbál csavarozni, és ahogy Dev segít neki… kár, hogy most nem hoztam magammal a fényképezőgépet, mert ezt is megörökíthettem volna, mint ahogy oly sok mindent már eddig.
- Hű, látom, nagy munkában vagytok. – Jegyzem meg mosolyogva. Cae, mint egy egyetértése jeléül azt mondja, hogy „eeee”, ami mostanában az egyik kedvenc megnyilvánulási formája, szinte minden helyzetben.
- Csak szólni akartam, hogy ha éhesek vagytok, akkor kész van a vacsora. – A picuri a kezemben egyre inkább mozgolódik, ami csak akkor szokása, ha az apját meglátja valahol, mert akkor egyből oda akar menni hozzá.
- Dev, a kisasszony úgy látszik, téged akar. – Jegyzem meg egy még nagyobb mosollyal.

[/color]

Benji & Domi

Ayden a nyelvét is kidugja, annyira koncentrál. Ügyes gyerek ő, csak kicsit túlteng benne az energia, azért ilyen hiperaktív kismajom. A szüleim néha szoktak azzal nyaggatni minket, hogy miért nem visszük el szakorvoshoz? Mi van, ha figyelemzavara is van? De szerintem nincs, ha nagyon akar, tud ő koncentrálni. A szüleim nem látták még Domit kiskorában, egyből megváltozna a véleményük, hogy minden bizonnyal kinőhető a dolog.
- Másik irányba kezdd el csavarni. - adok egy kis segítséget neki, miután másodszor pottyan le a csavar a földre. Azért a résbe a szerszámot már beleilleszti. Inkább vagyok annak a híve, hogy tanulja csak meg magától mit hogyan kell csinálni, mint mindent a feneke alá teszünk, aztán ha meg nem lesz nála a pálcája, azt sem fogja tudni mivel mit kezdjen. Valamelyest azt látom, hogy noha a mugliknak nincsen semmiféle különleges képessége, mégis a legkutyaszorítóbb helyzetekben sokkal találékonyabbak, mint némelyik aranyvérű varázsló. Nincs jól ez így, de sajnos a képességekből adódóan túlságosan is el tud kényelmesedni az ember. Akkor is ugyanezt vallottam, amikor Ayden még nem produkált semmiféle jelet arról, hogy meglennének a képességei és azóta is azt vallom, amióta az anyját elestette egy játékában, miközben ő végig a kiságyban csücsült.
A csavar közben már szorul is be a helyére, Aydennek pedig adom a következőt. Három helyen elég megszorítani, aztán készen is van. A feleségem lábait pillantom meg az ajtóban, tekintetem meg is akad rajta. Néha még el tudok csodálkozni azon, hogy hogyan tudtam kifogni ennyire gyönyörű nőt. Pedig bennem semmi extra nincs, sőt... rigolyás vagyok, sokszor stresszelem magam és lassan hasonlítok egy bolondos öregemberre is ezzel a viselkedéssel.
- Anya, nézd. - Ayden már csavarja is be a következő csavart a helyére, ő most épp azt akarja megmutatni, mennyire ügyesen megcsinálja. Én pedig ráveszem arra magam, hogy még feljebb nézzek. Mosolyogva pillantok rájuk, egy pillanatra elidőzve a picin, aki napról napra egyre jobban bekapcsolódik az életünkbe.
- Már mindjárt készen vagyunk. - húzom a szám vigyorra a vacsora hallatán, következő szavaim pedig azok lennének, hogy akkor a nagyfiúval szépen kezet mosunk. De ő másképp gondolja, eldobja a csavarhúzót és már pattan is fel, rátaposva a combom belső részére, amiről lecsúszik a lába, de ő mit sem törődve rongyol tovább még úgy is, hogy ezzel előre lendül mert kiesik az egyensúlyából. Ő az anyja lábait fogja meg, én pedig a legnemesebb részemre szorítom a kezem fájdalomittas grimasszal.
- Édes fiam figyelhetnél hova lépsz. - nyöszörgöm legalább egy oktávval magasabb hangon neki. Eddig Ayden nem találta meg a gyenge pontom, amivel az ujjai közé csavarhatna. Hát most más értelemben ráhibázott. De ő rám sem bagózik, az anyját kezdi faggatni arról, hogy mi is a vacsi. Tipikusan ő.
- Mindjárt megyek. -kell fél perc, hogy összeszedjem magam, aztán még gyorsan becsavarozom az utolsó csavart is a helyére. Úgy döntök, hogy most pakol a franc, így csak egy pálcaintésemre a láda már be is kebelezi az oda való holmikat.
Ahogy odalépek hozzájuk, már veszem is át Caet, aki a hízelgő szavaimért cserébe jól lenyálaz. Meg rugdos nagyokat egészen addig, amíg a vállamra nem fektetem.
- Apa pici szeme fénye vagy tudod ugye? - pár pillanatra el is feledkezek arról, hogy itt vannak a többiek is, alighanem az én gyenge pontom az, hogy pusztán csak van a lányom. Minden egyes pillanatban el vagyok telve tőle, minden egyes mozdulatától.

