Alexandra & Thorin

Alexandra & Thorin
I wish i was the monster you think i am

Egy poros, útszéli kocsmában várakoztam; a huzatos épület egyik sarkában kuporogtam egy szúette asztal mellett. Ez a hely kellően távol feküdt a mai éjszaka célpontjától, hogy pirkadatkor, mikor a jótékony sötétség már nem leplezi el hentesmunkánk eredményét, az emberek számára ne legyen egészen nyilvánvaló az este látott két idegen kapcsolata a gyilkossággal. Merthogy arra készültünk, és túlságosan is naivnak kellett volna lennem ahhoz, hogy azt feltételezzem, kudarcot fogunk vallani. Meglehet, ha a sors egy különös fintora nyomán mégis szerencsétlenül járnánk, sem érne véget az éjszaka emberéletek kioltása nélkül – az ellenségeink – vagy áldozataink, ahogy tetszik – minden bizonnyal nem lennének túl kegyesek hozzánk, ahogy a Nagyúr sem dicsérne meg minket egy elbaltázott küldetés után.
Fogvacogva fürkésztem a mély sötétséget a megrepedt ablaküvegen át; sűrű feketeség ülte meg az utcát, csak néhány lámpa gyér fénye világított, egyébként holdvilág és csillagok nélküli éjszaka volt a mai. Már este sötét felhőzet úszott az égre, eső és zimankós időjárás ígéretét hozva, ami azonban a magunkfajták számára nem volt túlzottan hátráltató. A véres gaztettek a sötétben születnek, és a nappali fény teszi őket mindenki számára láthatóvá. Az éj leple elrejt és egérutat nyit, ha szükséges.
Társamra vártam, egy fejvadászra, akit nem ismertem. Noha hírét már hallottam, az messze megelőzte a nőt; nem voltak hát kétségeim afelől, hogy a Nagyúr választása mit jelent. Egyértelműen mészáros munkát – erre kellett a nő.
A fejvadászok szedett-vedett társaságáról mindenki tudta, hogy válogatott senkiházikból, szörnyetegekből és a söpredékből állt. Még belém is elég öntudatos büszkeség szorult ahhoz, hogy az ilyeneket, ha lehetőségem volt, messzire elkerültem – de most a Nagyúr jóvoltából nem volt választásom. Hogy rosszabbak lettek volna-e nálunk ezek, a Nagyúr csatlósaivá vedlett banditák, útonállók és a társadalom perifériájára szorult alakok, arról könnyen lehetett volna vitát nyitni, az azonban tény, hogy többségük állatiasságáról és véreskezűségéről vált hírhedté.
Irtózattal töltöttek el mocskos terveink és társam személye is. Felfordult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy egy családot, kisgyermekek szüleit kell majd eltakarítanunk az útból, mert olyan információ jutott a birtokukba, amiért a Nagyúr most a fejüket követeli.
De ők feláldozhatóak voltak. Az ő életüket adom az enyéimért fizetségképpen, az ő vérüket ontom, hogy az tisztára mossa beszennyezett világunkat, őket áldozom a békéért – mondogattam magamban, mint egy imát mindig, mielőtt újra engedelmeskedtem volna a Nagyúr parancsának.

