Regulus & Hortensia

Nem vagyok itt még egészen két éve, talán csak másfél, vagy valahol a kettő között. Sosem tudtam kifürkészni, hogy az életnek mi dolga van velem. Mikor úgy éreztem, végre egyenesben vagyok, konokul arcon vágott, kihúzta a lábaim alól a talajt és a bizonytalanság rögös útján találtam magam. Mindig úgy hittem, az a helyes, követendő amire világ életemben neveltek. Megőrizni a vér tisztaságát, elhatárolódni a mugliktól. Mindig azt mondták, a sötét mágia sosem rossz, rosszá az teszi, aki nem megfelelően használja. Úgy hittem a helyes utat járom, mikor alázattal, olykor rajongva hajtottam fejet szüleim akaratának, amikor vakon hinni kezdtem, hogy a halálfalók helyesen cselekednek, amikor úgy éreztem, az én helyem is ott van. Hű követője voltam a Nagyúrnak, noha sohasem volt gyomrom gyilkolni, nagyobb borzalmakat elkövetni. Ahhoz túl gyenge vagyok, belátom. Vagy inkább gyáva?
A barlangban történtek után élet és halál között lebegve vált minden semmissé, hazuggá amiben addig hittem. Nem tudtam mitévő legyek. Van-e értelme még élnem, ha az egész eddigi életem egy illúzió volt? Egyedül az motivált, hogy meg kell erősödnöm, el kell pusztítanom a horcruxot, meg kell találnom a módját. Mi van ha több minden van? Az életem a befogadásom óta nagyot változott. Gyakran töprengek el, hogy ebben a több mint másfél évben éreztem azt, hogy kezdek élni. Hogy igazán a részese vagyok valaminek, hogy valakik számítanak rám és nem csak elvárják, hogy cselekedjek, hanem igazán akkor is értékelnek, ha nem elvárásoknak teszek eleget. Különös, furcsa, új érzések ezek. A Mardekár-házban is mindig úgy éreztem, hogy várnak tőlem valamit, a tanáraimtól is, mindenkitől úgy éreztem, talán még a bátyámtól is... mikor még ott volt velünk, nem mutatta, nem mondta, de talán várta, hogy a sarkamra álljak. Mostanra kezdek nagyon sok mindent érteni, hogy rengeteget elmélkedek. Nem nagyon volt választásom, sok időt emésztett fel a gyógyulásom. De soha nem fogom megbánni, hogy ide kerültem. Itt érzem azt ismét, hogy az életnek céljai vannak velem.
A tükörben hosszasan vizslatom az onnét visszapillantó fiatalembert. Látszólag nem sokat változtam, ugyanaz a sápatag arc, fürkésző tekintet, lassú mozdulatok. Körülményesen igazgatom az ing gallérját magamon, miközben azon gondolkozok, hogy fog a vacsora alakulni. Nyilván a szülők már sejthetik, hogy mi zajlik közöttünk. Nem hiszem, hogy pont olyan személyek ne gyanítsák, akik már nagy tapasztalattal rendelkeznek. Én magam sem hittem volna sohasem, hogy majd ennyire fog tetszeni egy lány. Noha eddig is voltak közös vacsorák amióta jobban vagyok, de azok nem ilyenek voltak. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, majd szusszantok egyet. Menjünk.

Még egy utolsó pillantás a tükörben, mielőtt elindulnék bárhova is. Sosem voltam azzal a sápatag pofával elégedett, amely visszatekint rám, de jelenleg annak is örülök, hogy élek. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy vajon milyen következményekkel járt volna, ha nem tudom a pálcát időben előrántani, vagy egyszerűen csak belehalok a sérüléseimbe. Nem tudok elégszer hálás lenni azért, amit az elmúlt két évben tettek értem. De azt hiszem elfogadtam volna azt a sorsomat is, ahogy azt is elfogadom, hogy nekem valamiért még élnem kell. Akkor talán gyenge voltam és rettegtem, de rájöttem, hogy nem félek már a haláltól. Annak torkában lenni, megízlelni milyen a végső elkeseredés, amikor az utolsó reményszál foszlik szerte és csak a szerencse híján, hogy életben maradok mégis... azt mondják vannak fordulópontok az ember életében, amelyektől képes gyökeresen megváltozni. Azt hiszem az enyém ez volna. Nem tudom igazából megítélni, hogy miféle ámokfutásban vettem részt egészen iskolás korom óta, talán nem is voltam igazán felkészülve arra az életre, amire szántak. Talán nem sikerült sosem hithű halálfalónak nevelni, talán csak az elvek egy részével értettem egyet. A sok talán miatt nem tudom teljesen megítélni, amíg egyedül vagyok a gondolataimmal. Az tény, hogy a Sötét Jegy nem ég a karomon, talán nem is sejtik, hogy életben vagyok még. Ezt kellene kihasználnom, hogy meglepjem őket. Áruló volnék? Meglehet... immár két éve, ha úgy tetszik.
Nem tudom, hogy várnak-e már rám, vagy épp hogy áll odalent a helyzet, így elindulok. Egy picit zavarban volnék, talán a helyzettől idegenkedek, hisz még így család előtt nem igazán volt részem sehol megnyilvánulni. Tudom, hogy kedvelnek, különben már nem itt lennék. Pedig ha úgy vesszük, halálfaló vagyok, mondhatni kígyót is melengethetnének a keblükön. Találok is némi elfoglaltságot, mint mondjuk igazítok egyet a ruhán lefelé menet. Tekintetem akkor emelem fel a ruhámról, amikor lépteket hallok felfelé. Automatikusan lassítok le és várom a szembejövőt. Hortensia alakja tűnik fel a fordulóban, amire egy aprót megkönnyebbülten mosolyodok el. A vonásaim azonban feszültek maradnak.
- Elbűvölő vagy. - mondom halkan válaszképpen arra, amit mond. Persze arra is reflektálnom kellene valamit. - Én maradtam volna csak hátra? Azt hiszem készen vagyok. - egy apró sóhaj is elhagyja a számat, amin érződik is mennyire feszült vagyok. Készen volnék erre az egészre vajon?
- Ne aggódj, az etikettet alaposan belém nevelték. Sok helyen vendégeskedtem már, ahol ez volt az egyik alapvető probléma. - vérszegény mosolyra futja tőlem. A levest illetőleg alighanem megszoktam, hogy az néha nem sikerül finomra. De mindig van valami, ami kárpótolja azt.
- Gondolod itt az idő? - tekintetemet az övébe fúrom. Talán egy picit túllihegem a dolgot, de jelenleg tényleg úgy érzem magam mint egy kisiskolás.