To: Dev

Kifejezetten örülök annak, hogy Ayden olyan, amilyen, még akkor is, ha általában az összes energiánkat felemészti. Cae a totál ellentéte, ő sokkal nyugodtabb, bár ugyanúgy imádja a sokszorozott figyelmet, amit kap. Nekem pedig ez így ideális. Ugyan már sikerült valamennyire kinőnöm ezt a végtelen energiát, de még mindig ez jellemez, és most, hogy nem tudok dolgozni az imádott sárkányaimmal minden túltengő energiámat a gyerekekre fordítom. Ha Ayden nem lenne ennyire hiperaktív, és ennyire energiabomba, mint amennyire én voltam kiskoromban, valószínűleg nem lenne mit csinálnom, és akkor unatkoznék. Igen, még ha ezt furcsa is bevallani, tényleg így lenne. Talán ezért van az, hogy mindig is nagycsaládot tudtam elképzelni, és ha nem lenne most háború, akkor már biztos tervezgetném Devvel a következőt. Bár most Cae eléggé leköti a dédelgetési kényszereimet, Aydent már nem lehet dédelgetni, csak ha elkapom és le is tudom birkózni. Amit kifejezetten élvez és be kell vallanom, hogy én is szeretek vele küzdeni. Mosolyogva figyelem tovább Ayden ügyes próbálkozásait, amikor pedig Dev tekintetével is találkozik a sajátom, akkor már fültől-fülig ér ez a mosoly. Mindegyiküket imádom.
- Látom kicsim. Nagyon ügyes vagy. – Dicsérem meg a fiamat, akinek erre szinte felragyog az arca, mindig is szerette, ha dicsérgettük, habár már így is elég nagy az önbizalma, azt meg kell hagyni. De a vacsora szó mindent elfeledtet vele, amire önkéntelenül is nevetek. Hát még mikor úgy igyekszik az ajtóhoz, hogy sikeresen megtalálja az apja gyengepontját. Hát erre, már majdnem röhögő görcs tör rám. Tudom, nem szép dolog, de nem tudom visszafogni.

- Ayden… néha lassíthatnál. – Jegyzem meg neki, mikor végre sikerül abbahagynom a nevetést. Annyi legalább van bennem, hogy vetek egy bűntudatos pillantást Dev felé, amiért ilyen szégyentelenül kinevettem. Habár szerintem ezt megszokta tőlem, de akkor is bűntudatom van.
-Anya, mi a vacsi? – Teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy miket mondunk neki. Nyilvánvalóan. Amikor pedig nem válaszolok neki egyből, elkezdi folyamatosan ezt hajtogatni, úgyhogy kénytelen vagyok minél előbb megválaszolni ezt az égetően fontos kérdést.
- Lasagne. – Válaszolom meg gyorsan, mire elégedetten csillannak fel a szemei, és mielőtt még bármit is mondhatnék neki, már el is rohan a konyhába. Dev épp időben veszi át a kicsi lányt, mert úgy érzem, hogy nekem is rohannom kell, különben Ayden magára rántja az egészet. Ezért magyarázat nélkül már rongyolok is a gyerek után a konyhába, és még épp sikerül megakadályoznom azt, hogy beváljon a jóslatom: ugyanis tényleg éppen a tepsit akarta magára rántani.
- Vigyázz magadra jobban. – Mondom neki egyből, amint sikerül megmentenem a balesettől, ő meg ártatlan arccal néz rám, mintha semmi rosszat nem csinált volna.
- Ülj le, mindjárt adom. – Mondom sóhajtva, mire egyből engedelmeskedik. Már ügyesen tud kanállal enni, úgyhogy már megengedtük neki, hogy asztalnál ehessen. Csak a széket kell kicsit magasabbra varázsolni, hogy fel is érje. Kiszedek neki egy kisebb adagot – bár tudom, hogy később úgyis kérni fog még – és odateszem elé, meg egy kanalat is. Egyből nekiáll az evésnek, mintha egy hete éheztettük volna. Tényleg, annyira, sajnálatra méltó… csak mosolyogva csóválom a fejemet látva azt, hogy milyen pusztítást képes végezni.