Alexandra & Thorin
I wish i was the monster you think i am

A fene egye meg az átkozott nőszemélyt – szitkozódtam, de csak magamban, hangtalanul. Parádés belépőjével, ahogy átlibbent a küszöbön, majd bevágta maga után az ajtót, hogy a kis, omladozó kocsma falai is beleremegtek, a helyiségben tartózkodó maroknyi ember mindegyikének figyelmét magára vonta. A szempárok egy kínosan hosszú pillanatig mind rátapadtak, mielőtt az emberek újra a korsójuk aljára ejtették volna vissza pillantásukat.
Csak azt csodáltam, hogy senki sem füttyentette el magát, más nem is hiányzott volna az aprócska közjátékból, merthogy a nő nem csak, hogy rettenetesen feltűnően viselkedett, de olyan jelenség volt, amit a férfi nem egyetlen képviselője sem valószínű, hogy könnyedén elfelejt. Egy lélegzetelállító pillanat erejéig, míg felém tartott, hagytam, hogy rabul ejtsen démoni szépsége; az arca körül kavargó, szénfekete tincseket figyeltem, a szemében izzó lángokat – de hiába volt őrjítően gyönyörű, abban a pillanatban fagyos lehelet kúszott végig tagjaim, hogy az asztalom mellé ért, és én először közvetlen közelről szemügyre vehettem. Visszariadtam, mert pusztán a nő fellépéséből is féktelenség áradt, és talán vadság honolt íriszei mélyén - arról azonban rögtön bizonyosságot nyertem, hogy minket egy világ választ el egymástól.
Most mégis egy asztalnál ültünk, ugyanazokon a gondolatokon osztozva – egy tervezett gyilkosság részletein.
Az üdvözlést fukaron mértem, egy biccentésnél többre aligha voltam képes. A bemutatkozást is elmulasztottam – pedig milyen görcsösen igyekeztem az illemszabályokhoz mérten viselkedni, gavallérként bókolni, jól megválasztott szavakkal szólni, most azonban nem úriember voltam, hanem halálfaló. A gyilkosok nem kiáltják olyan szívesen a világba a nevüket; meg különben is, mi szükség lett volna rá? Az előttem ülő fekete démon nem volt nekem senki és semmi.
- Rendelj valamit, idd meg, közben megbeszéljük, amit kell, és megyünk. – Hadartam, halkan beszéltem, alig mozgó ajkakkal, de jól érthetően. Csak annyiszor pillantottam a nőre, ahányszor elkerülhetetlennek éreztem – még véletlenül, a világ összes galleonjáért sem vettem volna fel vele gyakrabban a szemkontaktust.
- Ha az informátoraink értesülései helyesek, mindkét célpontunk, a nő és a férfi is erős mágus, képzettek és gyakorlottak. A házukat minden valószínűség szerint számtalan védőbűbáj óvja, tehát először ezeket kell megpróbálnunk kiiktatni. De még így is gyorsan kell cselekednünk, ha nem sikerül az összes védő- és riasztó varázslatot megtörnünk – és ez valószínű -, tudomást fognak szerezni az érkezésünkről, amint átlépünk a védővonalakon. Így a meglepetés ereje oda, de ha nem késlekedünk, meglehet, még felkészületlenül érjük őket.
Italom maradékát hajtottam le, de ahelyett, hogy bátorságot öntött volna belém az alkohol, émelygés kezdett gyötörni, és az utolsó kortyokat csak nagy küzdelmek árán voltam képes lekényszeríteni a torkomon. Bárhol máshol szívesebben lennék, mint ebben az útszéli kocsmában – gondoltam, de a következő pillanatban már tudtam, hogy tévedtem. Még itt is jobb volt, mint ahova indulni készültünk; az idegen házban, aminek lakói hajnalra talán már ki is hűlnek... Mindig lehet rosszabb – erről egy pillanatig majdnem megfeledkeztem.