[/color]

Tárgy: Re: Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi Szer. Júl. 06, 2016 1:07 am

Benji & Domi

És kinevet. Nekem majdhogynem könnybe lábad a szemem, sőt egy ideig az jár a fejemben, hogy hogyan álljak már normálisan, mert azt egy ideig nem tudok.
- Majd így nevetsz akkor is, ha nem lesz kedvem ugye? - nem mondom ki teljesen a gyerek előtt mire is gondolok, de Domi úgyis tökéletesen tudja azt. Azért kár hogy ez annyira most nem egy erős érv, ugyanis még hetekig nem igazán lesz semmi közöttünk arra való tekintettel, hogy a picúr tényleg nem olyan régen született. Még egy ideig érezni fogom ennek a nyomát, de úgy ahogy összekaparom magam az alatt, amíg Domi Aydent fegyelmezi. A bűntudattal teli tekintet mindjárt más hangulatba hoz és a csavart is már csak egy fél rántással tudom le. Ennyi barkácsolás bőven elég mára. Ayden különben is mással van most már elfoglalva, amivel majd hamarosan leszek én is.
Ayden reakciója csupán egyet jelent, ahogy elhúz a konyha felé. Ez a gyerek állandóan bajba keveri magát és ha nem vagyunk résen, bizony megüti a bokáját. Túl vakmerő ahhoz, hogy megfontoljon bármit is. Így félő a későbbiekben is lesznek majd gondok, ha jön a sok újdonság, ő pedig nem hogy ellenállni nem fog neki, de meg sem próbálja átgondolni. Remélem a pici már sokkal megfontoltabb lesz. Már most a nyugalom mintapéldája, a bátyja igazán tanulhatna tőle. Csöndes, nem sír éjjel-nappal, sem akkor, ha magányos, sem akkor ha figyelemre vágyik, sem akkor, ha fáj a pocija. Lehet rá jobban be kell majd nézni, ki tudja mennyire rizikós, hogy azt sem jelzi, ha valami baja van. De most éppenséggel semmi gond vele. A konyhából közben már hallom Domi fegyelmező hanglejtését, de a szavait is tisztán kiveszem. Bizony volt miért elrohannia. Én csak kényelmesen kisétálok a konyhába hozzájuk vállamon a nyugodtan pihenő babával és leülök az egyik székhez vele. Még nem eszek, megvárom amíg Ayden végez.
- Kézmosás megvolt, kis haspók? - kérdezem tőle pimasz vigyorral. Tudom, hogy nem, mert miért is lenne fontosabb neki mint az ami közben elé kerül? Így felvont szemöldökkel reagálok arra, amikor aprót megrázza a fejét. Tudom én, hogy el akarja sunnyogni, de nem tudja. Ismerem, mint a rossz pénzt. Egy napra ha a keresztszüleire bíznám sem biztos, hogy nem akasztaná ki őket esetleg egy pörgősebb napján.
- Akkor nyomás, addig egy ujjal nem nyúlhatsz a kajához. - pirítok rá mert már a kanálra csúsztatja a kezét. Alighanem az már kezdetektől fogva borítékolható volt, hogy kettőnk közül én leszek a háklisabb szülő. Domi túl szabados, meg igazából én tudok olyan apróságokon is szöszmötölni, ami amúgy szóra sem érdemes lenne. De hát én már csak ilyen vagyok.
- Mennyei az illata. - a nyál is összefut rá a számban, pedig tudom, hogy mennyire egy kínkeserves harc volt ez az első időszakban, hogy az ételek egyáltalán ehetőek legyenek. De alighanem Ayden már elég okot adott Dominak arra, hogy megtanuljon főzni. Én ebben továbbra is kétbalkezes vagyok, annyit tudok csinálni, amennyi... nos egy férfitől talán még elvárt. Tudok tojást sütni, főzni, meg szendvicset csinálni. És itt kifújta a tudományom. Talán megtanultam időközben palacsintát csinálni, mert egyszer Aydennel egyedül maradtam pár napra, akkor pedig bizony a tojás nem kellett neki. Hát megoldottam telefonon navigálva az esetet, a nagyi mindig jó ha kéznél van.
A másik vállamra fektetem a leányzót, hogy a bal kezemre legyen az étel és már villát is ragadok, hogy az első falatot megkóstoljam. Cae egyből mocorogni kezd az illatokra, de csak leteszem a villát és a hátára simítom a kezem.
- Te még ilyet nem ehetsz kincsem. Éhes vagy? - tekintetem Domira vándorol, lehet talán meg kellene etetni, mielőtt kiveri a hisztit. Ő is tud, csak ritkán. De olyankor alig lehet megbékíteni, torkaszakadtából üvölt, mint ha nyúznák.

To: Dev

Egyszerűen képtelenség megállni azt, hogy ne nevessem ki, még akkor is, ha tudom, hogy szörnyű lehet. De amilyen képet vág hozzá, hát… valljuk be, nagyon vicces. A kérdésére igyekszem elkomolyodni, de még így is néha-néha felkunkorodik az ajkam széle, amikor visszagondolok az előbbi jelenetre. Nem tehetek róla.
- Khm… valószínűleg akkor nem nevetnék. De úgy emlékszem, mindig sikerült kedvet csinálnom hozzá, még ha nem is volt kedved. – Vigyorgok rá, teljes magabiztossággal. Most sem lenne vele problémám, úgy gondolom, ha nem lenne most éppen tiltó listán az, hogy együtt legyünk – ami nem mellesleg eléggé bosszantó dolog, de majd egyszer ennek is vége lesz. Legalábbis nagyon remélem, mert jelen pillanatban ez még egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán viszont már rohannom is kell Ayden után, mert bizony ő az a típus, akit egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni. Ha mégis így tesz az ember, azt veheti észre, hogy egy szekrény tetejére került föl és éppen azzal szórakozik, hogy le akar ugrani, vagy hasonló dolgok. Olyankor pedig majdnem szívinfarktust kapok. Szerintem direkt csinálja, örül, ha láthatja, mennyire megijedek. Igyekszem tehát ezeket a szituációkat, minél inkább elkerülni. Több-kevesebb sikerrel.

Elmosolyodom, amikor végül Dev és a pici lány is megérkezik, a mosolyom pedig csak még szélesebb lesz, mikor lezajlik előttem az a bizonyos párbeszéd. Hát igen, tény, hogy én nem veszem olyan szigorúan a dolgokat, mint Dev, de pont ezért egészítjük ki egymást olyan jól – legalábbis szeretek erre gondolni, mikor ez a téma jön elő. Persze, ez nem azt jelenti, hogy én ne tudnék szigorú lenni, ha ez kell, de amikor Ayden rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel… hát… én el szoktam veszni. Belegondolva pedig ez igenis az apja hibája. Tőle örökölte azokat a szemeket. Tehát, ha Dev nem lenne, akkor valószínűleg itt mindennap gyereknap lenne, Ayden annyi édességet ehetne, mint én – ami rengeteget jelent – szinte minden meg lenne neki engedve, és teljesen a fejemre nőne, és az lenne, amit ő akar.
- Remélem finom is. – Eszmélek fel a gondolataimból, közben a szememmel követem Aydent, ahogy elrohan a fürdőszobába kezet mosni. Csak remélni tudom, hogy ebben a pár percben nem tesz semmi olyat, amivel megsérülhet.

A tekintetem végül visszavándorol Devre és Caere, aki nagyban mocorogni kezd.
- Nem kizárt, hogy éhes. – Bólintok, szinte csak magamnak, aztán már nyújtom is a kezem a kicsi lány felé. Időközben Ayden is visszaér, és olyan elánnal ül le megint, hogy szinte az egész asztal elmozdul a lendületétől.
- Kezet mostam! – Jelenti be büszkén és fel is mutatja az apjának a vizes kezeit. Mert persze a nagy sietségben megtörölni elfelejtette. Ezt észrevéve, gyorsan leteszi a kezeit, majd mikor azt hiszi, hogy Dev nem látja, suttyomban beletörli a kezét a terítőbe, majd mintha mi sem történt volna, továbbra is büszkén mosolyogva néz fel rá.
- Ehetek? – Kérdezi egyből, aztán megint a tányérral kezd szemezni, és meg sem várva a választ, már ragadja is meg a villát. Igyekszek nem nevetni. Tényleg. Próbálkozom.