Alexandra & Thorin
I wish i was the monster you think i am

A nő túlságosan is hangos volt. Minden egyes mozdulata túl sok figyelmet követelt, képtelen volt megbújni a sötétségben, mint jelentéktelen, szürke patkány, akiről még a jelenlétében is megfeledkeznek az emberek. Én pont az ellenkezője voltam. Benne vad erő pulzált, olyan volt, akár egy kitörni készülő vulkán, egy pogány istennőre hasonlított, aki embervért követelt az oltárán, mellette puhánynak tűnhettem, csendesnek – de társak voltunk, egyenrangú felek, tehát bennem is kellett lennie valaminek, ami kompenzálta a nő lényének elemi erejét és sötétségét. Talán ezért tartottak tőlem sokan, megalapozatlanul, az alkaromra sötét pecsétet nyomó koponya miatt úgy hitték, csendes gyilkos vagyok, talán méregkeverő, olyan aki túl gyáva a szemtől szembeni harchoz, de elég okos és könyörtelen, hogy valakinek álmában vágja el a torkát vagy a hátába döfje a kését, mikor az hamis biztonságérzetbe ringatva magát elveszti gyanakvását.  
Vajon árulóként a feltételezettnél gyávább vagy pedig bátrabb vagyok? Nem ontok a saját kezemmel vért, mikor a bajtársaimról suttogok az öreg igazgatónak, de szolgáljam bár a jó ügyet, besúgóként az ember semmiképpen sem maradhat tiszta. Valamit, valahol elrontottam, ezért lettem gyilkossá, kémmé, árulóvá, becstelenné, gyávává, félelemben élővé, de ez a pocsolya már lemoshatatlanul beszennyezett. Várom a háború végét, a jó győzelmét, pedig nem tudom, számomra van-e élet utána.
- Gyere – intettem neki, tagjaim bizseregtek a hosszú mozdulatlanságtól, ahogy felemelkedtem a székből.
Odakint nem közvetlenül a kocsma előtt álltam meg; továbbsétáltam a sárga fényű ablakok előtt, távolabb az utcai lámpák fénykörétől. A szél tompán zúgott körülöttünk.
- Nem együtt hoppanálunk, de követned kell. Ne érkezz túl messze tőlem, de maradj kívül a birtok határán. – A nő elég közel állt hozzám, hogy hallja a szavaimat, mielőtt azok belevesztek volna a szél zúgásába. – Megpróbáljuk megtörni a védővarázslatokat, de ezzel nem veszthetünk túl sok időt; néhány perc után, ha jelzek, mindenképpen betörünk. A háznak két bejárata van, tied az elülső, enyém a hátsó ajtó.  
Görcsbe rándult a gyomrom, pedig még két lábbal álltam a talajon, de abban már nem voltam biztos, hogy az ebédem a hoppanálás után is bennem marad majd.
Nem kételkedtem benne, hogy a nő megállja majd a helyét; minden bizonnyal már ezredszerre kapott hasonló utasításokat, és ha eddig nem okozott gondot neki a vérontás, gondolom, nem most ébred majd fel szunnyadó embersége. A hidegtől elgémberedett ujjaim a kabátom belső zsebe felé kúsztak, ott lapult a pálcám, éreztem nekinyomódni a mellkasomnak. Arra gondoltam, elég volna egyetlen gyors mozdulat és egy elsuttogott átok, hogy végre egy olyan vére száradjon a kezemen, akinek az álmaimat mérgező kísértetének egyszerűen az arcába tudnék nevetni, mert azt öltem meg, aki rászolgált a halálra, akiért nem szállnak rám pokolba kívánó átkok. A farkasnak akartam elvágni a torkát, nem pedig a báránynak.
De nem mozdultam. Egyetlen égető, túlontúl szókimondó pillantással búcsúztam csak a nőtől, mielőtt a sötétség magába olvasztott volna.
Pillanatokon belül talpaim ismét szilárd felületet érintettek, de a sötétség mintha alig akart volna eloszlani. Cipőm sarka alatt megzörrent az avar, amint egy óvatos lépést tettem előre, kezemben pedig már ott volt a pálca, felemelve, támadásra készen, ahogy érzékeim is felajzott nyílvessző módjára térképezték fel környezetemet.
A védvonal alig néhány lépésnyire húzódott előttem, érzékeltem a mágiát, mely sűrű hullámokban fodrozódott körülöttem. Sötét koronájú fák árnyékában láttam a házat; egyszerű, fehér vakolatú épület volt, csinos kerttel, gondosan lenyírt gyeppel. Epét éreztem a számban.
Kivont pálcával néhány lépést fel-alá sétáltam, magam elé mormolva a varázslatokat, melyek következetesen, tégláról-téglára bontották meg a ház védelmét. Néhány perc elteltével alig maradt valami, legalábbis így éreztem.
Akkor fellőttem a jelzőfényt; az úgy húzott át az égen, mintha csak egy hullócsillag lett volna. Egyedül a nő tudta, hogy a fénytünemény hívás volt, ami neki szólt. Egy pillanattal tovább néztem a már kihunyó fénycsóvát; kívánni akartam valamit, elvégre ez mégiscsak az én hullócsillagom volt, hamis és hazug, akárcsak jómagam, de nem volt mit kérnem. Csak túl akartam élni. Másban nem reménykedhettem.  