[/color]

Tárgy: Re: Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi Kedd Júl. 19, 2016 12:57 pm

Benji & Domi

Néha kész felfordulás a lakás, pedig csak a gyerek parádézik. Szerintem Dominak nincs annyi energiája, sőt kettőnknek sem összesen, mint ennek az ördögfiókának. Néha azzal viccelődök, hogy lehet elcserélték a gyereket mert előre látták, milyen egy istencsapása lesz. Persze a dolgok nem így mennek, le sem tudnám tagadni, hogy az enyém. A grimaszai, a hatalmas szemei, de még az esze járása is hasonló. Bár a turpisságáról és a találékonyságáról vitatkoznék, hogy azt épp melyikünktől örökölte nagyobb súllyal. A lényeg, hogy akármit csinál is, nem tudok rá haragudni. De fegyelmezni mindig is szoktam, különben még annyira sem fogná vissza magát, mint ahogy teszi. Tudom, hogy ennél sokkal de sokkal jobban tudja magát produkálni is. Egyetlen egy esetben nyugszik le magától, ha a hugicája elaludt, akkor képes csöndben játszani. Van mikor elfekszik mellette, nézegeti és feltesz egy halom kérdést, de csakis halkan, hogy egy pisszenésre se ébredjen fel. Igyekszünk tudatosan szoktatni őket egymáshoz, hogy ne legyen féltékenység, de azt vettük észre, hogy nem is kell semmi ilyesmi, maguktól is tudják, hogy szeretniük kell egymást és nem utálkozni.
Azért bosszúsan húzom el a számat Domi válaszára. Fúú és az a vigyor... legszívesebben most letörölném az arcáról, de tudom, hogy igaza van. Nagyon ritkán fordul elő, amikor már épp hogy bealszok. De olyankor ő is látja, hogy fölösleges próbálkozni is. Nem tudok neki ellenállni és ezzel tökéletesen tisztában van. Igazából szerencsésnek érzem magam, hogy vele lett családom. Sosem tartottam magam annyira nagyra, hogy egy álomválasztás lennék, én csak két dolgot tudok garantálni, nagyon szeretni és megteremteni az egzisztenciát. Mert valahogy mindig van, én pedig lankadatlanul dolgozok azért, hogy mindenünk meglegyen. Ugyan kérdés, hogy meddig, mennyire jönne össze.
Nem sokkal később csatlakozok a többiekhez a konyhában. Örülnék neki, ha minden nap ilyen lenne, tudnánk elég időt együtt tölteni és ami a legfontosabb talán, nem kellene attól tartanunk, hogy beüt a baj. Két gyerekkel elég nagy a rizikója annak, hogy könnyen sarokba szorítanak minket. Cae nincs még két hónapos sem, Ayden pedig attól tartok ledermedne abban a pillanatban, hogy megrémül. De elhessegetem a gondolatot csak magam elől.
- Isteni íze van, köszönöm. - arra már egészen hamar rájöttem, hogy a hálálkodásnak és a dicséretnek motiváló ereje van. Tudom, hogy ezzel csak bearanyozom a napját, de azt is, hogy a további próbálkozásban motiválom és persze kifejezem azt is, hogy ez nekem mennyit jelent. Sokat, rengeteget.
Mielőtt odaadom Domi ölébe a picit, adok egy puszit neki, aztán csak átnyújtom. A pici nagy szemekkel néz rám, de ahogy észreveszi, hogy miért is került el, már tapogat nagyban. Tudja, hogy hol keresse az egyetlen éléstárát. Mosolyogva figyelem, milyen elánnal lát neki a szopizásnak, közben én is enni kezdek. Ayden visszaszáguld közben, a terítő megrezzen.
- Hadd nézzem. - mondom kis komolyságot erőltetve magamra, de a vízcseppeket látva csak bólintok.
- Most már ehetsz, de rágd is meg a falatot. - mert néha bizony azt is elfelejti, olyan lendülettel falja be. Ahogy rakok magamnak egy újabb adaggal, már tolja is elém az üres tányért, hogy ő is kér. Nagyban engem figyel, a szemeiben pedig némi büszke csillanást vélek felfedezni. Le merem fogadni, hogy annyit akar enni, amennyit én is, még akkor is ha belepusztul. Míg rakok az ételből, ő erősen fészkelődik, mint aki egy pillanatig sem bír nyugton ülni a fenekén. Aztán már ujjongva neki is lát az újabb adagnak, ami elé kerül. Ahogy én is enni kezdek, már bőszen fel is veszi a mozdulataimat. Én persze mit sem észrevéve ebből kezdek el beszélgetni.
- A szüleid jönnek mostanában látogatóba? - pillantok Domira. Talán egyszer ellátogattak azóta, hogy a pici megszületett, akkor is inkább terepfelderítés volt, hogy mennyire boldogulunk. Szerencsés vagyok, hogy nem karótnyeltek a szülei, még akkor is ha az apja sokáig nem is bírt engem. De nem okolom, egy ilyen nőért harcolja is ki valaki azt a helyet a családban.

Tárgy: Re: Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi Pént. Aug. 05, 2016 1:04 pm

To: Dev

Ayden azt hiszem természet ügyileg teljes mértékben rám ütött. Annyi energiája van, mint nekem volt kiskoromban – amit én szerencsére valamennyire kinőttem, nagyon remélem, hogy ő is így fog tenni – így pedig minden, ami a közelében van, veszélyforrássá válik. Mindenre fel akar mászni, mindent ki akar próbálni, így pedig nem meglepő, hogy jó sok sérülést is képes okozni saját magának. Vagy elesik, vagy más egyéb veszélyes dolgot művel, ilyenkor pedig az ember kap egy kisebb szívrohamot, nehogy komolyabb baja essen. De szerencsére, ahogy észrevettem, elég strapabíró gyerek. Ritkán esik olyan rosszul, hogy azért kórházba kelljen vinni, általában csak mindig kisebb sérüléseket szerez, amiket mi is be tudunk gyógyítani neki. Azt is imádom benne, több egyéb dolog mellett, hogy amióta a húga megszületett, ő az óta imádja Caet, és ezt szó szerint kell venni. Mindig szívesen van a közelében, ha tehetné állandóan játszana vele, amikor pedig pihenőidő van, mindent megtesz azért, hogy ne keltse fel. Kezdetben tartottam attól, hogy féltékeny lesz, de szerencsére semmi jelét nem mutatja ennek. Van miért büszkének lennem rá.

Ilyenkor, mikor van végre egy nyugodt napunk, amikor igazából nem történik semmi különös Ayden kis húzásaitól eltekintve, amikor nem kapunk rossz híreket a háború miatt, ez az a nap, amikor igazán képes vagyok feltöltődni. Bár én annyira nem veszek részt az összecsapásokban és a háborúban, mint amennyire szeretnék a gyerekek miatt, de így is minden lehetőséget kihasználok rá. Sosem voltam az a típus, aki sokáig képes volt egyhelyben ülni akkor, amikor mindenki más az életét kockáztatja a harcmezőn, egyszerűen képtelen vagyok csak tétlenül várni, hogy mi lesz a vége. Nem, én harcolni akarok, és ha Cae picit nagyobb lesz valószínűleg, így is fogok tenni. De ezt inkább nem hangoztatom Dev előtt, nem valószínű, hogy örülne neki. Egyelőre viszont kiélvezem ezt a nyugodt napot, ami szerencsésen jutott nekünk.

Amikor Dev megdicsér, rögtön még szélesebb lesz a mosoly az arcomon, és adok is neki egy rövidebb csókot, ennek hála. Mindig olyan jól esnek ezek a visszajelzések, mert így legalább tudom, hogy tényleg fejlődtem. Ez pedig nálam igenis nagy eredmény. Aztán végül át is veszem a pici lányt, aki amint rájön, hogy mi következik most, nagy elánnal el is kezdi keresni az élelemforrást. Mosolyogva megsimogatom az arcát, aztán picit segítek neki, ő pedig nagy étvággyal neki is áll az evésnek. Aydennek is mindig nagy étvágya volt, és kicsit meglepő, hogy Cae is ugyanolyan lelkesedéssel képes enni, pedig milyen kis picike… Ayden nagyobb baba volt. Közben gyakran felpillantok Aydenre és Devre, és még mindig győzök csodálkozni, hogy mennyire hasonlítanak ilyenkor egymásra. Ayden még az apja mozdulatait is utánozni próbálja, bár nehezen fogja vissza magát, ha az evésről van szó. Imádom őket.
- Még nem igazán volt róla szó, de ahogy ismerem őket, lassan újra jönni fognak. – Mondom picit elgondolkozva. Mind a ketten oda vannak a gyerekekért, apám meg szintén beleszerelmesedett Caeba, úgyhogy valószínűleg nem fog sokáig távol maradni. Időközben Cae is befejezi az evést, és a büfiztetést követően elégedetten nyúl el a karjaimban, tele pocakkal. De azért az apja felé pislantgat, próbálja csábítani arra, hogy megint vegye át.
- Már megint azt csinálja. El akar csábítani. – Nevetek fel.