Alexandra & Thorin
I wish i was the monster you think i am

A mágikus fal már éppen leomlott volna előttünk, a jelzőfényem már másodpercek óta kialudt, mikor mozgásra lettem figyelmes. Gyenge fény és csicsergő gyermeki hangok surrantak ki a résnyire nyíló ajtón, majd a rés szélesebbre húzódott; ott állt a férfi a kilincset markolva, mellette a felesége, mindketten elegánsan öltözve. Mivel a férfi átlépte a küszöböt, láthattam, amint a karcsú női alak leguggol, karjait ölelésre tárja, és a következő másodpercben már apró kezek fonják át a nyakát. Szinte magam előtt láttam, ahogy az anya csókot lehel a kisgyermek orcáira, és megígérteti vele, hogy jó kisfiú lesz…
Hirtelen borzalmas ijedelem vett erőt rajtam, keveredve némi feltörni készülő undorral, ahogy a lesben álló fekete démonra gondoltam.
Ennek nem így kellett volna történnie, valami hiba csúszott a dologba. – Riadt gondolataim csak nem akartak összeállni. – Úgy volt, hogy a gyerekek nem lesznek itthon, magam jártam utána, hogy valóban a nagyszüleiknél nyaralnak-e. Én nem…- de nem mertem befejezni a gondolatsort, megremegtem, de azért előreszegezett pálcával megindultam.
Már nem volt mit tenni, vettem tudomásul rezignáltan.
Hátulról kerültem a házba; ahogy a cserepes virágokkal telepakolt erkély ajtaja kinyílt előttem, hallottam a búcsúzkodás hangjait. Úgy tűnt, a kisebbik gyerek sírva fakadt, mert nem akart elválni az édesanyjától. A nagy hangzavarban, a hiszti és a csitítgatási próbálkozások közepette szinte esélytelen volt, hogy észrevegyenek; és egyébként is, mire észbe kapnak, már késő lesz, két tűz közé szorulnak.
Aztán egyszer csak megváltoztak a hangok. Tudtam, ez mit jelent, és egy szemhunyásnyi időt sem késlekedtem. Csendes árnyként surrantam a tanácstalanul álldogáló lány mögé – ő volt az idősebb testvér, aki - mivel a figyelmet az öccse bitorolta - hátrébb maradt, az árnyékban állt elhagyatottan. És most, a felfordulás közepén, talán hirtelen azt sem tudta, ez a valóság-e vagy pedig elszunyókált, és éppen álmai űznek vele csúnya, ijesztő tréfát.
Egyik karommal megragadva magam elé penderítettem a lányt, pálcámat a torkához nyomtam, de ügyelve rá, hogy éppen csak súroljam nyakának fehér bőrét. Irtózattal tettem, amit tettem, és igyekeztem a lehetőségekhez mérten óvatosan bánni a lánnyal, aki talán még ahhoz is túlságosan rémült volt, hogy kiabáljon vagy kapálózzon. Teste holtsúlyként nehezedett karomra.
- Tegyétek le a pálcát, vagy a lányotok bánja. – Fennhangon kiáltottam – pedig, ha tudták volna, milyen nehézséget jelentett már az is, hogy a hangom meg ne remegjen!... – Tegyétek azt, amit mondok, és a gyermekeknek nem lesz bántódásuk, megesküszöm rá.
Pillantásom riadt madárként cikázott; szemmel kellett tartanom a szülőket, de közben a nőt kerestem tekintetemmel. Egy apró biccentéssel jeleztem neki, hogy gyűjtse be a földre hulló pálcákat.

Alexandra & Thorin
I wish i was the monster you think i am

Meredten bámulom a nő karjaiban kelepcébe esett kisfiú ártatlan arcát, a riadt őzike tekintetet és a sírásra nyíló ajkakat. A fegyvertelenül maradt szülők arcáról már elpárolgott a düh, a harci kedv, mindkét gyerekük az ellenség markában van, és ők semmit sem tehetnék. Nincs gyerekem, soha nem is lesz, de érzem, hogy mit jelent nekik csak állni ott tétlenül, a cserbenhagyás bűntudatával és rettegéssel nézni, ahogy a kis ártatlanok nyakát átfogja egy olyan démon, mint a fekete nő… Meglehet, az ígéretem az utolsó hajszál, amibe kapaszkodhatnak. De a lelkük mélyén talán abban sem bíznak már. Én pedig, ahogy a nőt és a kisfiút nézem, úgy érzem, hazudtam. Képtelen leszek megállítani őt.
Néhány pálcaintésembe kerül mindössze, hogy két szék csússzon a felnőttek alá, majd ahogy azok viaszbábok módjára leroskadtak, vastag kötelek tekeredjenek tagjaikra, szorosan a székhez láncolva őket.
Csupán ezek után fordítom figyelmem a nőre. Olyan, mintha lenyeltem volna a nyelvem. Éppen úgy félek a szavaktól, mint a nő oly’ bőbeszédű tekintetétől.
- A gyerekekkel nincs dolgunk. Engedd el a fiút! – Légzésem szapora, hevesen, minden idegszálammal abban reménykedem, hogy megteszi, amit mondok. A hozzá hasonlóknak, ha természetük eggyé fonódott is a kezelhetetlen és öntörvényű állatiassággal, a Nagyúr szolgálatában meg kellett tanulniuk, mit jelent fejet hajtani a parancs előtt, első szóra teljesíteni és kétségbe nem vonni az utasítást. Talán elég ostoba hozzá, hogy a határozott parancs benyomását keltő szavak nyomán ösztönösen elhiggye és elfogadja, én irányítok, én vagyok a parancsnok, annak ellenére is, hogy erről senki sem tett említést. Ha a Nagyúr azt akarta volna, hogy egyikünk vezesse az akciót, a másik pedig alárendelje magát, azt egyértelműen parancsba adta volna - de talán erre nem is gondol a nő. Határozottan bízom benne, hogy a nő eszköztára kimerül a szépségében és kegyetlenségében, okosnak semmiképp sem hiszem.
- A gyerekeket leviszem a pincébe. Kitörlöm az emlékeiket és elkábítom őket. Valaki majd rájuk talál holnap, de semmiről sem fognak tudni. Így a legtisztább. – Szavaimat félig-meddig a szülőknek szánom, a nőre nézek, de fél szemmel a foglyok felé pislogok. Tudniuk kell , hogy nem szegtem meg az adott szavam.