[/color]

Benji & Domi

Viszonzom a csókját. Látom a szemeiben, hogy mennyire hálás ezért a pár szóért csupán, de tudom neki mennyit jelent az, ha a főztjét dicsérik. Mint ha valaki azt mondaná, ez igen, remek varázslat volt. Nem pilledhetek azonban el csak úgy vacsoraevés közben, mert jön a szélvész, aki bizony elég turpis ahhoz, hogy csak hagyjam randalírozni. Volt már olyan, hogy csak azt füllentette, kezet mosott és közben pedig nem is. Meg amikor koszos kézzel akart enni, vagy be akart hozni egy csigát az asztalhoz. Mindig kitalál valami hajmeresztőt, de hát ki az aki tudna rá haragudni? Kicsi még, hogy magától tudja, mit nem szabad. Arra vagyunk mi, hogy ráneveljük arra, ami a helyes cselekedet lenne. Mint most a kézmosás, idővel minden rögzülni fog. Túlságosan is le tudom kötni magam azzal, hogy Aydent rendezgessem.
Ha valamire büszke vagyok, hát az a családom. Büszke lehetnék a munkámra, az iskolai sikereimre, meg mindarra, amit a suliban szorgalmas tanulással elértem. Nem tartom magam egy különleges képességű egyénnek, inkább önerőből sikerült oda jutnom, ahova. Másoknak megy, mint a karikacsapás. Van olyan, aki a kisujját sem kell megmozdítsa, hogy jól éljen. Nekem nem az a célom, hogy jól éljek, hanem hogy mindent megadhassak azoknak, akik számomra a legfontosabbak. Ebben a hazug, önző varázslótársadalomban mindig felértékelődik, mi az ami igazán fontos. Számít, hogy hol és milyen körülmények között éljünk, de az sokkal fontosabb, hogy együtt maradjunk lehetőleg épen és egészségesen. Eltűnődve kezdem figyelni a fiamat, aki nagyban lapátolja be az ételt. Mit sem sejt abból, ami odakint zajlik folyamatosan hetek, hónapok óta. Kicsi még hozzá, nem lenne szabad hagynunk, hogy egy ilyen világban nőjön fel. Tudom, hogy ha valami baj lenne, nem viselkedne eleven kisördögként. Az első útja hozzánk vezetne, vagy ami rosszabb, lecövekelne. Caeről meg nem is beszélve. Törékeny, apró pici baba, akit nem lenne szabad semmilyen rossz körbevegyen. Most mégis a sok rossz metszetében azon tűnődök, mennyire jó, hogy gondtalanul érzik magukat. Mindkettejük boldog, Ayden lelkesen tömi a búráját, Cae pedig épp azzal köti le magát, hogy minél jobban betapogassa az anyja melleit, hátha azzal több tejet fog kicsikarni tőle.
Persze ilyenkor minden jó felmerül az asztalnál, ahogy annak lennie kell. Kellemes, vagy épp kellemetlen dolgok. Nem tudom néha a családját hova tenni. Jobban értve az apját, mert az anyukája egy tündér. De az apjával rendesen meggyűlt a bajom, főleg Ayden születése után. Ahányszor csak mentünk hozzájuk, rendesen méregetett és nem rejtette véka alá a véleményét. De szerencsére megbékélt velem is és az unokájával is. Cae pedig mostanában a mindene, olyan érzéseket látok kiülni az arcára, amit még talán nála sosem láttam. Azt mondják, az unokákhoz jobban ragaszkodik az ember, mint a saját gyerekeihez.
- Nem lenne rossz, ha jönnének, lehet beszélnünk kellene velük „A” tervről. – ebben már hetek óta kezdem megmakacsolni magam, hogy mindenképpen kell egy szükséges menekülő útvonal. Hova máshova vihetném őket, mint el Angliából? A szülei pedig remek lehetőséget biztosítanak ezzel Franciaországban. Nem hiszem, hogy akár csak az apja is ellenkezne. Csak Domi gondolja mindig úgy, hogy túlzásokba esem.
- Ayden ne nyúlkálj a tányérba, nem illik. – csapok oda a kezére finoman, mire durcásan elhúzza. Megszokta már az ilyesfajta megnyilvánulásokat tőlem és mindig tüntetőleg válaszol rá. Mint most is, hogy csak beletörli a kezét a terítőbe, majd eltolja magától a tányért. Csúnyán nézek rá, már azon gondolkodok, hogy mit mondjak neki, mire Domi szavai is eljutnak a fülemig a nevetéssel együtt. Furcsállva nézek rá.
- Micsoda? – persze kapcsolok, tekintetem Cae hatalmas csillogó szemeire kúszik, mire minden ellenkezésem kútba esik. Egy pillanat alatt csavar az ujjai köré úgy, hogy észre sem veszem. De már nagy mosollyal nyúlok felé, hogy átvegyem.
- Mert ő apa másik nagy szerelme és ezzel tökéletesen tisztában van már most. – de már nem is foglalkozok mással, csak elkezdem babusgatni.