Alexandra & Thorin
I wish i was the monster you think i am

Nem ereszti a fiút a karmai közül. Nem is fogja, eszmélek rá és riadtan kapom el a tekintetem a groteszk párról. Nem akarom látni a gyermek arcát, attól való félelmemben, hogy ha túl sokáig nézem, az rémálmaimban köszön majd vissza és a síromig – vagy még azon túl is – kísérteni fog sápadt képmásként.
Az ígéreteim máskor sem értek többet, mint most. Vigasztalhatnám magam azzal, hogy legalább megpróbáltam, megtettem mindent, ami tőlem telt, amire a lehetőségeimből futotta – de milyen erős mentség lehet ez, amikor majd életekről kell elszámolni? Az édesanya, az elegáns, de megtépázott ruházatú és a megélt évekről tanúskodó, kiforrott szépségű asszony tekintetében már a tébolyodottság apró szikrája pislogott fel, amint fájó elkeseredettséggel meredt fiára, képtelenül arra, hogy elszakítsa pillantását a képről, melynek láttán kínok-kínjait élte meg.
A fegyvertelenül maradt családfő szemei le voltak hunyva. Iránta nem éreztem olyan mérvű sajnálatot, mint a nő iránt, akinek anyai fájdalmában ott láttam az én édesanyámat; pedig tudtam, ha nekem kellene tehetetlenül néznem a szeretteim kínzását, az rosszabb volna a halálnál is. Akkor megváltást jelentene a halál.
- A saját kontrolláltan vérszomjadat nagy hiba egy lapon említeni a Nagyúr tetteivel. – Halkan mondom, fogaim közt szűröm, de úgy teszek, mintha nem tulajdonítanék különösebben nagy jelentőséget a nőnek. Már így is veszélyes vizekre eveztem, amint arról szavai is tanúskodnak. – Ahogy akarod. – Hanyag ráhagyással vonom meg a vállam, és el is fordulok, jelezve, hogy tőlem azt tesz a fiúval, amihez kedve tartja. Ugyanekkor egy lélekölő pillanatig összeakad a tekintetem az anyáéval, amiben ott van minden létező, kimondatlan átok, melyeket a halálakor mind a fejemre olvas majd.
Jobban gyűlöl most engem, mint a nőt, döbbenek rá – és nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy ne mosolyodjam el. Hadd gyűlöljön még jobban, ha ez egyáltalán még lehetséges!
- Az ostobaság egyik fő ismérve, ha valaki az éppen szükségszerűnél tovább megy. A Nagyúr terveinek kockáztatása pedig felér egy árulással – ha már éppen szóba hoztad. – Nem leplezett lekicsinylés olvasható le az arcomról, amint a nőre nézek.
Mindez nem tart tovább egy pillanatnál, utána az asszonyhoz lépek, akinek tébolyult fényű macskatekintete minden lépésemet hűen kíséri a forró gyűlölet szikráját szórva rám.
- Kezdjük Önnel, asszonyom. Mindössze néhány kérdésre kell jól felelnie, és meg is volnánk… Ellenkező esetben - hallotta a bájos hölgyet – kénytelenek leszünk drasztikusabb eszközökhöz nyúlni.
Vajon elhiszi majd nekem valaha valaki, hogy semmit sem önszántamból, valós meggyőződésből tettem, hogy csupán a körülmények súlya alatt törtem meg, a túlélésért harcoltam, és a jó ügyet szolgáltam, csak éppen nekem jutottak a mocskos eszközök? Dumbledore tudja ezt, noha azt sem szabad elfelejteni, hogy figyelmeztetett az általam vállalt feladat nehézségére. De mégis…hagyja, hogy szilánkosra zúzzam lelkem utolsó ép darabkáit, hagyja, hogy végleg elvesszek és közben másokat is elveszejtsek, ami kegyetlen. A jó győzelmét szolgálja, de a mód semmivel sem tisztább, mint a halálfalók eszközei.