Tárgy: Re: Egy szusszanásnyi idő - Benji & Domi Szomb. Nov. 05, 2016 2:49 pm

To: Dev

Szeretem ezeket az estéket, amikor nyugalomban – már amikor nyugalomnak lehet azt nevezni, ha valakinek Ayden a fia – együtt vagyunk, és nem kerülnek elő a komorabb témák a gyerekek miatt. Mikor végre úgy tűnik, hogy ha csak egy kicsit is, de teljesen rendben vagyunk, biztonságban és odakint nem dúl a háború. Elég csak pár perc, hogy egy kicsit is képes legyek megfeledkezni erről, de aztán persze újra és újra visszakúszik a gondolataim közé az aggodalom, a félelem, a tenni akarás, na és persze a tehetetlenség érzése. De ez a nap szerencsére pont olyan, amit csak ki kell élvezni, és örülni a jelennek. Pontosan ezt is tesszük most. Egészen addig, amíg Dev fel nem hozza azt a bizonyos tervet. Rögtön eltűnik a mosoly az arcomról és elégedetlenül harapok bele az ajkaimba, mielőtt még túlontúl felidegesíteném magam és olyat mondanék ki, amiből veszekedés lenne a dologból. Mert azt nem akarom.
- Tudod mi erről a véleményem. – Mondom végül, mert már jó párszor felmerült a téma. Igen, háború van és én is ugyanúgy féltem a gyerekeinket, és nyilván azt szeretném, hogy biztonságban legyenek, de… ha elküld engem és a gyerekeket Franciaországba, akkor még az a minimális esélyem is elúszik, hogy én is harcolhassak. Ezt valamiért Dev nagyon nem akarja megérteni, hogy nekem kínszenvedés az, hogy itthon kell ülnöm, miközben ő harcol az ellenfeleinkkel. Én is ugyanúgy a rendhez tartozom, nekem is ugyanúgy ki kellene vennem a részem a harcokból, de nem, nekem itthon kell ülnöm, hogy biztonságban legyek a gyerekekkel együtt. Ez pedig nekem nagyon nehéz, mindig is olyan voltam, aki egyből ugrott a harcra, ha arra volt szükség, most pedig… áhh… nem is akarok belegondolni.

Egy kicsit eltereli a borús gondolataimat az, hogy látom, hogy a gyerekeink mind a ketten produkálják magukat, én pedig imádom őket ezért. Biztos vagyok benne, hogy csak azért nem őrültem még bele a bezártságba, mert mindennap történik valami. Ayden rombol, tör, zúz, vagy éppen édesdeden néz rám, hogy még véletlenül se tudok rá haragudni, Cae meg egy tündér, de mégis csak egy kisbaba, akit időbe telik ellátni, de ilyenkor érzem úgy, hogy ha nem lenne ez a helyzet a világban, akkor még szívesen elfogadnék magam körül pár gyerkőcöt. Azt is tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Megint majdnem elnevetem magam, mikor látom, hogy az édes pici lányunk, teljesen az ujjai köré csavarja a férjemet. Kezdek féltékeny lenni. De sokáig nem is kell, mert, amint Ayden látja, hogy az apja most csak a húgával foglalkozik, felfüggeszti a duzzogást, és már mászik is át az ölembe egy kis dédelgetésért. Említettem már, hogy imádom? Ayden az arcát a nyakamba fúrja, hogy aztán csak még jobban elhelyezkedjen, én pedig mosolyogva kezdem cirógatni a hátát. Közben vetek egy pillantást a másik párosra, látom még mindig elég nagy közöttük a szerelem, Cae totális rajongással néz fel az apjára és teljesen elégedett, hogy a karjaiban lehet. Igen, az ilyen napokat nagyon is meg tudnám szokni.

» Azon az estén... - Dev & Domi